Keresés ebben a blogban

2013. január 2., szerda

Rainer Maria Rilke Das Buch von der Armut und dem Tode (5. Teil) – Szegénység és halál (5. rész)




Rainer Maria Rilke (4 December 1875 – 29 December 1926)


Da leben Menschen, weißerblühte, blasse


Da leben Menschen, weißerblühte, blasse
und sterben staunend an der schweren Welt.
Und keiner sieht die klaffende Grimasse,
zu der das Lächeln einer zarten Rasse
in namenlosen Nächten sich entstellt.

Sie gehn umher, entwürdigt durch die Müh,
sinnlosen Dingen ohne Mut zu dienen,
und ihre Kleider werden welk an ihnen,
und ihre schönen Hände altern früh.

Die Menge drängt und denkt nicht sie zu schonen,
obwohl sie etwas zögernd sind und schwach, -
nur scheue Hunde, welche nirgends wohnen,
gehn ihnen leise eine Weile nach.

Sie sind gegeben unter hundert Quäler,
und, angeschrien von jeder Stunde Schlag,
kreisen sie einsam um die Hospitäler
und warten angstvoll auf den Einlasstag.

Dort ist der Tod. Nicht jener, dessen Grüße
sie in der Kindheit wundersam gestreift, -
der kleine Tod, wie man ihn dort begreift;
ihr eigener hängt grün und ohne Süße
wie eine Frucht in ihnen, die nicht reift.


Emberek élnek itt

Emberek élnek itt, sápadtra vásva,
s halnak, ámulva a nehéz világon.
S a tátogó fintort senki se látja,
mivé egy finom fajta arcvonása
mosolyból torzul néma éjszakákon.

Járnak, rajtuk szégyenletes teher:
oktalan tárgyat szolgálni hiába,
és testén mindnek elfonnyad ruhája,
és szép kezük korán öregszik el.

Tömeg tolong és nem kíméli őket,
bár gyöngék mind és olykor tétovák, –
néma talppal nyomukba nem szegődnek
csupán a félénk, gazdátlan kutyák.

Alávettettek száz kínzó ökölnek,
s mert rájuk üt az óra csattanása,
kórházak közt magányosan köröznek,
s szorongva várnak bebocsáttatásra.

Ott a halál! Nem az, amely surolta
gyermekkoruk, titkos üdvözletül, –
a kis halál, így látják ott belül;
saját haláluk zölden, méze-fosztva,
gyümölcsként függ bennük éretlenül.

Fordította: Nemes Nagy Ágnes
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése