Arthur Rimbaud Une saison en enfer/ Délires II – Egy évad a pokolban/ Delíriumok II



Délires

II

__________

Aéchimie du verbe

Illustration: d'Hubert Pauget

___

     A moi. L'histoire d'une de mes folies.

     Depuis longtemps je me vantais de posséder tous les paysages possibles, et trouvais dérisoires les célébrités de la peinture et de la poésie moderne.

     J'aimais les peintures idiotes, dessus des portes, décors, toiles de saltimbanques, enseignes, enluminures populaires; la littérature démodée, latin d'église, livres érotiques sans orthographe, romans de nos aïeules, contes de fées, petits livres de l'enfance, opéras vieux, refrains niais, rhythmes naïfs.

     Je rêvais croisades, voyages de découvertes dont on n'a pas de relations, républiques sans histoires, guerres de religion étouffées, révolutions de meurs, déplacements de races et de continents: je croyais à tous les enchantements.

     J'inventai la couleur des voyelles! - A noir, E blanc, I rouge, O bleu, U vert. - Je réglai la forme et le mouvement de chaque consonne, et, avec des rhythmes instinctifs, je me flattai d'inventer un verbe poétique accessible, un jour ou l'autre, à tous les sens. Je réservais la traduction.

     Ce fut d'abord une étude. J'écrivais des silences, des nuits, je notais l'inexprimable, je fixais des vertiges.

____________

Loin des oiseaux, des troupeaux, des villageoises,
Que buvais-je, à genoux dans cette bruyère
Entourée de tendres bois de noisetiers,
Dans un brouillard d'après-midi tiède et vert?

Que pouvais-je boire dans cette jeune Oise,
- Ormeaux sans voix, gazon sans fleurs, ciel couvert!-
Boire à ces gourdes jaunes, loin de ma case
Chérie? Quelque liqueur d'or qui fait suer.

Je faisais une louche enseigne d'auberge,
- Un orage vint chasser le ciel. Au soir
L'eau des bois se perdait sur les sables vierges,
Le vent de Dieu jetais des glaçons aux mares;

Pleurant, je voyais de l'or - et ne pus boire. -

______________

A quatre heures du matin, l'été,
Le sommeil d'amour dure encore.
Sous les bocages s'évapore
L'odeur du soir fêté.

Là-bas, dans leur vaste chantier
Au soleil des Hespérides,
Déjà s'agitent - en bras de chemise -
Les Charpentiers.

Dans leurs Déserts de mousse, tranquilles,
Ils préparent les lambris précieux
Où la ville
Peindra de faux cieux.

Ô, pour ces Ouvriers charmants
Sujets d'un roi de Babylone,
Vénus! quitte un instant les Amants
Dont l'âme est en couronne.

Ô Reine des Bergers,
Porte aux travailleurs l'eau-de-vie,
Que leurs forces soient en paix
En attendant le bain dans la mer à midi.

_______________

 

Illustration: d'Hubert Pauget

     La vieillerie poétique avait une bonne part dans mon alchimie du verbe.

     Je m'habituai à l'hallucination simple: je voyais très-franchement une mosquée à la place d'une usine, une école de tambours faite par des anges, des calèches sur les routes du ciel, un salon au fond d'un lac; les monstres, les mystères; un titre de vaudeville dressait des épouvantes devant moi!

     Puis j'expliquai mes sophismes magiques avec l'hallucination des mots!

     Je finis par trouver sacré le désordre de mon esprit. J'étais oisif, en proie à une lourde fièvre: j'enviais la félicité des bêtes, - les chenilles, qui représentent l'innocence des limbes, le sommeil de la virginité!

     Mon caractère s'aigrissait. Je disais adieu au monde dans d'espèces de romances:

   

Illustration: d'Hubert Pauget

CHANSON DE LA PLUS HAUTE TOUR.

Qu'il vienne, qu'il vienne,
Le temps dont on s'éprenne.

J'ai tant fait patience
Qu'à jamais j'oublie.
Craintes et souffrances
Aux cieux sont parties.
Et la soif malsaine
Obscurcit mes veines.

Qu'il vienne, qu'il vienne,
Le temps dont on s'éprenne.

Telle la prairie
A l'oubli livrée,
Grandie et fleurie
D'encens et d'ivraies,
Au bourdon farouche
Des sales mouches.

Qu'il vienne, qu'il vienne,
Le temps dont on s'éprenne.

     J'aimai le désert, les vergers brûlés, les boutiques fanées, les boissons tiédies. Je me traînais dans les ruelles puantes et, les yeux fermés, je m'offrais au soleil, dieu de feu.

     "Général, s'il reste un vieux canon sur tes remparts en ruines, bombarde-nous avec des blocs de terre sèche. Aux glaces des magasins splendides! dans les salons! Fais manger sa poussière à la ville. Oxyde les gargouilles. Emplis les boudoirs de poudre de rubis brûlante... "

     Oh! le moucheron enivré à la pissotière de l'auberge, amoureux de la bourrache, et que dissout un rayon! 

Illustration: d'Hubert Pauget

 

FAIM

Si j'ai du goût, ce n'est guère
Que pour la terre et les pierres.
Je déjeune toujours d'air,
De roc, de charbon, de fer.

Mes faims, tournez. Paissez, faims,
Le pré des sons.
Attirez le gai venin
Des liserons.

Mangez les cailloux qu'on brise,
Les vieilles pierres d'églises;
Les galets des vieux déluges,
Pains semés dans les vallées grises.

______________

Le loup criait sous les feuilles
En crachant les belles plumes
De son repas de volailles:
Comme lui je me consume.

Les salades, les fruits
N'attendent que la cueillette;
Mais l'araignée de la haie
Ne mange que des violettes.

Que je dorme! Que je bouille
Aux autels de Salomon.
Le bouillon court sur la rouille
Et se mêle au Cédron.

     Enfin, ô bonheur, ô raison, j'écartai du ciel l'azur, qui est du noir, et je vécus, étincelle d'or de la lumière nature.

     De joie, je prenais une expression bouffonne et égarée au possible:

Elle est retrouvée!
Quoi? L'éternité
C'est la mer mêlée
Au soleil.

Mon âme éternelle,
Observe ton voeu
Malgré la nuit seule
Et le jour en feu.

Donc tu te dégages
Des humains suffrages,
Des communs élans!
Tu votes selon...

- Jamais l'espérance.
Pas d'orietur.
Science et patience,
Le supplice est sûr.

Plus de lendemain,
Braises de satin,
Votre ardeur
Est le devoir.

Elle est retrouvée!
- Quoi? -L'Éternité.
C'est la mer mêlée
Au soleil.

_________________

     Je devins un opéra fabuleux: je vis que tous les êtres ont une fatalité de bonheur: l'action n'est pas la vie, mais une façon de gâcher quelque force, un énervement. La morale est la faiblesse de la cervelle.

     A chaque être, plusieurs autres vies me semblaient dues. Ce monsieur ne sait ce qu'il fait: il est un ange. Cette famille est une nichée de chiens. Devant plusieurs hommes, je causai tout haut avec un moment d'une de leurs autres vies. - Ainsi, j'ai aimé un porc.

     Aucun des sophismes de la folie, - la folie qu'on enferme, - n'a été oublié par moi: je pourrai les redire tous, je tiens le système.

     Ma santé fut menacée. La terreur venait. Je tombais dans des sommeils de plusieurs jours, et, levé, je continuais les rêves les plus tristes. J'étais mûr pour le trépas, et par une route de dangers ma faiblesse me menait aux confins du monde et de la Cimmérie, patrie de l'ombre et des tourbillons.

     Je dus voyager, distraire les enchantements assemblés sur mon cerveau. Sur la mer, que j'aimais comme si elle eût dû me laver d'une souillure, je voyais se lever la croix consolatrice. J'avais été damné par l'arc-en-ciel. Le Bonheur était ma fatalité, mon remords, mon ver: ma vie serait toujours trop immense pour être dévouée à la force et à la beauté.

     Le bonheur! Sa dent, douce à la mort, m'avertissait au chant du coq, -ad matutinum, au Christus venit, - dans les plus sombres villes:

Ô saisons, ô châteaux!
Quelle âme est sans défauts?

J'ai fait la magique étude
Du bonheur, qu'aucun n'élude.

Salut à lui, chaque fois
Que chante le coq gaulois.

Ah! je n'aurai plus d'envie:
Il s'est chargé de ma vie.

Ce charme a pris âme et corps
Et dispersé les efforts.

Ô saisons, ô châteaux!

L'heure de sa fuite, hélas!
Sera l'heure du trépas.

Ô saisons, ô châteaux!

_________________

    

 Cela s'est passé. Je sais aujourd'hui saluer la beauté. 

Delíriumok

II

____________

Szó-alkímia

d'Hubert Pauget illusztrációja

__

S most magamról. Egyik bolondériám története.

Valamikor jó ideig azzal kérkedtem, hogy minden lehetséges táj birtokában vagyok, és nevetségesnek találtam a modern festészet és költészet hírességeit.

A bárgyú képeket szerettem, ajtófeltétet, díszletet, cégért, pojácaságot a vásznon, népszerű színnyomatot; divatjamúlt irodalmat, egyházlatint, erotikus könyveket tele tollhibával, ükeink regényeit, tündérmeséket, parányi gyerekkönyveket, ősoperákat, gügye refréneket, együgyű ritmusokat.

Keresztes hadjáratokat álmodtam, fel-nem-jegyzett felfedezőutakat, történelem nélküli köztár­sa­sá­gokat, vérbe fojtott vallásháborúkat, erkölcsforradalmakat, fajok, földségek elvándorlását: hittem minden varázslatban.

Kieszeltem, milyen a magánhangzók színe! Éj A, tej É, rőt I, kék Ó, Zöld Ü. Szabályoztam a mássalhangzók formáját és mozgását, és azzal hízelegtem magamnak, hogy ösztönös ritmizálással, minden érzéknek máról holnapra hozzáférhető költői nyelvezetet fundáltam ki. Fordítását magamnak tartottam fenn.

Eleinte csak ujjgyakorlatnak szántam. Írtam a csendről, az éjről, lejegyeztem a kimond­hatatlant. Lepányváztam a szédületet.

____________

Hol se parasztlány, se nyáj - a madár se jár
a zsenge mogyorócserjébe magam bevéve
a hangafűben térdepeltem s vaj mit ittam én
a napesti óra langy zöld ködébe’?

mi itallal várt az oise-i friss határ
- a szótlan szilfa, rügyhija rét, borulat setétje -
kunyhómtól távol, arany nedü, mit ontva tár
a sárga ivótök, hogy beleverejtékezém?

Kancsi kocsmacégér - én: csak néztem
az égen az esti vihar amint tovavágtat
erdő csermelye elfogy a part fövenyében
s az Úr jeges szele befagyassza a pocsolyákat

Aranyat láttam, sírván - és felhagytam az ivással.

____________

Estelek, illatok tűnnek
- hajnali négykor nyáron
tart még a szerelmi álom -
de az erdőn illan az ünnep

mélyén a szálfák telepének
a heszperidák hő sugarában
ingujjban sürögnek javában
az ácslegények

ott készül a mohos fenyéren
a falkárpit a jó nehéz
melyen a város a tünékeny
festett egekbe néz

e szorgosokért a szerelmet:
hagyd Vénusz az alvó párokat!
- ez ácsok bábeliek, fejedelmük
kegyes fősége alatt

Pásztorok Királynője, te meg
ne fukarkodj a törköllyel nekik
hogy erőmerítőt pihendegéljenek
a tengernél, déli feredésükig

____________

 

d'Hubert Pauget illusztrációja

A poétás ódonkodásnak nem kis szerepe volt szó-alkímiámban.

Hozzászoktam az egyszerű érzékcsalódáshoz: teketória nélkül mecsetet láttam a gyárüzem helyén, angyalok dobolóiskoláját, hintókat a mennyek országútján, társalgót a tófenéken; szörnyeket, titokzatot; egy nyári operett címétől rémségek villantak előmbe.

Mire varázslat-szofirmáimat a szavak érzékcsalódásával magyaráztam!

Végezetre szellemem ebbéli zavarodottságát szentírásként fogadtam el. Heverdegéltem, magas láz gyötört: megirigyeltem az állati lét boldogságát - a pondró a limbuszok ártatlan­ságát példázta, a vakondok a szüzesség álmait!

Ingerlékeny lettem. Holmi dalocskákban mondtam istenhozzádot a világnak:

____________

d'Hubert Pauget illusztrációja

A legmagasabb torony dala

Jöjj jövel szivemre, óra!
szerelemre-lobbantója!

nagy hosszútűrésem
mind megy feledségbe
fájásom félésem
elszállott az égbe
kórság, szomjúbeteg
sűríti véremet.

Jöjj jövel szivemre, óra!
szerelemre-lobbantója!

Mint a gyommal teli
ottfelejtett pázsit
ha konkoly felveri
s gaz-tömjént virágzik
poszlégy-zümmögésben
dongó-dönögésben

jöjj jövel szivemre, óra!
szerelemre-lobbantója!

Kedveltem a sivatagot, a napszítta gyümölcsösöket, a lehervadt bodegákat, a langy italokat. Bűzhödt sikátorokon bódorogtam, és hunyt szemmel - felajánlkoztam a tűz istenének, a Napnak.

- Tábornok, ha csak egy ócska ágyúd is marad rombástyáidon, végy tűz alá bennünket jókora göröngyökkel. A fényes áruházak tükörüvegébe! A butikokba! Zabáltasd meg tulajdon porával a várost. Mard le rozsdával az esőcsatornákat. Égő rubinporral tömeszeld a hálószobákat...

Ó! a bódult muslica a kocsmai vizeldén, a boros húgyhajtó szerelmese, oldódva a fény­sugárban!

d'Hubert Pauget illusztrációja

Éhség

Másegyéb nem is ízlik nekem
rögökön élek meg köveken
légen elégülök bércet eszem
szenet ércet reggelizem

fordulj éhem! no legeld
   a korpát a mezőn
szívj folyondár-eledelt
   vidor önmérgezőn

bendődbe kavicszúzalék
romtemplom köve sem elég
nesze ős vízözön üledék
vedd vájt völgy vackor-kenyerét

____________

farkas üvölt a lomb alatt
tort ül baromfi-ölésen
rókázik pihét és tollakat
mint ő - magamat emésztem

azé leszen a salátaféle
a gyümölcs ki szedi hamarább
de a pók úgy mászik a sövényre
hogy ibolyára feni a fogát

alhatnék! megerjedhetnék!
Salamon oltárára velem!
rozsdáján csurgatom a cefrét
s a Kidronnal elkeveredem

Valahára, ó boldogság, ó értelem, ledörgöltem az égről az azúrt, mely fekete, és úgy éltem, a fénytermészet arany szikrája gyanánt.

Örömömben oly réveteg, oly bumfordi képet vágtam, amilyen csak tőlem tellett:

Megvan, megtaláltad:
örökélet - nyár-Nap!
tengervízbe mártott
   napsütés

Tán magányos éjed
perzselőbb a Napnál:
rajta öröklélek
tedd mit felfogadtál

Oldódj el evégből
dibdáb emberségből
együtt-szárnyalástól!
nincs tanulnod mástól...

Nem jár remény velem
nem jár orietur
se tudás türelem
csak kinpadratétel

Nem jár holnap néked!
selymesebb zsarátnok:
ten-kötelességed
lőn lángadozásod

Megvan, megtaláltad:
örökélet - nyár-Nap!
tengervízbe mártott
   napsütés

____________

Meseopera lett belőlem: láttam, a lények végzete a boldogság; a cselekvés nem az élet, hanem valamennyi erő valamiféle elpocsékolása - idegkimerülés. Az erkölcs: elmegyengeség.

Úgy véltem, minden lényhez számos más élet is tartozik. Ez az úr nem tudja, mit cselekszik. Igazi angol. Ez a család - kutyaól. Sokak előtt, kinek-kinek elébe tártam más élete egy-egy pillanatát. Így esett, hogy egy disznóval paráználkodtam.

Nem feledkeztem meg egyetlen álokoskodásáról az őrületnek - mármint amellyel tébolydába zárnak. Felmondhatnám akár: rótára járnak, tudom.

Megrendült az egészségem. Megrémültem. Napokra elnyomott az álom. Ha meg felébredtem, ott folytattam, ahol elhagytam mentől búnborongóbb álmaimat. Testem megérett a halálra, s a veszedelmek útján legyengülésem elvezetett a világ végére - Kimmériába, hol örvény és sötétség honol.

Utaznom kellett, oszlatni az agyamra rátelepedett rontást. A tengeren - amelyet szerettem, hogy majd csak bizton kimos a mocsokból - láttam a vigasztaló keresztet, amint a habokból előemelkedik. A szivárvány vetett a kárhozatra. A Boldogság volt a végzetem, a lelkitöredel­mem, a nyűvem: életem véghetetlen s váltig az marad, sokkal inkább, semhogy csupán az erőnek és a szépségnek szentelhetném.

A Boldogság! Haláli édes fogát belémsüllyesztve, úgy figyelmeztetett a kakaskukorékolásra az ad matutimm, a Christus venit idején - a legmogorvább városokban:

   Ó évadok ó paloták!
   kiben ne lelnénk makulát?

elüthetetlen boldog élet
kitanultam bűvös mesterséged

hálálkodj! kebel-tárogass
ha felkukorékol a gall kakas

hogy elkormányozza életem:
mi más vágyam vón’ énnekem?

testem-lelkemre veté hatalmát
már én nem teszek keresztbe-szalmát

   ó évadok ó paloták!

csak el ne hagyjon utoljára!

az lenne halálom órája
   ó évadok ó paloták!

____________

   Elmúlt. Ma már tudom, köszönthetem a szépséget.

Fordította: Határ Győző