Émile Verhaeren (1855 – 1916)
Dans la maison où notre amour a voulu naître
Dans la maison où notre amour a voulu naître,
Avec les meubles chers peuplant l'ombre et les coins,
Où nous vivons à deux, ayant pour seuls témoins
Les roses qui nous regardent par les fenêtres.
Il est des jours choisis, d'un si doux réconfort,
Et des heures d'été, si belles de silence,
Que j'arrête parfois le temps qui se balance,
Dans l'horloge de chêne, avec son disque d'or.
Alors l'heure, le jour, la nuit est si bien nôtre
Que le bonheur qui nous frôle n'entend plus rien,
Sinon les battements de ton coeur et du mien
Qu'une étreinte soudaine approche l'un de l'autre.
A házban, hol szivünk
A házban, hol szivünk szerelme lángra lobbant,
s hol kedves bútorok töltik meg a szobát,
ketten lakunk mi most, s az ablakokon át
rózsák néznek be ránk a nyári hónapokban.
S vannak napok, olyan vigasszal édesek,
s oly csenddel ittas és gyönyörű nyári órák,
hogy megállítom ott, a tölgyfa-ingaórán,
a gyors időt, amíg aranykorongja leng.
S akkor a perc, a nap s az éj miénk titokban,
s a boldogság, ha jő suhanva s meglegyint,
szivedet hallja csak, s a szívemet, amint
ütésük hirtelen egy csókban összedobban.
Fordította: Szegzárdy-Csengery József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése