Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (XXXI – XXXV)

Sonnet XXXI.

Thou comest! all is said without a word.
I sit beneath thy looks, as children do
In the noon-sun, with souls that tremble through
Their happy eyelids from an unaverred
Yet prodigal inward joy. Behold, I erred
In that last doubt! and yet I cannot rue
The sin most, but the occasion---that we two
Should for a moment stand unministered
By a mutual presence. Ah, keep near and close,
Thou dovelike help! and, when my fears would rise,
With thy broad heart serenely interpose:
Brood down with thy divine sufficiencies
These thoughts which tremble when bereft of those,
Like callow birds left desert to the skies.

Szonett XXXI.

Jössz, jössz! Kell mást, egy szót is mondanom?
Előtted űlök, mint a kis pulyák
A déli napban – szemhéjukon át
Lelkük remeg a boldog és finom,
Bár tétova gyönyörtől. Fáj nagyon,
Hogy balgán kételkedem. Mégse bánt
E bűn, csupán a bűn alkalma ... Ládd,
Hogy ne segítsük egymást gazdagon,
Percig se állhatunk úgy. Jöjj közel,
Egész közel! s ha félni kezdenék,
Derűs és dús szived csitítson el.
Terjeszd rám szárnyad égi melegét,
Mert gondolatom didergőn hever,
Mint elhagyott kis tollatlan veréb.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXII.

The first time that the sun rose on thine oath
To love me, I looked forward to the moon
To slacken all those bonds which seemed too soon
And quickly tied to make a lasting troth.
Quick-loving hearts, I thought, may quickly loathe;
And, looking on myself, I seemed not one
For such man's love!---more like an out-of-tune
Worn viol, a good singer would be wroth
To spoil his song with, and which, snatched in haste,
Is laid down at the first ill-sounding note.
I did not wrong myself so, but I placed
A wrong on thee. For perfect strains may float
'Neath master-hands, from instruments defaced,---
And great souls, at one stroke, may do and doat.

Szonett XXXII.

Megesküdtél: szeretsz - s fölkelt a nap,
S a holdat lestem, széjjel bontja-e,
Mit oly rohanvást szőtt a vágy keze,
Hogy félve kérdtem: állandó marad?
Gyorsan gyúló szív gyorsan is lohad,
Ezt gondoltam, s hogy miért is kellene
Szívednek szívem, ez a tört zene,
E rozzant brácsa, melyet fölragad,
Egy nagy dalos s majd haraggal tele,
Hogy hamis hang zavarta odacsap.....
Nem magamat sértettem így – a Te
Erőidet, hisz mester-ujj alatt
Rossz húrnak is zeng bűvös kelleme –
Csak mozdul és már kincset ont a nagy.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXIII.

Yes, call me by my pet-name ! let me hear
The name I used to run at, when a child,
From innocent play, and leave the cowslips piled,
To glance up in some face that proved me dear
With the look of its eyes. I miss the clear
Fond voices which, being drawn and reconciled
Into the music of Heaven's undefiled,
Call me no longer. Silence on the bier,
While I call God--call God!--So let thy mouth
Be heir to those who are now exanimate.
Gather the north flowers to complete the south,
And catch the early love up in the late.
Yes, call me by that name,--and I, in truth,
With the same heart, will answer and not wait.

Szonett XXXIII.

Szólíts becézve így! Oly jó, ha cseng
A régi név - Hogy rohantam, ha szólt,
Hagytam játékos, kankalin-csokort,
S gyermekszemem csillant a drága-szent
Szólongatóra. Elmúlt.....Odafent
Búg már a hang, mely mély és tiszta volt,
A mennyei zenében, s azt a szót
Nem mondja többé. Ravatali csend.....
S én Istent hívom! Örököse légy
Azoknak, kiknek teste néma por.
Végsőnek vedd az első vágy hevét,
Észak s dél szirma legyen egy csokor.
Szólíts becézve, így – Szavamba még
A régi gyermek szíve válaszol.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXIV.

With the same heart, I said, I'll answer thee
As those, when thou shalt call me by my name---
Lo, the vain promise! is the same, the same,
Perplexed and ruffled by life's strategy?
When called before, I told how hastily
I dropped my flowers or brake off from a a game,
To run and answer with the smile that came
At play last moment, and went on with me
Through my obedience. When I answer now,
I drop a grave thought, break from solitude;
Yet still my heart goes to thee---ponder how---
Not as to a single good, but all my good!
Lay thy hand on it, best one, and allow
That no child's foot could run fast as this blood.

Szonett XXXIV.

Így mondtam: régi szívem válaszol,
Ha gyermeki nevemen szólítasz –
Hiú beszéd. A régi marad az,
Amit a sors feldul és megtipor?
Labdát, virágot eldobtam, amikor
E név hitt – s a perc játékos – igaz
Mosolyát vittem – futottam, panasz
Nélkül, felelni, s kísért a mosoly,
Míg szót fogadtam. S most ha felelek,
Most eldobom magányom gondjait,
S a szívem hozzád fut, ki nem csak egy
Javam vagy: benned minden jóm lakik!
A vér – tapintsd ujjaddal szívemet – :
Gyermeklábaknál gyorsabban fut itt.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXV.

If I leave all for thee, wilt thou exchange
And be all to me? Shall I never miss
Home-talk and blessing and the common kiss
That comes to each in turn, nor count it strange,
When I look up, to drop on a new range
Of walls and floors, another home than this?
Nay, wilt thou fill that place by me which is
Filled by dead eyes too tender to know change?
That's hardest. If to conquer love, has tried,
To conquer grief, tries more, as all things prove;
For grief indeed is love and grief beside.
Alas, I have grieved so I am hard to love.
Yet love me---wilt thou? Open thine heart wide,
And fold within, the wet wings of thy dove.

Szonett XXXV.

Ha érted mindent elhagyok, leszel
cserébe mindenem? Meghitt szavak,
áldások, csókok rám is hullanak
családi körben? S nem rémülök el,
ha szemem új falakra vetve fel,
otthonom helyett új otthon fogad?
s emlékemben te állsz oda magad
holt, szelíd szemek helyére? Felelj!
Nagy próba vágyakat igázni, ládd,
de bút igázni nagyobb feladat:
mert minden búban benne van a vágy.
És búm, jaj, elriasztja vágyadat.
Mégis: szeress – Jó? Szíved tágra tárd,
s öleld be ázott galambszárnyamat.

Fordította – Kardos László