Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)
(Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 - )
Prva bosanska elegija
Kroz Banja Luku i uz Vrbas
»sa spokojnom pjesmom saučesništva«
Čega bih mogao da se odreknem
kad se ništa ne ponavlja?
Sa letova pčele se vraćaju,
njihov se med slaže u dušu,
treperi vosak, ubrzava se protok,
lobanja se rastače u drhtavoj zemlji.
Preko kamenja, oblutaka i pijeska,
sa spokojnom pjesmom saučesništva,
ne uzvraćaš mi nijedne pohvale.
Sa svojih putovanja, vrsni letači
donose dušu cvijeća i sve prekipi,
kao kad puca hrast pogođen gromom
u svoje drhtavo srce, u vjetar i studen,
u kišu i sušu, kojoj je odolio.
Bezbrižno samo, nećeš se vratiti,
pred tobom se otvara Grad.
Uzdržati se još malo treba, ili možda ne.
Pred dvorištem, sobama i ulicama,
vidjeti strah zidova, smrt i rođenje,
vratiti se, otići, mirno kao u šetnju,
odnoseći miris utrobe pasa i mačaka,
miris Safikadinog tijela rastočenog.
U tvojim se rukama odmara kestenov plod,
Mutiću, dok te zovu: Dušane! hajdemo.
Zastaje šetač: čega se sjeća?
Njegovo tijelo odlazi uvis,
ali ona ostaje da struji alejama.
Noću, u svojoj sobi neka djevojka
ljubi prozorsko staklo, i treperi.
Zar bi te smjela pustiti k sebi?
Odmori se, sjenke se duže,
možda se od tebe još sve skriva.
Nabujaće tvoji zidovi, mirni Grade,
vjerovaćeš svojoj rijeci, čovjeku,
zavoljeti možda ponovo jesen.
Okreni se, makar i slučajno,
osjeća se nečiji dah, nečiji puls.
Ništa nije suviše sigurno: zagrljaj zemlje
nije uvijek i zagrljaj smrti.
Preživljuje leš samo, dok hitac života
više ne silazi. Noktima, suzama
i trošnim riječima,
držimo se uz njegovo tijelo.
Sve nas privlači, sve nas dotiče
svojom neobičnom rukom. Još više,
iako se plašimo tolikog prisustva,
iako se plašimo tolike ljubavi.
Első bosnyák elégia
Banja Lukán át a Vrbász mellett
»a régi bűntárs nyugodt dallamával«
Jó szívvel miről mondhatnék
le,
mikor semmi sem változik?
Útjukról visszatérnek a
méhek,
mézük a lélekbe cseppen,
vibrál a viasz, gyorsul a
keringés,
a remegő földben koponya
bomlik.
Keresztül sziklákon,
kavicsokon, homokon,
a régi bűntárs nyugodt
dallamával,
dicséretet egyet sem
viszonzol.
A ragyogó pilóták
visszatértükkor
a virág lelkét hozzák és
minden felhevül,
mint a hárs, mikor
villámtól sújtva,
a szélnek, hidegnek,
esőnek, aszálynak
ellenálló, reszkető szívvel
kettéhasad.
Csak gondtalanul, nem fogsz
visszatérni,
előtted kitárul a Város.
Türtőztetni kell magunkat
egyenlőre, vagy mégsem.
Udvarokon, szobákon,
utcákon menni át,
érezni a falak félelmét, a
halált, az életet,
visszatérni, elmenni, mint nyugodt
sétára
és elvinni a kutyák és
macskák bendőinek szagát,
Szafikada szertefoszlott
emlékét.
Csendben pihen kezedben a
gesztenye termése,
Mutic, te, még szólítanak:
Dusan! gyerünk.
Megáll a vándor, mire
emlékezik?
Teste a magasba emelkedik,
de ő a gesztenyesorok
sodrában marad.
Éjjel, szobájában egy
gyönyörű lány,
reszketve, félve ablakát
csókolja.
Merne-é magához engedni?
Pihenj meg, megnyúlnak az
árnyak,
lehet, előled még minden
rejtezik.
Falaid megduzzadnak, te
csendes Város,
hiszel saját szavaidnak, az
embereknek,
és újra megszereted az
érett őszt.
Fordulj meg, még ha
véletlenül is,
érezni egy leheletet, egy
szívdobbanást.
Semmi sem túl bizonyos: a
föld kemény ölelése
sem mindig a halál ölelése.
A halott csak addig túlélő,
míg lebeg
az élet körülötte.
Körömmel, könnyekkel
és ósdi szavakkal
tartjuk magunkat ernyedt
teste mellett.
Hatalmas, furcsa kacsokkal,
minden vonz,
minden érint bennünket. Még
jobban,
még akkor is, ha félünk
ekkora tömegtől,
még akkor is, ha félünk ennyi szeretettől.
Fordította: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése