Délires
Illustration: d'Hubert Pauget
I
__________
Vierge folleVIERGE FOLLE
___
L΄époux infernalL'ÉPOUX INFERNAL
Écoutons la confession d'un compagnon d'enfer:
"Ô divin Époux, mon Seigneur, ne refusez pas la confession de la plus triste de vos servantes. Je suis perdue. Je suis soûle. Je suis impure. Quelle vie!
"Pardon, divin Seigneur, pardon! Ah! pardon! Que de larmes! Et que de larmes encore plus tard, j'espère!
"Plus tard, je connaîtrai le divin Époux! Je suis née soumise à Lui. - L'autre peut me battre maintenant!
"A présent, je suis au fond du monde! Ô mes amies!... non, pas mes amies... Jamais délires ni tortures semblables... Est-ce bête!
"Ah! je souffre, je crie. Je souffre vraiment. Tout pourtant m'est permis, chargée du mépris des plus méprisables coeurs.
"Enfin, faisons cette confidence, quitte à la répéter vingt autres fois, - aussi morne, aussi insignifiante!
"Je suis esclave de l'Époux infernal, celui qui a perdu les vierges folles. C'est bien ce démon-là. Ce n'est pas un spectre, ce n'est pas un fantôme. Mais moi qui ai perdu la sagesse, qui suis damnée et morte au monde, - on ne me tuera pas! - Comment vous le décrire! Je ne sais même plus parler. Je suis en deuil, je pleure, j'ai peur. Un peu de fraîcheur, Seigneur, si vous voulez, si vous voulez bien!
"Je suis veuve... - J'étais veuve... - mais oui, j'ai été bien sérieuse jadis, et je ne suis pas née pour devenir squelette!... - Lui était presque un enfant... Ses délicatesses mystérieuses m'avaient séduite. J'ai oublié tout mon devoir humain pour le suivre. Quelle vie! La vraie vie est absente. Nous ne sommes pas au monde. Je sais où il va, il le faut. Et souvent il s'emporte contre moi, moi, la pauvre âme. Le Démon! - c'est un Démon, vous savez, ce n'est pas un homme.
"Il dit: "Je n'aime pas les femmes. L'amour est à réinventer, on le sait. Elles ne peuvent plus que vouloir une position assurée. La position gagnée, coeur et beauté sont mis de côté: il ne reste que froid dédain, l'aliment du mariage, aujourd'hui. Ou bien je vois des femmes, avec les signes du bonheur, dont, moi, j'aurai pu faire de bonnes camarades, dévorées tout d'abord par des brutes sensibles comme des bûchers... "
"Je l'écoute faisant de l'infamie une gloire, de la cruauté un charme. "Je suis de race lointaine: mes pères étaient Scandinaves: il se perçaient les côtes, buvaient leur sang. - Je me ferai des entailles partout le corps, je me tatouerai, je veux devenir hideux comme un Mongol: tu verras, je hurlerai dans les rues. Je veux devenir bien fou de rage. Ne me montre jamais de bijoux, je ramperais et me tordrais sur le tapis. Ma richesse, je la voudrais tachée de sang partout. Jamais je ne travaillerai... " Plusieurs nuits, son démon me saisissant, nous nous roulions, je luttais avec lui! - Les nuits, souvent, ivre, il se poste dans des rues ou dans des maisons, pour m'épouvanter mortellement. - "On me coupera vraiment le cou; ce sera dégoûtant." Oh! ces jours où il veut marcher avec l'air du crime!
"Parfois il parle, en une façon de patois attendri, de la mort qui fait repentir, des malheureux qui existent certainement, des travaux pénibles, des départs qui déchirent les coeurs. Dans les bouges où nous nous enivrions, il pleurait en considérant ceux qui nous entouraient, bétail de la misère. Il relevait les ivrognes dans les rues noires. Il avait la pitié d'une mère méchante pour les petits enfants. - Il s'en allait avec des gentillesses de petite fille au catéchisme. - Il feignait d'être éclairé sur tout, commerce, art, médecine. - Je le suivais, il le faut!
"Je voyais tout le décor dont, en esprit, il s'entourait; vêtements, draps, meubles: je lui prêtais des armes, une autre figure. Je voyais tout ce qui le touchait, comme il aurait voulu le créer pour lui. Quand il me semblait avoir l'esprit inerte, je le suivais, moi, dans des actions étranges et compliquées, loin, bonnes ou mauvaises: j'étais sûre de ne jamais entrer dans son monde. À côté de son cher corps endormi, que d'heures des nuits j'ai veillé, cherchant pourquoi il voulait tant s'évader de la réalité. Jamais homme n'eût pareil voeu. Je reconnaissais, - sans craindre pour lui, - qu'il pouvait être un sérieux danger dans société. - Il a peut-être des secrets pour changer la vie? Non, il ne fait qu'en chercher, me répliquais-je. Enfin sa charité est ensorcelée, et j'en suis la prisonnière. Aucune autre âme n'aurait assez de force, - force de désespoir! - pour la supporter, - pour être protégée et aimée par lui. D'ailleurs, je ne me le figurais pas avec une autre âme: on voit son Ange, jamais l'Ange d'un autre, - je crois. J'étais dans son âme comme dans un palais qu'on a vidé pour ne pas voir une personne si peu noble que vous: voilà tout. Hélas! je dépendais bien de lui. Mais que voulait-il avec mon existence terne et lâche? Il ne me rendait pas meilleure, s'il ne me faisait pas mourir! Tristement dépitée, je lui dis quelquefois: "Je te comprends." Il haussait les épaules.
"Ainsi, mon chagrin se renouvelant sans cesse, et me trouvant plus égarée à ses yeux, - comme à tous les yeux qui auraient voulu me fixer, si je n'eusse été condamnée pour jamais à l'oubli de tous! - j'avais de plus en plus faim de sa bonté. Avec ses baisers et ses étreintes amies, c'était bien un ciel, un sombre ciel, où j'entrais, et où j'aurais voulu être laissée, pauvre, sourde, muette, aveugle. Déjà j'en prenais l'habitude. Je nous voyais comme deux bons enfants, libres de se promener dans le Paradis de tristesse. Nous nous accordions. Bien émus, nous travaillions ensemble. Mais, après une pénétrante caresse, il disait: "Comme ça te paraîtra drôle, quand je n'y serai plus, ce par quoi tu as passé. Quand tu n'auras plus mes bras sous ton cou, ni mon coeur pour t'y reposer, ni cette bouche sur tes yeux. Parce qu'il faudra que je m'en aille, très-loin, un jour. Puis il faut que j'en aide d'autres: c'est mon devoir. Quoique ce ne soit guère ragoûtant... , chère âme... " Tout de suite je me pressentais, lui parti, en proie au vertige, précipitée dans l'ombre la plus affreuse: la mort. Je lui faisais promettre qu'il ne me lâcherait pas. Il l'a faite vingt fois, cette promesse d'amant. C'était aussi frivole que moi lui disant: "Je te comprends."
"Ah! je n'ai jamais été jalouse de lui. Il ne me quittera pas, je crois. Que devenir? Il n'a pas une connaissance; il ne travaillera jamais. Il veut vivre somnambule. Seules, sa bonté et sa charité lui donneraient-elles droit dans le monde réel? Par instants, j'oublie la pitié où je suis tombée: lui me rendra forte, nous voyagerons, nous chasserons dans les déserts, nous dormirons sur les pavés des villes inconnues, sans soins, sans peines. Ou je me réveillerai, et les lois et les moeurs auront changé, - grâce à son pouvoir magique, - le monde, en restant le même, me laissera à mes désirs, joies, nonchalances. Oh! la vie d'aventures qui existe dans les livres des enfants, pour me récompenser, j'ai tant souffert, me la donneras-tu? Il ne peut pas. J'ignore son idéal. Il m'a dit avoir des regrets, des espoirs: cela ne doit pas me regarder. Parle-t-il à Dieu? Peut-être devrais-je m'adresser à Dieu. Je suis au plus profond de l'abîme, et je ne sais plus prier.
"S'il m'expliquait ses tristesses, les comprendrai-je plus que ses railleries? Il m'attaque, il passe des heures à me faire honte de tout ce qui m'a pu toucher au monde, et s'indigne si je pleure.
"- Tu vois cet élégant jeune homme, entrant dans la belle et calme maison: il s'appelle Duval, Dufour, Armand, Maurice, que sais-je? Une femme s'est dévouée à aimer ce méchant idiot: elle est morte, c'est certes une sainte au ciel, à présent. Tu me feras mourir comme il a fait mourir cette femme. C'est notre sort à nous, coeurs charitables... " Hélas! Il avait des jours où tous les hommes agissant lui paraissaient les jouets de délires grotesques: il riait affreusement, longtemps. - Puis, il reprenait ses manières de jeune mère, de soeur aimée. S'il était moins sauvage, nous serions sauvés! Mais sa douceur aussi est mortelle. Je lui suis soumise. - Ah! je suis folle!
"Un jour peut-être il disparaîtra merveilleusement; mais il faut que je sache, s'il doit remonter à un ciel, que je voie un peu l'assomption de mon petit ami!"
Drôle de ménage!
Delíriumok
d'Hubert Pauget illusztrációja
I
A balga szűz - az alvilági férj
Hallgassuk csak meg egy pokolbeli társ vallomásait:
„Ó, isteni Férj, Uram, ne utasítsd el legszomorúbb szolgálód gyónását. Elvesztem. Ittas vagyok. Tisztátalan vagyok. Micsoda élet!
Bocsánat, Uram-Istenem, bocsánat! Ó, bocsánat! Mennyi könny! És mennyi könny még később - remélem!
Később meg fogom ismerni égi Jegyesemet! Az Ő szolgájának születtem. - A másik most verhet engem!
E pillanatban a világ fenekén vagyok, barátnőim!... Nem, nem barátnőim... Soha ilyen tébolyt, soha ilyen gyötrelmeket... Baromi egy dolog!
Ó, kínlódom, kiáltozom. Valóságosan kínlódom. És mégis, semmi sem tilalmas nekem, aki tele vagyok a megvetésre legméltóbb szívek megvetésével.
Essünk hát túl a vallomáson, elismétlem még vagy hússzor - egyformán siváran, egyformán jelentéktelenül!
Az alvilági Jegyes rabszolgája vagyok, azé, aki megrontotta a balga szüzeket. Ez a rossz szellem az. Nem kísértet, nem fantom. De engem, aki elvesztettem a bölcsességet, aki elkárhoztam és meghaltam a világ számára - engem nem fognak megölni! Hogy magyarázzam meg nektek! Már beszélni sem tudok. Gyászolok, sírok, rettegek. Egy kis friss levegőt, Uram, ha akarod, ha te is úgy akarod!
Özvegy vagyok... - Özvegy voltam... - úgy bizony, valaha nagyon komoly voltam, s nem arra születtem, hogy csontváz legyen belőlem... Ó, szinte még gyermek volt... Rejtelmes finomságai elcsábítottak. Feledtem minden emberi kötelességem, hogy őt kövessem. Micsoda élet! Az igazi élet messzi van ettől. Mi nem élünk a világban. Megyek, amerre ő megy, mennem kell. És ő gyakran rám támad, rám, a szegény lélekre. A Démon! - Rossz szellem ő, tudjátok, nem férfi.
Azt mondja: »Nem szeretem az asszonyokat: a szerelmet újra fel kell találni, ez köztudomású. A nőktől nem telik több, mint hogy biztosított helyzetet kívánjanak. Ha ezt a helyzetet megszerezték, útfélre vetik a szívet és a szépséget: csak a hideg megvetés marad, amely manapság a házasság tápláléka. Vagy látok asszonyokat, a boldogság jeleivel, akikből jó pajtásokat formálhattam volna, miután finnyás barmok felfalták őket, mint a máglyák...«
Hallom őt, amint dicsőséget formál a gyalázatból, bűbájt a kegyetlenségből. »Távoli fajból származom én: atyáim skandinávok voltak; oldalukba döftek, önvérüket itták. - Megvagdosom egész testemet, tetoválom magam, ocsmány akarok lenni, mint egy mongol: meg fogod látni, kint üvöltözök majd az utcákon. Megbolondulok a dühtől. Soha nekem ékszert ne mutass, a szőnyegen mászom és fetrengek. Kincseim legyenek mindenütt vérfoltosak. Sohase fogok robotolni...« Rossz szelleme megragadott, éjszakákon át hemperegtünk, harcoltam vele! - Éjszakánként gyakorta részegen kiáll az utcára, vagy betámít a házakba, hogy halálra rémítsen. - »Levágják a nyakamat, valóságosan; ‘gusztustalan’ lesz.« Ó, azok a napok, amikor ő megindul a Bűn ábrázatával!
Olykor valami gyöngéd tájszólásban a halálról beszél, amely a megbánást hozza, boldogtalanokról, akik kétségtelenül vannak, gyötrelmes munkákról, szívet tépő búcsúzásokról. A lebujokban, ahol leittuk magunkat, zokogott, mikor szemügyre vette társaságunkat, nyomorúság csordáját. A setét utcákon feltámogatta a részegeket. Olyan könyörületesség lakozott benne, mint egy anyában, aki rosszul bánik apró gyermekeivel. Egy katekizmusra járó kislány bájával ment el. Úgy tett, mintha mindennel tisztában volna, kereskedelemmel, művészettel, orvostudománnyal. Követtem őt, követnem kellett!
Láttam minden díszletét, amivel lélekben körülvette magát: ruhákat, kelméket, bútorokat; én fölfegyvereztem, új külsőt adtam neki. Láttam mindent, ami érdekelte, amint azt ő akarta volna megteremteni a maga számára. Mikor úgy tetszett, renyhe a szelleme, követtem őt, furcsa és bonyolult tettekben, messzire, jókba vagy rosszakba: biztos voltam benne, hogy soha be nem lépek az ő világába. Éjnek évadján, amikor aludt, hányszor riadtam fel drága teste mellett, fürkészve, miért akar úgy megszökni a valóságtól. Soha még ember annyira nem kívánkozott. Rájöttem - anélkül hogy féltettem volna őt -, hogy komoly veszély lehetne a társadalom számára. - Talán ismeri az élet megváltoztatásának titkait. Nem, éppen csak azt keresi, válaszoltam magamnak. Irgalma végül is meg van babonázva, és én vagyok a foglya. Nincs még egy lélek, amelynek elegendő ereje volna - a kétségbeesés ereje! -, hogy elviselje ezt az irgalmat, hogy ő oltalmazza és szeresse. Egyébként nem képzeltem őt el más lélekkel: az ember a maga Angyalát látja, és soha a másét - így hiszem. Úgy voltam a lelkében, mint egy palotában, amelyet kiürítettek, hogy ne lássanak egy olyan kevéssé nemes személyt, mint te: ennyi az egész. Jaj, nagyon függtem tőle. De mit akarhatott az én fakó és laza életemmel? Nem tesz jobbá, ha nem veszi el az életemet. Búsan és bosszankodva mondtam neki néha: »Megértelek.« A vállát vonogatta.
Így újult meg bánatom szünet nélkül, és saját szememben zavartabbnak látszottam - mint minden szemben, amely meg akart volna rögzíteni, ha nem lettem volna mindörökre arra kárhoztatva, hogy mindenki elfelejtsen! - s egyre jobban éheztem az ő jóságára. Csókjai és nyájas ölelései közben a mennyországba jutottam, egy komor mennyországba, ahol szívesen ottmaradtam volna, szegényen, süketen, némán, vakon. Már hozzászoktam. Úgy láttam őt és magamat, mint két jó gyermeket, akik szabadon sétálhatnak a Szomorúság paradicsomában. Értettük egymást. Mély megindulással dolgoztunk együtt. Egy átható cirógatás után azonban így szólt: »Mily furcsának érzed majd, ha már nem leszek ott, ahol te. Ha karomat már nem érzed a nyakad alatt, se a szívemen el nem pihenhetsz, se ajkam nem tapad szemeidre. Mert egyszer el kell mennem nagyon messzire. Aztán másokat is ehhez kell segítenem: ez a feladatom. Ez ugyan nem valami gusztusos dolog... édes lelkem...« Rögtön megéreztem, hogyha ő elmegy, én az ájulat prédája leszek, s a legiszonyúbb árnyba zuhanok: a halálba. Megígértettem vele, hogy nem hagy el. Húszszor elmondta ezt a szerelmi fogadalmat. S ő most éppoly léha volt, mint én, mikor azt mondtam neki: »Megértelek.«
Ó, sohasem voltam rá féltékeny. Hiszek abban, hogy nem hagy el. Mi lenne belőle? Semmiféle ismerete sincs; dolgozni sohasem fog. Alvajáró módjára akar élni. Jósága és irgalma, egymagában, megadja neki a létjogot a reális világban? Egy-egy pillanatra megfeledkeztem a nyomorúságról, amelybe beleestem: ő meg fog engem erősíteni, utazni fogunk, vadászunk a sivatagban, ismeretlen városok kövezetén alszunk, gondozás nélkül, fájdalom nélkül. Vagy fölébredek majd, s a törvények és erkölcsök már megváltoztak - az ő varázshatalma jóvoltából -, vagy változatlan marad a világ, és átenged engem vágyaimnak, örömeimnek, közönyömnek. Ó, a kalandos élet, ahogy a meséskönyvekben áll! - azt adod nekem kárpótlásul, hogy annyit szenvedtem? Nem teheti. Eszményeit nem ismerem. Azt mondta nekem, megbánás és remény él benne: ezzel ne törődjem. Istennel beszél? Talán Istenhez kellene fordulnom? A mélység legmélyén vagyok, s nem tudok imádkozni.
Ha megmagyarázná bánatait, azokat jobban megérteném, mint csúfolódásait? Rám támad, órákat tölt azzal, hogy megszégyenítsen mindazzal, ami engem a világon megindíthat, és aztán méltatlankodik, ha sírok.
»Látod ezt az elegáns fiatalembert, amint belép a szép és nyugalmas házba: a neve Duval, Furour, Armand, Maurice, mit tudom én? Egy asszony mélységesen beleszeretett ebbe a gonosz idiótába, meg is halt, most biztosan a mennyország szentjei közt a helye. Te is megölsz engem, mint ez a fiú azt az asszonyt. Ez a mi sorsunk, irgalmas szíveké...« Jaj, voltak napok, mikor minden munkálkodó ember groteszk és tébolyult játékszernek tűnt föl előtte; ijesztően és sokáig kacagott. Aztán megint úgy viselkedett, mint egy fiatal anya, egy szeretett nővér. Ha kevésbé vad lett volna, megmenekülünk. De a szelídsége is halálos. Alattvalója vagyok. - Jaj, megőrültem!
Egyszer talán csodaszerűen el fog tűnni: de persze tudnom kell róla, ha visszaszáll az égbe, mert valamit látni szeretnék barátocskám mennybemeneteléből!”
Furcsa egy házaspár!
Fordította: Kardos László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése