Petőfi Sándor (Šandor Petefi)
(Kiskőrös, 1822. december 31. vagy 1823. január 1. – Segesvár, 1849. július 31.?)
Ti akácfák e kertben
Ti ákácfák e kertben,
Ti szépemlékü fák,
Amelyeken szivemnek
Oly drága minden ág.
Ti szépemlékü fák,
Amelyeken szivemnek
Oly drága minden ág.
Kedves fák, üdvezelve
És áldva legyetek.
Áldom még azt is, aki
Titeket ültetett.
És áldva legyetek.
Áldom még azt is, aki
Titeket ültetett.
Harmatnak s napsugárnak
Áldása rajtatok,
Vidám dalosmadártól
Reszkessen ágatok.
Áldása rajtatok,
Vidám dalosmadártól
Reszkessen ágatok.
Örök tavasz lakozzék
Zöld fürteiteken,
Hogy éltetek, miként az
Enyém, oly szép legyen.
Zöld fürteiteken,
Hogy éltetek, miként az
Enyém, oly szép legyen.
Itt láttam én először
Kedves galambomat,
Itt láttam őt először
Ez ákácfák alatt.
Kedves galambomat,
Itt láttam őt először
Ez ákácfák alatt.
Itt űlt e lombok alján,
Itt űlt szemközt velem,
Itten röpült szeméből
Szivembe szerelem.
Itt űlt szemközt velem,
Itten röpült szeméből
Szivembe szerelem.
Tudom még, hogyne tudnám?
Habár régen vala,
Az órát, hol kigyúladt
Szerelmem hajnala.
Habár régen vala,
Az órát, hol kigyúladt
Szerelmem hajnala.
Ez volt a hajnal! ilyen
Nem ékesíte még
Téged, te véghetetlen,
Te régteremtett ég.
Nem ékesíte még
Téged, te véghetetlen,
Te régteremtett ég.
Letűnt immár e hajnal,
Megértem a delet,
S ez tán nem oly regényes,
De sokkal melegebb.
Megértem a delet,
S ez tán nem oly regényes,
De sokkal melegebb.
Mikor jön majd az alkony,
Szerelmem alkonya?
Ettől ne félj, szivemnek
Imádott asszonya!
Szerelmem alkonya?
Ettől ne félj, szivemnek
Imádott asszonya!
Eljő ez is, de későn;
Azért jő majd, ha jő,
Hogy légyen arcainkon
Szép arany szemfedő.
Azért jő majd, ha jő,
Hogy légyen arcainkon
Szép arany szemfedő.
S a földbe ha letesznek,
Majd csillag képiben
Ragyog le zöld sírunkra
Sötétkék éjeken.
Majd csillag képiben
Ragyog le zöld sírunkra
Sötétkék éjeken.
Bagremovi, vi u bašti
Bagremovi, vi u bašti
Stabla uspomena,
Oh, kako je mome srcu
Draga vaša sena.
Mila stabla, pozdravljena
I blažena bila,
Blagosiljam i tu ruku
Što vas zasadila.
Nek vas blagoslov rose,
I sunca, u zori,
Od radosnog ptičjeg poja
Nek se grana ori.
Nek proleće večno živi
Sred grana zelenih –
Nek vam žiće bude lepo
Ko što je i meni.
Tu prvi put videh svoju
Golubicu mladu,
Tu je videh, pod bagremom,
Gde sedi u hladu.
Sedela je ispod granja,
Meni preko puta,
Tu ljubav iz njenog oka
U grud mi doluta.
Još znam, kako ne bih znao,
Mada davno beše,
Čas kad ljubavne se zore
Divno zarudeše.
Kakva zora! još nikada
Takvog uresa
Nemaste, vi beskonačna,
Prastara nebesa.
Ta je zora izbledela,
Podne će da mine,
Možda manje romantično,
Al s više topline.
Kada li će doći sumrak
Ljubavi i nada,
Od tog ne strahuj nikad
O, ljubljena draga!
Biće kasno, ako sumrak
Doći bi nam hteo,
Doći će tek da nam satka
Pokrov, zlatnobeo.
A kad nas u zemlju stave
Ko zvezda će moći
Da obasja naš grob zelen
U toj plavoj noći.
Prevod: Danilo Kiš
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése