Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (XXXVI – XL)





Sonnet XXXVI.

When we met first and loved, I did not build
Upon the event with marble. Could it mean
To last, a love set pendulous between
Sorrow and sorrow? Nay, I rather thrilled,
Distrusting every light that seemed to gild
The onward path, and feared to overlean
A finger even. And, though I have grown serene
And strong since then, I think that God has willed
A still renewable fear . . . O love, O troth . . .
Lest these enclasped hands should never hold,
This mutual kiss drop down between us both
As an unowned thing, once the lips being cold,
And Love be false! if he, to keep one oath,
Must lose one joy, by his life's star foretold.

Szonett XXXVI.

Meglátni s megszeretni ... Erre én
Nem építettem márványból. Lehet
Tartós a vágy, mely ingaként lebeg
Bú s bú közt? Fázott bennem a remény,
S mely fölfutó utamra hullt, a fény
Hazugnak rémlett, s féltem bár csak egy
Ujjal érinteni. Bár derűsebb
S bátrabb vagyok azóta, rám tömény,
Új rettegést hagyott az én Uram...
Vágyak, hitek...csak el ne hagyja a
Kezem a Kedves! Jaj, ha átsuhan
Hűlt szánkon holtan a csók zamata!
Szív, csalj! ha ő – mert hű – elveszt olyan
Gyönyört, amit megígért csillaga.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXVII.

Pardon, oh, pardon, that my soul should make
Of all that strong divineness which I know
For thine and thee, an image only so
Formed of the sand, and fit to shift and break.
It is that distant years which did not take
Thy sovranty, recoiling with a blow,
Have forced my swimming brain to undergo
Their doubt and dread, and blindly to forsake
Thy purity of likeness and distort
Thy worthiest love to a worthless counterfeit:
As if a shipwrecked Pagan, safe in port,
His guardian sea-god to commemorate,
Should set a sculptured porpoise, gills a-snort
And vibrant tail, within the temple gate.

 

Szonett XXXVII.

Bocsásd meg, ó hogy lelkem a tömör
Mennyei pompát, mely tiéd s te vagy,
Homokból mintázta ki: szobrodat,
Melyet az idő szétmar, összetör.
Lásd, sok – sok év – megannyi csúf ököl –
Nem értve meg királyi voltodat,
Rámparancsolta lágy és omlatag
Lelkemre gyáva kételyét – s gyötör
Hogy cserbenhagytam arcod, a valót,
S dús vágyad eltorzítottam mulyán.
Mint ünnepelve istenét, a jót,
A révben, a hajótörött pogány
Delfin gyúr, rezge farkút, tátogót:
Díszelegjen a templom kapuján.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXVIII.

First time he kissed me, he but only kissed
The fingers of this hand wherewith I write;
And ever since, it grew more clean and white,
Slow to world-greetings, quick with its 'Oh, list,'
When the angels speak. A ring of amethyst
I could not wear here, plainer to my sight,
Than that first kiss. The second passed in height
The first, and sought the forehead, and half missed,
Half falling on the hair. O beyond meed!
That was the chrism of love, which love's own crown,
With sanctifying sweetness, did precede.
The third upon my lips was folded down
In perfect, purple state; since when, indeed,
I have been proud and said, 'My love, my own.'

Szonett XXXVIII.

Első csókja csak ujjaimra hullt,
Kezemre, melyben fürgén fut a toll:
S e kéz ma fénylőbb.... Alig válaszol
Földi hangra... De friss, ha dalra gyúlt
Angyalhoz szól. Ujjamra nem borult
Még ametiszt-gyűrű sem oly komoly
Fénnyel, mint e csók. Homlokomra forr
A második – úgy látszott – de az út,
A csók útja hajamba fúlt: a Vágy
Szent koronája volt ez, édesen
Avató, hév csók olvadt rajtam át.
A harmadik csók – bíbor fényesen –
A számra omlott: és azóta, ládd,
Büszkén vallom: " Szerelmem! Mindenem!"

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXIX.

Because thou hast the power and own'st the grace
To look through and behind this mask of me
(Against which years have beat thus blanchingly
With their rains), and behold my soul's true face,
The dim and weary witness of life's race,---
Because thou hast the faith and love to see,
Through that same soul's distracting lethargy,
The patient angel waiting for a place
In the new Heavens,---because nor sin nor woe,
Nor God's infliction, nor death's neighbourhood,
Nor all which others viewing, turn to go,
Nor all which makes me tired of all, self-viewed,---
Nothing repels thee, . . . Dearest, teach me so
To pour out gratitude, as thou dost, good!

Szonett XXXIX.

Mert hatalmadban áll s megadatott,
Hogy maszkomon át s mögéje nézz
(Esőkkel verték sáppadtra nehéz
Esztendők) s igaz arcom láthatod:
Sorsom tanúját, tört ábrázatot! –
Mert hőn szeretsz, szemednek íme rés
Reped riasztó közönyömön , és
A tűrő angyalt pillantod meg ott,
Aki a mennyre vár! Mert semmi az Ég
Csapásai, se bűn, se bú, se zord
Halál, s mi mást elűzött volna rég,
Se az, ha bennem lelsz silány valót –
Semmi se űz el téged: mondd, miképp
Hálálhatom meg, amit adsz, a jót?

Fordította – Kardos László

Sonnet XL.

Oh, yes! they love through all this world of ours!
I will not gainsay love, called love forsooth.
I have heard love talked in my early youth,
And since, not so long back but that the flowers
Then gathered, smell still. Mussulmans and Giaours
Throw kerchiefs at a smile, and have no ruth
For any weeping. Polypheme's white tooth
Slips on the nut if, after frequent showers,
The shell is over-smooth,---and not so much
Will turn the thing called love, aside to hate
Or else to oblivion. But thou art not such
A lover, my Beloved! thou canst wait
Through sorrow and sickness, to bring souls to touch,
And think it soon when others cry 'Too late.'

Szonett XL.

A szerelemtől mind e föld kigyúl!
Tisztelem én is, ha valóban az,
Hallgattam ifjan hangjait – igaz,
Nem rég volt: ma is illatoz, virul
Akkori csokrom. Muzulmán s gyaúr
A mosolyért kendőt dob – könny s panasz
Semmit se hat rá. Megcsúszik a vas
Polyphem fehér foga balogul
Az ázott, síkos dióhéjon. A
Vágy még könnyebben gyűlöletre vált,
Vagy feledésbe hull. De te soha
Így nem szeretsz! Vársz rám bún s kóron át
S ha megtalálsz: " Még jókor!" – szólsz, noha
Mindenki más: " Már késő!" – így kiált.

Fordította – Kardos László