Szögi Csaba (Čaba Segi) – Szabadka,1975. november 30. –
Még egyszer
Valahol ott szól még a szavak
csendje, de megtört varázsarcában
a Nap, csak egy ábránd a ho -
mályban. Csak egy múló lüktetés,
egy dallam, hogyha szertetép a
fagy, a csend, mégis oly szép vagy,
biztató, a káoszban a rend, a való
megnyugvás. Jártál már ott, kedves,
voltál már bizsergő éjnek lágy ölén
heverve... S elhagytak - e már?
Láttad - e, mint éjszín köntösében
eléd lép: a Halál?! Elvonszolt.
Nincs lágyság! Légy költő, átok...
pokoli kincs, fülembe rágták, ennyit
ér e fekete imádság. Indulj!... de most
lágynak kell lenni, cseppennek a cseppek,
cseppennek a cseppek, cseppennek... most
lágynak kell lenni, most... felejtsd
el!, most... tudom, marcangoló ujjak a
szemgödrödbe vájnak, s fájnak, tudom,
az emlékeid, lágy szavak megcsalt
áruló vétke, ledöntött falak mögött az
iszonyú való. Szemem alá árnyat
húzott az elmúlás. De nem még! Nem kell!!!
Nem kell így! Ordítsd: Elég! Ordíts!
Ordítsd, hogy: ELÉG! El innen!!!
Ordítsd!!!... Ordíts... Hát ennyi kéne
még? Nem felel? Suttogd a fülébe lágyan: hogy
engedjen el... szólít a csend, már nem
ordít senki. Csak a csend, a magány,
mélységes nyugalom. Ilyenkor tetszel...
Átcsordul a fény... Most lágynak kell lenni,
lágynak... még egyszer
Još jednom
Negde se još oglašava tišina reči
al na njenom skrušenom, čarnom
obrazu Sunce je tek sanjarija u
sumraku. Tek prolazan impuls,
motiv, al ako te i razdire mraz
ili muk, ipak si lepota koja
podstiče, u kaosu zapt, istinski
smiraj. Bila si već tamo, mila,
odmarala u mekom krilu požudne
noći... Jesi li već bila napuštena?
Dal si videla, kako u noćnom velu
ispred tebe stupa: Smrt?! Tezmala te je.
Nigde blagosti! Budi pesnik, prokletstvo...
pakleno blago, u ušima mi odzvanja,
toliko vredi ta crna molitva. Kreni!!!... al
sad se mora biti blag, kapaju
kapi, kapaju kapi, kapaju... sad
se mora biti blag, sad... zaboravi!,
sad... znam, razdiruće prsti
očno dno ti kljuvaju i bolne su, znam,
tvoje uspomene, blage reči, greh
prevarenog izdajnika, iza srušenih zidova
surova stvarnost. Ispod očiju mi
senu prolaz baca. Al ne još! Ne!!!
Tako ne treba! Poviči: Dosta! Urlaj!
Vičući širi: DOSTA! Dalje odavde!!!
Vrišti!!!... Urlaj... Zar tek toliko još
treba? Zar odgovora nema? Blago joj šapni: da
te pusti... tišina te oslovljava, više
niko ne urla. Samo tišina, samoća i
bezgraničan smiraj. U to doba mi se sviđaš...
Preliva se svetlost... Sad se mora
biti blag... još jednom
Prevod: Fehér Illés
Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)
Családi kör, Novi Sad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése