Kondor
Béla
Halkabban,
lassabban
Szólni kéne már, ó, könyörgés!
A vágy leszáll szívemből,
egyre lejjebb, hamarabb,
szólnia liliomoknak,
violáknak, ibolyáknak
– akik harmatos, nehéz
zárukat az égre nyitják
a szüzeknek, hogy rohadjanak,
hiszen gyalázatos ábrándok
vagyunk mind.
Egyre lentebb, hamarább.
A vágy leszáll szívemből,
egyre lejjebb, hamarabb,
szólnia liliomoknak,
violáknak, ibolyáknak
– akik harmatos, nehéz
zárukat az égre nyitják
a szüzeknek, hogy rohadjanak,
hiszen gyalázatos ábrándok
vagyunk mind.
Egyre lentebb, hamarább.
Évek söpörtek mosolygó
halomba sok csontkoponyát,
én lesem ez ős-dombokat
és időtlen óta balga,
locska lányt imádok.
Hirtelen nézés a szemében,
néha eljön, sápadó
kis hasa árteli Hold,
aki halavány falak tövén
tétova-vad, előrelép
és ha letérdel, reszketni kezd,
ahogy a halotti hantok
mélyében teljesületlen
hagyott szívek hullámzanak.
Halovány falak tövén
tűnődve-kegyetlen
álmodozom, dobbanva
számlálom ujjaimon.
halomba sok csontkoponyát,
én lesem ez ős-dombokat
és időtlen óta balga,
locska lányt imádok.
Hirtelen nézés a szemében,
néha eljön, sápadó
kis hasa árteli Hold,
aki halavány falak tövén
tétova-vad, előrelép
és ha letérdel, reszketni kezd,
ahogy a halotti hantok
mélyében teljesületlen
hagyott szívek hullámzanak.
Halovány falak tövén
tűnődve-kegyetlen
álmodozom, dobbanva
számlálom ujjaimon.
Lám ott egy zöldkezű
meztelen rózsaág
vérszín bóbitájával
ölő és ölelő savba simult.
De látom a többi virágot.
meztelen rózsaág
vérszín bóbitájával
ölő és ölelő savba simult.
De látom a többi virágot.
Elégült emberek
fonnyadt kacajkájával,
lehulló térdeknek
főhajligatásával a szavak
gőzölő párájához
csöndhalált halni vész.
És egyre halkabban,
halkabban, lassabban
– ringató kacska kéz –
halkabban, lassabban.
fonnyadt kacajkájával,
lehulló térdeknek
főhajligatásával a szavak
gőzölő párájához
csöndhalált halni vész.
És egyre halkabban,
halkabban, lassabban
– ringató kacska kéz –
halkabban, lassabban.
Tiše, sporije
O
preklinjanju, trebalo bi se oglasiti!
Spušta
se čežnja iz mog srca,
sve
niže, što brže
da bi
zborila ljiljanu,
violi,
ljubičici
– koji
da bi se trunuli
devicama
otvaraju
svoje
rosne, teške brave,
ta svi
smo mi
sramne
maštarije.
Sve
niže, što brže.
Bezbroj
lobanja su gomilale
godine
u nasmejane gomile,
ja
vrebam te iskonske humke
i od
pamtiveka priludu,
brbljavu
devojku obožavam.
Iznenadan
pogled njenog oka,
ponekad
navrati, njen sitan
bledunjav
trbuh je poplavljen Mesec,
u
podnožju izbledelih zidova je
kolebljiva
divljakuša, istupi
i kad
klekne, počinje drhtati
poput
talasanja
napuštenih
srca
u
dubini mrtvih gruda.
U
podnožju izbledelih zidova
zamišljeno-svirepo
sanjarim,
na prstima
lupajući
prebrojavam.
Gle
tamo zelenkasta gola grana ruže
sa
krvavocrvenom perjanicom
kiselini
se priljubila
koja
smrt i zagrljaj deli.
Ali
vidim ostalo cveće.
Sa
uvenulim osmehom
usahnulih
ljudi,
pokoravanjem
klečečih
kolena
u
gustoj pari reči
tišina
u tišini mre.
I sve
češće,
tiše,
sporije
–
milovanje sakate ruke –
tiše,
sporije.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése