Keresés ebben a blogban

2013. február 17., vasárnap

Szögi Csaba Még egyszer - Još jednom


Szögi Csaba (Čaba Segi) – Szabadka,1975. november 30. –


Még egyszer

Valahol ott szól még a szavak
csendje, de megtört varázsarcában
a Nap, csak egy ábránd a ho -
mályban. Csak egy múló lüktetés,
egy dallam, hogyha szertetép a
fagy, a csend, mégis oly szép vagy,
biztató, a káoszban a rend, a való
megnyugvás. Jártál már ott, kedves,
voltál már bizsergő éjnek lágy ölén
heverve... S elhagytak - e már?
Láttad - e, mint éjszín köntösében
eléd lép: a Halál?! Elvonszolt.
Nincs lágyság! Légy költő, átok...
pokoli kincs, fülembe rágták, ennyit
ér e fekete imádság. Indulj!... de most
lágynak kell lenni, cseppennek a cseppek,
cseppennek a cseppek, cseppennek... most
lágynak kell lenni, most... felejtsd
el!, most... tudom, marcangoló ujjak a
szemgödrödbe vájnak, s fájnak, tudom,
az emlékeid, lágy szavak megcsalt
áruló vétke, ledöntött falak mögött az
iszonyú való. Szemem alá árnyat
húzott az elmúlás. De nem még! Nem kell!!!
Nem kell így! Ordítsd: Elég! Ordíts!
Ordítsd, hogy: ELÉG! El innen!!!
Ordítsd!!!... Ordíts... Hát ennyi kéne
még? Nem felel? Suttogd a fülébe lágyan: hogy
engedjen el... szólít a csend, már nem
ordít senki. Csak a csend, a magány,
mélységes nyugalom. Ilyenkor tetszel...
Átcsordul a fény... Most lágynak kell lenni,
lágynak... még egyszer


Još jednom                                                                        

Negde se još oglašava tišina reči                                   
al na njenom skrušenom, čarnom                                   
obrazu Sunce je tek sanjarija u                                        
sumraku. Tek prolazan impuls,                                       
motiv, al ako te i razdire mraz                                         
ili muk, ipak si lepota koja                                               
podstiče, u kaosu zapt, istinski                                        
smiraj. Bila si već tamo, mila,                                        
odmarala u mekom krilu požudne                                  
noći... Jesi li već bila napuštena?                                      
Dal si videla, kako u noćnom velu                                  
ispred tebe stupa: Smrt?! Tezmala te je.                         
Nigde blagosti! Budi pesnik, prokletstvo...                     
pakleno blago, u ušima mi odzvanja,                            
toliko vredi ta crna molitva. Kreni!!!... al                       
sad se mora biti blag, kapaju                                            
kapi, kapaju kapi, kapaju... sad                                        
se mora biti blag, sad... zaboravi!,                                  
sad... znam, razdiruće prsti                                             
očno dno ti kljuvaju i bolne su, znam,                            
tvoje uspomene, blage reči, greh                                     
prevarenog izdajnika, iza srušenih zidova                      
surova stvarnost. Ispod očiju mi                                     
senu prolaz baca. Al ne još! Ne!!!                                  
Tako ne treba! Poviči: Dosta! Urlaj!                              
Vičući širi: DOSTA! Dalje odavde!!!                            
Vrišti!!!... Urlaj... Zar tek toliko još                               
treba? Zar odgovora nema? Blago joj šapni: da             
te pusti... tišina te oslovljava, više                                  
niko ne urla. Samo tišina, samoća i                                
bezgraničan smiraj. U to doba mi se sviđaš...                
Preliva se svetlost... Sad se mora                                    
biti blag... još jednom

Prevod: Fehér Illés

Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)
                                            Családi kör, Novi Sad.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése