Arany János A walesi bárdok Janoš Aranj - Velški bardi - The bards of Wales' - Die Barden von Wales

Arany János - Janoš Aranj

(Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.)

Zichy Mihály illusztrációja

A Waleszi bárdok

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

„Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”

Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

„Ah! lágyan kél az esti szél Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!...”
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

                                                                            

„Elhullt csatában a derék —
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még —
No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd!”

Meglátom én! — S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára ki ellenszegűl
Minden velsz énekest!

Szolgái szétszáguldanak
Ország-szerin, tova
Montgomeryben így esett
A híres lakoma.

S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován,
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani,
Hogy: éljen Eduárd. —

Ha! ha! mi zúg?... Mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
„Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik!”

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.

Baranyai Zsolt illusztrációja

Velški bardi 

Kralj Eduard, kralj Engleske

Na kulašu sjedi,

Da pogledam, veli, što mi

Velški posjed vrijedi.

Ima l΄ rijeka, ima l΄ zemlje

I nasmijanih pašnjaka?

Korisno da l΄ zalila ih

Krv velških junaka?

A i narod, ubog narod,

Je li sretan, maran

Kako želim, kao stoka

Stegnuta pod jaram?

Veličanstvo, tvojoj kruni

Vels dijamant znači,

Zemljom, vodom, pašnjacima

Dol i brijeg zrači.

A i narod, ubog narod,

Tu miran je, Sire!

Kolibe mu tihe, šutke,

svud se groblja šire.

Kralj Eduard, kralj Engleske

Na kulašu sjedi.

Oko njeg muk, ma kud kreće

Nijem svud se ledi.

Montgomery dvorca ima

Gde zanoćit htio,

Montgomery, vlasnik dvorca

Kralja pogostio.

Divljač, ribe, izobilje,

Oči – usta draže.

Sto ih sluga hitro nosi

I pred kralja slaže.

I sve što taj lijep otok

Jela, pića ima,

I sva vina pjenušava

Vriju među njima.

Vi, gospodo!... Što se nitko

Zdravicom ne divi?

Vi, gospodo!... Velške psine!

Nek Eduard ne živi?

Divljač, ribe, sve pod nebom

Što ni snio ne bih

Vidim, al đavo je svaki

Plemić sam u sebi.

Vi gospodo! Psi neverni!

Nek ne živi Eduard?

Gdje je – slavu da otpeva

Moju – živ velški bard!

Zgledali se vitezovi,

Domaćina gosti;

Na licima, uz strah, bijes

Blijede strogosti.

Riječ stade, glas ne pade,

Glas u grud svim pao,

Kraj vrata je, bijel golub,

Sijed bard ustao.

Ja ću, kralju, tvoja djela

Spjevat i krivice.

Ko zvuk mača, cilik plača,

Zatitraša žice.

„Gvožđe cvrči, smrt sve grči,

Krv na maču, malju.

Miris krvi, jad i strvi

To nam dade, kralju!

Tisuć ljudi pobijeno,

Uništeno, svelo;

Živi plačuć mrtve žale,

Kralju, tvoje djelo!“

Na lomaču! – tvrdo viče

Zapovijed Eduard –

Ha! Blaža nem pjesma treba!

Tad uđe mladi bard.

„Blag sve bliže vjetar stiže

Od Milforda amo,

Plač djevica, udovica,

Što ga dobro znamo!

Ne dojite djacu, majke,

Robovanju, plaču!...“

Kralj već mahnu. I mladi bard

Stiže na lomaču.

Al sabrano i nezvano

Hrabro stupa treći:

Pjesmu snažno i odvažno

Nastavlja o sreći:

„U boju su pali snažni,

Al nek zna Eduard,

Ime njegovo u Velsu

U Velsu neće bard.

Uspomenom lutnje plaču,

Nek čuje Eduard,

Prokletsvo mu pjevat može

Tek svaki velški bard.

To da vidim! – I zapovijed

Strašnija od mača

Pade: spalit neće l΄ hvalit

Svakog ću pjevača!

Razletješe svud se sluge

po državi širom.

U Montgomeryju gozba

Strašnim svrši pirom.

 Kralj Eduard, kralj Engleske,

Na kulašu juri.

Oko njega nebo gori,

A krvnik se žuri.

I petstoti pjevajući

Sagorje velški bard,

Ali ni jedan ne htje reći:

Nek živi Eduard!

Što zuji, haj?... Zar noćni pjev

Cestama londonskim?

Lordmajora nek probude,

Jer ne mogu da spim!

Nijemi mir, ni muhe let

Ne čuje se u dalj.

„Glavu gubi tko šapne što,

Ne može spavat kralj.“

Bubnjeve; haj! Svirale daj!

nek zvuk otjera

Iz uha mog, jer zuji svud

Velška mi večera.

Ah, nadviče bubnjeva zvuk

Užasnih strava roj,

Pet stotina peva na glas

Svoj mučenički poj.

                                         Prevod: Enver Čolaković

The bards of Wales'

King Edward scales the hills of Wales
Upon his stallion.
"Hear my decree! I want to see
My new dominion.

"Show me the yield of every field,
The grain, the grass, the wood!
Is all the land now moist and rich
With red rebellious blood?

"And are the Welsh, God's gift, the Welsh,
A peaceful, happy folk?
I want them pleased, just like the beast
They harness in the yoke."

"Sire, this jewel in your crown,
Your Wales, is fair and good:
Rich is the yield of every field
The grassland and the wood.

"And, Sire, the Welsh, God's gift, the Welsh,
So pleased they all behave!
Dark every hut, fearfully shut
And silent as the grave."

King Edward scales the hills of Wales
Upon his stallion.
And where he rides dead silence hides
In his dominion.

He calls at high Montgomery
To banquet and to rest;
It falls on Lord Montgomery
To entertain the guest:

With fish, the meat, and fruit so sweet,
To tease the tongue, the eyes,
A splendid spread for a king to be fed
A lordly enterprise.

The waiters file with the best this Isle
Can grow in drink and food,
And serve the fine Bordeaux and Rhine
In gracious plentitude.

"Now drink my health, you gentle sirs,
And you, my noble host! You Sirs...
Welsh Sirs... you filthy curs,
I want the loyal toast!

"The fish, the meat you served to eat
Was fine and ably done.
But deep inside it's hate you hide:
You loathe me, every one!

"Well, then, you sirs, you filthy curs,
Who will now toast your king?
I want a bard to praise my deeds,
A bard of Wales to sing!"

They look askance with a furtive glance,
The noblemen of Wales;
Their cheeks turn white in deadly fright,
As crimson anger pales.

Deep silence falls upon the halls,
And lo, before their eyes
They see an old man, white as snow,
An ancient bard to rise:

"I shall recite your glorious deeds
Just as you bid me, Sire."
And death rattles in grim battles
As he touches the lyre.

"Grim death rattles, the brave battles,
And blood bestains the sun,
Your deeds reek high, up to the sky:
You are the guilty one!

"Our dead are plenty as the corn
When harvest is begun,
And as we reap and glean, we weep:
You did this, guilty one!"

"Off to the stake!" the king commands,
"This was churlishly hard.
Sing us, you there, a softer air,
You, young and courtly bard!"

"A breeze so soft, does sweetly waft
Where Milford Haven lies,
With wailing woes of doomed widows
And mournful maidens' cries.

"Maiden, don't bear a slave! Mother,
Your babe must not be nursed!" ...
A royal nod. He reached the stake
Together with the first.

But boldly and without a call
A third one takes the floor;
Without salute he strikes the lute,
His song begins to soar:

"Our brave were killed, just as you willed,
Or languish in our gaols:
To hail your name or sing your fame
You find no bard in Wales!

"He may gone,' but his songs live on -
The toast is `King beware!'
You bear the curse - and even worse -
Of Welsh bards everywhere."

"I'll see to that!" thunders the King,
"You spiteful Welsh peasants!
The stake will toast your every bard
Who spurns my ordinance!"

His men went forth to search the North,
The West, the South, the East,
And so befell, the truth to tell,
In Wales the famous feast. –

King Edward fled, headlong he sped
Upon his stallion,
And in his wake a blazing stake:
The Welsh dominion.

Five hundred went singing to die,
Five hundred in the blaze,
But none would sing to cheer the king
The loyal toast to raise.

"My chamberlain, what is the din
In London's streets so late?
The Lord Mayor answers with his head
If it does not abate!"

Gone is the din; without, within
They all silently creep:
"Who breaks the spell, goes straight to hell!
The King can't fall asleep."

"Let drum and fife now come to life
And let the trumpets roar,
To rise above that fatal curse
That haunts me evermore!"

But over drums and piercing fifes,
Beyond the soldiers' hails,
They swell the song, five hundred strong,
Those martyred bards of Wales. (*)

Translated by Peter Zollman

(*)Although doubted by scholars, it is strongly held in the oral tradition that King Edward I of England had five hundred bards executed after his conquest of Wales in 1277, lest they incite the Welsh youth to rebellion by reminding them in their songs of their nation's glorious past. Janos Arany.
 

Arany wrote this poem  when the Austrian Emperor Franz Joseph first visited Hungary after he defeated it in its 1848-49 War of Independence. Originally he was asked to write a poem to praise the Emperor.

Illustrated by Orosza Anna Ida

Die Barden von Wales

Es reitet König Eduard
im Schritt auf seinem Falben.
"Was ist sie wert, die Landschaft Wales?
Man zeig mir's allenthalben.

Gibt's fette Äcker, saft'ges Gras,
auch Wald und firische Quellen?
Ob auch der Boden fruchtbar ward
vom Blute der Rebellen?

Und ob das Volk, das biedere Volk
sein Glück darauf gefunden,
wie ich es will, so brav und still
wie Vieh, ins Joch gebunden?"

"Wales ist fürwahr der schönste Stein
in deiner Königskrone.
Das weite Feld zeigt, gut bestellt,
daß sich die Mühe lohne.

Und auch das Volk, das arme Volk,
lebt glücklich hier, Majestät,
wenn längst auch blind die Hütten sind
und wie die Gräber öd."

Es reitet König Eduard
im Schritt auf seinem Falben.
Wohin er ritt, wohin er schritt,
war Stille allenthalben.

Er kam nach Burg Montgomery,
als schon die Sonne sank.
Montgomery, der Herr der Burg,
kredenzt ihm Speis und Trank.

Und Wild und Fisch kam auf den Tisch,
erlesne Leckerbissen.
Der Diener Schar, wohl hundert gar,
hat schwer dran schleppen müssen.

Und was man fand in diesem Land
für fürstliche Gelüste,
trug man herein, auch Sekt und Wein
von ferner Meeresküste.

"Ihr Herrn, und keiner hebt für mich
sein Glas nach alter Art?
Waliser Hunde seid ihr doch,
kein Hoch für Eduard?

Steht Wild und Fisch auch auf dem Tisch,
was Aug und Mund behagt,
ich sehe hier, daß alle ihr
den Teufel im Herzen tragt.

Elende Hunde seid ihr doch!
Kein Hoch klingt an mein Ohr?
Wo ist, der meine Taten rühmt?
Ein Barde trete vor!"

Die Herren sahn sich schweigend an,
die Gäste jäh erblichen,
auf ihrem Antlitz war der Zorn
der blassen Furcht gewichen.

Die Stimme bricht, das Wort erstickt,
der Atem scheint zu stocken.
Wie eine weiße Taube erhebt
ein Greis sich mit weißen Locken.

"Hier ist, der deine Taten rühmt.
Hör zu", spricht der Ergraute;
Geklirr von Stahl und Todesqual
entlockt er seiner Laute.

"Geklirr von Stahl und Todesqual,
blutrot der Sonne Bahn,
Blutstrom verlockt des Nachts sich das Wild,
König, das hast du getan!

Tausende hast du niedergemäht
wie Garben, Mann neben Mann.
Verzweiflung, Tränen überall,
König, das hast du getan!"

"Auf den Scheiterhaufen! Ein böses Lied!"
Hört man den König schrein.
"Ich wünsche sanfteren Gesang!"
Ein junger Bard tritt ein.

"Es säuselt sanft der Abendwind
her von der Milford-Bucht.
Er bringt der Waisen Jammerschrei:
König, du seist verflucht!

Gebier nicht, Frau, und still kein Kind
zum Sklaven für dies Reich..."
Ein Wink - und er wird abgeführt
mit jenem Greis zugleich.

Doch kühn und ungerufen stellt
ein dritter Sänger sich hin.
Sein Saitenspiel hat Klänge viel,
sein Wort nur einen Sinn:

"Die Besten fielen in der Schlacht -
vernimm das, Eduard -,
es lebt kein Barde, der dich rühmt
nach guter alter Art.

Noch unvergessen brennt der Schmerz,
vernimm das, Eduard.
Ein Fluch auf dich ist jedes Wort,
das hier gesungen ward."

"Das wird man sehn", kam der Befehl,
und alle ringsum erstarrten.
"Auf den Scheiterhaufen mit jedem Rebell,
mit jedem Waliser Barden!"

Und auseinander stob der Troß
mit dem Befehl im Lande.
So spielte sich das Festmahl ab,
Montgomerys Schmach und Schande.

Und Englands König Eduard sprengt
fort auf seinem Falben.
Rundum in Brand das ganze Land,
es lodert allenthalben.

Fünfhundert Barden, jung und alt,
den Scheiterhaufen betraten,
nicht einer war dazu bereit,
zu preisen Eduards Taten.

"Ha, ha, wer schreit? Was für ein Lied
auf Londons Straßen man hört?
Aufhängen laß ich den Lord Mayor,
wenn ein Geräusch mich stört."

Still wird's sofort an jedem Ort
aus Angst vor strengen Strafen.
Den Tod bringt schon ein lauter Ton!
Der König kann nicht schlafen!

"Ha, Pfeifen, Trommeln, Musik herbei
und schmetternde Posaunen!
Laßt nicht das Festgelag von Wales
den Fluch ins Ohr mir raunen!"

Doch über Pfeifen und Trommeln hinweg
und durch das Hörnerklingen
hört man fünfhundert Barden laut
das Lied der Märtyrer singen.

Übersetzung: Annemarie Bostroem