Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)
(Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 - )
Velika bosanska elegija
Petru Kočiću
»U to tiho veče, nad pomičnom vječnošću«
1.
Nemjerljivost uzdaha je znatna,
kraj vatre, ili u hladnoj izbi,
kraj prijatelja, ili bez ikoga.
Znatna je visina zida,
i svaki kamen u njemu,
i svaki crtež u kamenu.
Šta čini vrutak vodeni, bez glasa,
i školjka bez tijela, bez bisera?
Mi čujemo samo svoj glas,
koji se premeće između budućnosti
i još dalje prošlosti.
Slušamo glas usnulih gorskih vila
i drhtimo, kao djeca u strahu.
Šta bi tu mogla učiniti predaja,
lukavi osmijeh, ili poklon samo?
S poda zemljanog diže se čovjek,
dok ono bivšem, koji još sjedi,
stavljaju omču – šume nikoga ne oplakuju.
Mravlje kolone stižu iz srednjeg vijeka,
noseći tijela radoslava i tijela gorčina,
kako svoj poklon životu u smrti.
2.
Svoju dušu rijeka prenosi nebom.
kamen koji dotakne stopalo
stapa se sa snjim, počinje da zrači.
Jutro je uvijek iznad svega, prije riječi;
jutro je iza svega, iza svake riječi:
čuvar ljudi od snova i straha.
Glas se pronosi rijekom, rijeka nebom;
odjek međusobnog sudaranja u bezvazdušju.
Iza stvrdnute suze teče beskraj.
U to tiho veče, nad pomičnom vječnošću,
još jednom sa svima u sebi,
još jednom bez ikoga u sebi.
3.
Kao mali bosanski konji,
poslije uspona, na pojilu,
svoje snažno bilo slušaju riječi,
od kog u tjelu sve ciliče i odzvanja.
Traži se glas bez pukotine,
kao zvono zrele kruške,
glas što ujutro, u podne i svečeri,
jednako se valja gajevima i utrinama,
pomaman i brz kao odjek rike.
Riječi se uzglobljuju kao tijela u zemlji,
riječi ključnjače i žličnjače,
riječi bedrene kosti.
Kad se spominje Bosna vrisne se;
iza samo zid, ispred samo zid,
a iznad ljudi na stećcima jašu.
Kao drhtaj putuje zlatnom žicom tkanice
glas dvojnica i onoga koji,
još uvijek, traži kamen za uzglavlje.
Nagy bosnyák elégia
Petar Kocicnak
»E csendes
estén, suhanó öröklét felett«
1.
Nagy a
sóhaj mérhetetlensége
a tűz
mellett vagy a rideg szirteken,
barát
mellett vagy magányos telepen.
Nagy a
fal magányossága is
és
benne minden egyes kő
és a
kőben minden egyes redő.
Miért
hallgat, miért néma a hullám
és
miért nincs a kagylónak teste, gyöngye?
Mi
csak önnön hangunkat halljuk,
mely a
holmi jövő és a még távolabbi múlt
között
szédül, vergődik.
Alvó
tündérek hangjait hallgatva
megriadt
gyerekként reszketünk.
Mit
tehetne itt a békés meghátrálás,
a
ravasz mosoly vagy az ajándék?
A
földről felemelkedik az ember,
míg a
visszamaradtnak, az ülőnek,
kötelet
készítenek – az erdő senkit sem sirat.
Hangyák
hada érkezik a középkorból,
hozzák
a megdicsőülés és a keserűség testeit,
az
életbe a halál ajándékait.
2.
Lelkét
a folyó a kék éggel viszi át.
A
kavics, mely hűvös talpat érint,
összeforr
vele és sugározni kezd.
A
reggel mindenek előtt van, minden szó előtt,
a
reggel mindenek után van, minden szó után;
emberi
álmok, félelmek őre.
A
hangot a folyó viszi szét, a folyót az ég,
légüres
térben visszhangzik összeütközésük.
A
fagyott könny után a végtelenség hull.
E
csendes estén, suhanó öröklét felett,
bennem
még egyszer mindenkivel,
bennem
még egyszer éppen senkivel.
3.
Mint
az apró bosnyák lovak
az
itatónál kaptató után,
a
szavak hallgatják vad lüktetésüket,
mitől
a testben minden sejt megremeg, visszhangzik.
Megtöretlen
hang kerestetik,
az
érett körte hangja,
hang,
mely hajnalban, délben és napnyugtakor
lugasokkal
és mezőkkel kergetőzik,
mámorító
és szédítő, visszhangzó.
A
szavak testekként ékelődnek a szikár földbe,
a
kulcs- és lapockacsont szavai,
a
medencecsont szavai.
Ha
Boszniát említik, nagyot rikolt;
mögötte
fal, előtte fal,
és
mellette az emberek sírkövekre hágnak.
Gyenge
remegésként arany szálon fut tova
a
követő hangja és azé is,
aki
még mindíg sziklát keres vánkosul.
Fordította: Fehér Illés
Megjelent: Hét nap, 1986. február 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése