Ímmár nem huszonéves fejjel, kis családommal együtt, először voltam a volt déli szomszédunknál nyaralni. Úticél: Chalkidiki félsziget, Kassandria nyúlvány, Polichrono. Időpont: 2010. szeptember 12. – 22. A választás nem véletlen. Tíznapos otttartózkodásunk szállási költségei – a tiszta, kétszer kétágyas szoba, előszobával, konyhával, fürdőszobával, kényelmes, tengerre néző balkonnal – 180 EU. Három nappal előbb a 10 km-re fekvő, semmivel sem külömb Pefkochoriban ugyanez 350 EU.
Saját kocsival (így kényelmesebb és beleértve az alvási költségeket is, semmivel sem drágább a buszozástól), szeptember 11.-én, szombaton délután 4 órakor indultunk Zentáról. Egy pihenővel fél tízkor értünk, a macedón határ előtt kb. 60 km-re fekvő Predejane, európai szintű motelhez, ahol szerencsénkre, volt számunkra hely. Nyáron, helyfoglalás nélkül, az elhelyezkedés merő ábránd.
Másnap délelőtt folytattuk a kilóméterekkel való küzdelmet. A macedón határnál elmélázhattam, hogyan jutottam az „ántiidőkben” Szkopjéba. Most a zöld kartont is kérték: oda – vissza egyaránt. A görögöket ez a dokumentum nem érdekelte. Autópályadíjat három helyen fizettünk: 1 – 1 EU-t. Hm.. hogy ne sértsek meg senkit… ahol makedónok ültek a pénztárnál, kaptunk „papírt”, a kisebségiek mellőzték – aránylag jó szerb kiejtéssel: „Šta će ti to?” kiegészítéssel fűszerezve. Ha már volt országrészünknél tartok: ott a legolcsóbb a benzin, szerbül mindenki ért és előzékenyek.
Görögországban autópályadíj nincs, viszont az utak mejelölése, enyhén szólva – kifogásolható. Barátaink figyelmeztettek, hogy Chalkidiki csak egy helyen van feltüntetve, Szolun előtt a reptér (Airpot) felé kell fordulni, mert ha betéved az ember a belvárosba, onnan kikeveredni egyenlő a pokoljárással. Mintegy 80 km megtétele után, végre egy útjelzőn megjelent uticélunk. Addig egymás után következtek a számomra legalább annyira ismeretlen helységnevek, mint például a görögnek Zenta. 5 – 10 kilóméterenként jelent meg az autópályán a felirat: „Interchange“. Jelentéséről, jelentőségéről a legvégén. Hét óra autókázás után – ebben benne van a két határátlépő és a tankolás pihenéssel – délután fél ötkor érkeztünk a tetthelyre. Az itthoni zegernyéből a nyárba. Kisebb zűrök után elhelyezhettük magunkat. Az utcán kérdezősködve rendes hosszúnadrágban, ingben csodabogárnak, ficsúrnak éreztem magamat.
Az első napon bizonyos szégyenérzetet is éreztem. Arra gondoltam, hogy míg mi a tengerben lubickolunk, addig otthon sokan éheznek. Ez az érzés harmadnapra elillant. Találkoztunk egy nyugdíjas házaspárral, akik 20 napot töltöttek lenn. Kettejük össznyugdíja: 33. 000 din. De a feleség egy üzletben kiszolgáló, a férj meg ezermesterkedik. A szállás költségeit kigürcölték, a harapnivalót pedig cuccolták.
Az étkezést mi félpanziós ellátással oldottuk meg. A reggeli hazai, estebédre feltaláltuk magunkat. Giros, muszaka, saját főzte... tükörtöjás, rántotta, omlet... változatosabb is lehetett volna, ha közben nem fogy el a vajdaságból hozott tojás, a görög pedig pimaszul drága.
Az árakról: minden jóval drágább mint nálunk. Ami pedig a turistáknak eladható, megfizethetetlen. Egy gombóc fagyi 1 – 1,50 EU, kilóra 11,80. Tíz nap alatt kétszer láttunk nyalókázót. Mi a fagyikérdést az önkiszolgálóból oldottuk meg – 2 kg 6,5 EU.
A csodálatos, szikrázó napsütést, nappali 30˚C hőmérsékletet végig élvezhettük, éjjel viszont lehetett klímaberendezés használata nélkül is aludni. A tenger kristálytiszta, hőmérséklete 26˚C. Én, afféle fagyosszent ivadék , akinek minden víz nedves, naponta akár egy órát is lubickoltam. Az idillikus fürdőzést apró pici halak zavarták. 1 – 2 perces álldogálás után már lábainkat kóstolgatták. Ha már így van, akkor inkább mi is ficánkoltunk.
Maga a strand nagyon apró kavicsokkal terített, mintegy 10 m széles és az egész nyúlványt szegélyezi. Településünkhöz 3 km-nyi szakasz tartozik. Árnyék sehol, így tanácsos napernyőt vinni. Vesztegetik a part mentén végighúzódó éttermek is – ingyen, ha egy kóláért hajlandó a nyájas nyaraló 4 EU-t fizetni. Mi vittük magunkkal.
A strandon szerecsenek órákat, esernyőket kínálgattak, ferdeszeműek minden áron maszírozni akartak. Egy odavaló fiatalember pedig oda – vissza rendületlenül caplatva a strandon, reggeltől estig fánkot árult, kikiáltó módjára. 10 nap alatt sem sikerült rájönnöm görögül mit óbégat, de a görög után jött: Krofne sa čokoladom! (Fánk csokoládéval). Nem csoda. Főleg Macedóniából és Szerbiából érkeznek a vendégek. Itt – ott hallottunk magyar és bolgár szót. Angol tudásomat nyugodtan mellőzhettem. Családom többi tagja szerbül simán meg tudta értetni magát. A vendéglőkben a görög mellett az árak mindenütt szerbül is fel vannak tüntetve. Egy étterem előtt pedig hatalmas palatáblán krétával írt szöveg: „Govori srpski da te konobar može da te razume. Ćirilica, bre!” (Beszélj szerbül, hogy megértsen a pincér. Cirilica, pajtás.)
Az üzletekben a kiszolgálók(?) nem rohanják meg az esetleges vásárlót arab kereskedő módjára. Méla undorral figyelik az érdeklődőket és ha vásárlásra kerül a sor, kegyeskednek felállni és tenni is valamit az ügy érdekében.
A hellász kultúrörökségből azon a tájon éppen semmit sem látni. A „Szent hegy” látogatására engedélyt kapni olyan viszontagságos, hogy mellőztük, egyéb pedig nincs.
De mi pihenni, nyaralni akartunk és ezt maradéktalanul megkaptuk.
A visszaútról. Macedóniát Görögország nem ismeri el, ergo, sehol sincs jelölve. Szolunig nincs gond, egy útjelzőn még a Yu is megjelent, a következő útkereszteződésnél viszont: Athén, Kavala, Edessa. Athén eleve nem jó, Kavalát választottam, a család is így szavazott. Kb 40 km után rájöttem, hogy törökhon felé vágtatok, vissza kell fordulni. Az autóúton. Hamarosan egy útjelzőn megjelent: „Interchange”. Aki ellenkező irányba halad – most már messze van Kolozsvár alapon – az irányt válthat. Vissza az eredeti útkereszteződésig, onnan Edessa felé, majd 10 km után megjelent a mindenki által emlegetett Evzoni - 40 km a görög határig. Egy szuszra tettük meg a maradék utat. Pihenőkkel, vargabetűvel együtt 13 órát kocsikáztunk.
Jövőre, ha az égiek is egyeznek, ismétlés következik.
Megjelent: Családi kör 2010. októbere
Saját kocsival (így kényelmesebb és beleértve az alvási költségeket is, semmivel sem drágább a buszozástól), szeptember 11.-én, szombaton délután 4 órakor indultunk Zentáról. Egy pihenővel fél tízkor értünk, a macedón határ előtt kb. 60 km-re fekvő Predejane, európai szintű motelhez, ahol szerencsénkre, volt számunkra hely. Nyáron, helyfoglalás nélkül, az elhelyezkedés merő ábránd.
Másnap délelőtt folytattuk a kilóméterekkel való küzdelmet. A macedón határnál elmélázhattam, hogyan jutottam az „ántiidőkben” Szkopjéba. Most a zöld kartont is kérték: oda – vissza egyaránt. A görögöket ez a dokumentum nem érdekelte. Autópályadíjat három helyen fizettünk: 1 – 1 EU-t. Hm.. hogy ne sértsek meg senkit… ahol makedónok ültek a pénztárnál, kaptunk „papírt”, a kisebségiek mellőzték – aránylag jó szerb kiejtéssel: „Šta će ti to?” kiegészítéssel fűszerezve. Ha már volt országrészünknél tartok: ott a legolcsóbb a benzin, szerbül mindenki ért és előzékenyek.
Görögországban autópályadíj nincs, viszont az utak mejelölése, enyhén szólva – kifogásolható. Barátaink figyelmeztettek, hogy Chalkidiki csak egy helyen van feltüntetve, Szolun előtt a reptér (Airpot) felé kell fordulni, mert ha betéved az ember a belvárosba, onnan kikeveredni egyenlő a pokoljárással. Mintegy 80 km megtétele után, végre egy útjelzőn megjelent uticélunk. Addig egymás után következtek a számomra legalább annyira ismeretlen helységnevek, mint például a görögnek Zenta. 5 – 10 kilóméterenként jelent meg az autópályán a felirat: „Interchange“. Jelentéséről, jelentőségéről a legvégén. Hét óra autókázás után – ebben benne van a két határátlépő és a tankolás pihenéssel – délután fél ötkor érkeztünk a tetthelyre. Az itthoni zegernyéből a nyárba. Kisebb zűrök után elhelyezhettük magunkat. Az utcán kérdezősködve rendes hosszúnadrágban, ingben csodabogárnak, ficsúrnak éreztem magamat.
Az első napon bizonyos szégyenérzetet is éreztem. Arra gondoltam, hogy míg mi a tengerben lubickolunk, addig otthon sokan éheznek. Ez az érzés harmadnapra elillant. Találkoztunk egy nyugdíjas házaspárral, akik 20 napot töltöttek lenn. Kettejük össznyugdíja: 33. 000 din. De a feleség egy üzletben kiszolgáló, a férj meg ezermesterkedik. A szállás költségeit kigürcölték, a harapnivalót pedig cuccolták.
Az étkezést mi félpanziós ellátással oldottuk meg. A reggeli hazai, estebédre feltaláltuk magunkat. Giros, muszaka, saját főzte... tükörtöjás, rántotta, omlet... változatosabb is lehetett volna, ha közben nem fogy el a vajdaságból hozott tojás, a görög pedig pimaszul drága.
Az árakról: minden jóval drágább mint nálunk. Ami pedig a turistáknak eladható, megfizethetetlen. Egy gombóc fagyi 1 – 1,50 EU, kilóra 11,80. Tíz nap alatt kétszer láttunk nyalókázót. Mi a fagyikérdést az önkiszolgálóból oldottuk meg – 2 kg 6,5 EU.
A csodálatos, szikrázó napsütést, nappali 30˚C hőmérsékletet végig élvezhettük, éjjel viszont lehetett klímaberendezés használata nélkül is aludni. A tenger kristálytiszta, hőmérséklete 26˚C. Én, afféle fagyosszent ivadék , akinek minden víz nedves, naponta akár egy órát is lubickoltam. Az idillikus fürdőzést apró pici halak zavarták. 1 – 2 perces álldogálás után már lábainkat kóstolgatták. Ha már így van, akkor inkább mi is ficánkoltunk.
Maga a strand nagyon apró kavicsokkal terített, mintegy 10 m széles és az egész nyúlványt szegélyezi. Településünkhöz 3 km-nyi szakasz tartozik. Árnyék sehol, így tanácsos napernyőt vinni. Vesztegetik a part mentén végighúzódó éttermek is – ingyen, ha egy kóláért hajlandó a nyájas nyaraló 4 EU-t fizetni. Mi vittük magunkkal.
A strandon szerecsenek órákat, esernyőket kínálgattak, ferdeszeműek minden áron maszírozni akartak. Egy odavaló fiatalember pedig oda – vissza rendületlenül caplatva a strandon, reggeltől estig fánkot árult, kikiáltó módjára. 10 nap alatt sem sikerült rájönnöm görögül mit óbégat, de a görög után jött: Krofne sa čokoladom! (Fánk csokoládéval). Nem csoda. Főleg Macedóniából és Szerbiából érkeznek a vendégek. Itt – ott hallottunk magyar és bolgár szót. Angol tudásomat nyugodtan mellőzhettem. Családom többi tagja szerbül simán meg tudta értetni magát. A vendéglőkben a görög mellett az árak mindenütt szerbül is fel vannak tüntetve. Egy étterem előtt pedig hatalmas palatáblán krétával írt szöveg: „Govori srpski da te konobar može da te razume. Ćirilica, bre!” (Beszélj szerbül, hogy megértsen a pincér. Cirilica, pajtás.)
Az üzletekben a kiszolgálók(?) nem rohanják meg az esetleges vásárlót arab kereskedő módjára. Méla undorral figyelik az érdeklődőket és ha vásárlásra kerül a sor, kegyeskednek felállni és tenni is valamit az ügy érdekében.
A hellász kultúrörökségből azon a tájon éppen semmit sem látni. A „Szent hegy” látogatására engedélyt kapni olyan viszontagságos, hogy mellőztük, egyéb pedig nincs.
De mi pihenni, nyaralni akartunk és ezt maradéktalanul megkaptuk.
A visszaútról. Macedóniát Görögország nem ismeri el, ergo, sehol sincs jelölve. Szolunig nincs gond, egy útjelzőn még a Yu is megjelent, a következő útkereszteződésnél viszont: Athén, Kavala, Edessa. Athén eleve nem jó, Kavalát választottam, a család is így szavazott. Kb 40 km után rájöttem, hogy törökhon felé vágtatok, vissza kell fordulni. Az autóúton. Hamarosan egy útjelzőn megjelent: „Interchange”. Aki ellenkező irányba halad – most már messze van Kolozsvár alapon – az irányt válthat. Vissza az eredeti útkereszteződésig, onnan Edessa felé, majd 10 km után megjelent a mindenki által emlegetett Evzoni - 40 km a görög határig. Egy szuszra tettük meg a maradék utat. Pihenőkkel, vargabetűvel együtt 13 órát kocsikáztunk.
Jövőre, ha az égiek is egyeznek, ismétlés következik.
Megjelent: Családi kör 2010. októbere
1. kép: Péter fiam a kristálytiszta tengerben
2. kép: Hajnal Göröghonban
3. kép: Erkélyünkről kilátás a tengerre
2. kép: Hajnal Göröghonban
3. kép: Erkélyünkről kilátás a tengerre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése