Guillaume Apollinaire Cortège – Menet – Povorka

Guillaume Apollinaire (Illustr. by Petra Tornado)

Rome 26 August 1880 – Paris 9 November 1918



Cortège

A M. Léon Bailby

Oiseau tranquille au vol inverse oiseau

Qui nidifie en l'air

A la limite où notre sol brille déjà

Baisse ta deuxième paupière la terre t'éblouit

Quand tu lèves la tête

Et moi aussi de près je suis sombre et terne

Une brume qui vient d'obscurcir les lanternes

Une main qui tout à coup se pose devant les yeux

Une voûte entre vous et toutes les lumières

Et je m'éloignerai m'illuminant au milieu d'ombres

Et d'alignements d'yeux des astres bien-aimés

Oiseau tranquille au vol inverse oiseau

Qui nidifie en l'air

A la limite où brille déjà ma mémoire

Baisse ta deuxième paupière

Ni à cause du soleil ni à cause de la terre

Mais pour ce feu oblong dont l'intensité ira s'augmentant

Au point qu'il deviendra un jour l'unique lumière

Un jour

Un jour je m'attendais moi-même

Je me disais Guillaume il est temps que tu viennes

Pour que je sache enfin celui-là que je suis

Moi qui connais les autres

Je les connais par les cinq sens et quelques autres

Il me suffit de voir leurs pieds pour pouvoir refaire ces gens à milliers

De voir leurs pieds paniques un seul de leurs cheveux

Ou leur langue quand il me plaît de faire le médecin

Ou leurs enfants quand il me plaît de faire le prophète

Les vaisseaux des armateurs la plume de mes confrères

La monnaie des aveugles les mains des muets

Ou bien encore à cause du vocabulaire et non de l'écriture

Une lettre écrite par ceux qui ont plus de vingt ans

Il me suffit de sentir l'odeur de leurs églises

L'odeur des fleuves dans leurs villes

Le parfum des fleurs dans les jardins publics

O Corneille Agrippa l'odeur d'un petit chien m'eût suffi

Pour décrire exactement tes concitoyens de Cologne

Leurs rois-mages et la ribambelle ursuline

Qui t'inspirait l'erreur touchant toutes les femmes

Il me suffit de goûter la saveur du laurier qu'on cultive pour que j'aime ou que je bafoue

Et de toucher les vêtements

Pour ne pas douter si l'on est frileux ou non

O gens que je connais

Il me suffit d'entendre le bruit de leurs pas

Pour pouvoir indiquer à jamais la direction qu'ils ont prise

Il me suffit de tous ceux-là pour me croire le droit

De ressusciter les autres

Un jour je m'attendais moi-même

Je me disais Guillaume il est temps que tu viennes

Et d'un lyrique pas s'avançaient ceux que j'aime

Parmi lesquels je n'étais pas

Les géants couverts d'algues passaient dans leurs villes

Sous-marines où les tours seules étaient des îles

Et cette mer avec les clartés de ses profondeurs

Coulait sang de mes veines et fait battre mon cœur

Puis sur terre il venait mille peuplades blanches

Dont chaque homme tenait une rose à la main

Et le langage qu'ils inventaient en chemin

Je l'appris de leur bouche et je le parle encore

Le cortège passait et j'y cherchais mon corps

Tous ceux qui survenaient et n'étaient pas moi-même

Amenaient un à un les morceaux de moi-même

On me bâtit peu à peu comme on élève une tour

Les peuples s'entassaient et je parus moi-même

Qu'ont formé tous les corps et les choses humaines

Temps passés Trépassés Les dieux qui me formâtes

Je ne vis que passant ainsi que vous passâtes

Et détournant mes yeux de ce vide avenir

En moi-même je vois tout le passé grandir

Rien n'est mort que ce qui n'existe pas encore

Près du passé luisant demain est incolore

Il est informe aussi près de ce qui parfait

Présente tout ensemble et l'effort et l'effet

Menet

               Léon Bailbynak

Madár nyugodt madár fordított röptű te
Te levegőben fészkelő
A határon hol már a mi napunk ragyog
Hunyd le másik szemhéjadat elkápráztat a föld
Fejedet fölszegőben

S közelről színtelen homályos vagyok én is
Vagyok a köd amely lámpásokat sötétit
A kéz mely hirtelen a szemet elfedi
A fal mely köztetek s a minden fény között áll
És árnyak közepette feltündökölve távozom
S kedves csillag-szemek utánam igazodnak

Madár nyugodt madár fordított röptű te
Te levegőben fészkelő
A határokon hol már az emlékem ragyog
Hunyd le másik szemhéjadat
Nem is a nap miatt nem is a föld miatt
Hanem e hosszukás tűz miatt melynek ereje egyre nő majd
Egy napon ez lesz az egyetlen fény mely megmarad

Egy napon
Egy napon önmagamra vártam
S szóltam magamban Guillaume ideje már hogy eljöjj
Hadd tudjam végülis én melyikük vagyok
Én aki ismerem a többit
Ismerem őket az öt érzék meg más érzékek által
Elég ha látom lábukat hogy ezerszám elképzeljem őket
Ha látom riadt lábukat csak egyetlen hajszálukat
Vagy nyelvüket ha jólesik megjátszanom az orvost
Vagy gyermeküket ha jólesik megjátszanom a prófétát
A hajósok hajóit kartársaimnak a tollát
A vakok pénzét a némák kezét
Vagy méginkább szókincsüket s nem kézirásukat tekintve
Egy levelet ha húsz éves elmúlt az aki írta
Elég ha érzem templomaik szagát
A folyók szagát városaikban
A közkertekben virágok illatát
Ó Nettesheimi Agrippa egy kiskutya szaga is elég lett volna nekem
Hogy kölni polgártársaidat leírjam pontosan
Háromkirályukat meg a hosszú sor orsolyát
Kik tévedésbe vittek valamennyi nő felől
Elég ízlelnem a babért amit termesztenek s aszerint szeretek vagy gúnyolódom
Érintem ruháikat
S nem kétkedem fázósak-e
Ó mind akiket ismerek
Elég hallanom lépteik zaját
S megmondhatom örökre az irányt amerre mennek
Elég mindez nekem hogy higgyem van jogom
Feltámasztani a többit
Egy napon önmagamra vártam
Szóltam magamban Guillaume ideje már hogy eljöjj
S közeledtek lírai léptekkel kiket szeretek valahányan
Én nem voltam közöttük
Moszatokkal borított óriások járkáltak tengeralatti
Városaikban hol csak a tornyok tudtak szigetként fölmagasodni
S világító mélyeikkel ezek a tengerek
Ereim véreként keringtek dobbantva szívemet
Aztán ezer fehér néptörzs jött s partraszállt
Kezében rózsa volt valamennyi fiának
S a nyelvet amelyet útközben kitaláltak
Ajkukról lestem el és mindmáig beszélem
A menet elvonult sehol saját személyem
Mind aki fölmerült láttam nem én vagyok
Belőlem hoztak el mind egy-egy darabot
S lassan felépítettek úgy mint egy tornyot felrakni szokás
Népek torlódtak ott azzá ki én vagyok
A minden emberi dolgokból alkotott

Tűnt idő Lényemet formáló istenek
Eltűnök mint ahogy ti is eltűntetek
Borzasztja szememet ez az üres jövendő
Látom hogy az egész múlt bennem élve megnő

Nem halott csak ami most még nem létezik
Múlt fény fakítja el a holnap színeit
Idétlen a jövő de az ami bevégzett
Az erőt s a hatást mutatja az egészet

Fordította: Vas István

Povorka

Ptico spokojna obrnutog leta ptico

Što se u vazduhu gnezdiš

Na međi gde naše tle već blista

Spusti drugi kapak zemlja te zasenjuje

Kad podigneš glavu

A i ja sam izbliza sumoran i taman

Magla neka što je evo zamračila svetiljke

Ruka neka što se iznenada postavi ispred očiju

Svod neki između vas i svih svetlosti

I udaljiću se ozaravajući se sred senki

I postrojenih očiju voljenih zvezda

Ptico spokojna obrnutog leta ptico

Što se u vazduhu gnezdiš

Na međi gde već blista moje sećanje

Spusti drugi kapak

Ni zbog neba ni zbog zemlje

Već zbog tog ognja duguljastog čija snaga će da raste

Tako da će jednog dana da postane jedina svetlost

Jednog dana

jednog dana samoga sam sebe čekao

Govoreći sebi Gijome vreme je da dođeš

Da već jednom upoznam onoga koji jesam

Ja koji poznajem druge

Poznajem ih preko pet čula i  još nekim

Dosta mi je da im vidim noge pa da mogu ponoviti te ljude na hiljade

Da im vidim panične noge ili samo jednu vlas

Ili decu kad mi se hoće da se pravim lekar

Ili decu kad mi se hoće da se pravim prorok

Znam lađe brodovlasnika pero mojih kolega

Sitni novac slepih ruke nemih

Pa onda zbog rečnika a ne zbog rukopisa

Pismoo neko kad ga pišu oni sa preko dvadeset godina

Dosta mi je da osetim miris njihovih crkvi

Miris reka u njihovim gradovima

Miris cveća u javnim parkovima

O Kornelije Agripa dosta bi mi bio miris nekog malog psa

Da tačno opišem tvoje sugrađane iz Kelna

Njihove kraljeve-mudrace i gomilu uršulinki

Što te nadahnu zabludom koja se tiče svih žena

Dosta mi je da okusim njegovani lovor pa da volim ili ismevam

I da dotaknem odeću

Pa da ne bude sumnje je li neko zimogrozan

O ljudi koje poznajem

Dosta je da začujem zvuk njihovih koraka

Pa da zauvek pokažem pravac kojim su krenuli

Dosta mi je sviju njih da verujem u svoje pravo

Da vaskrsavam druge

Jednog dana samog sam sebe čekao

Govoreći sebi Gijome vreme je da dođeš

A lirskim jednim korakom prilazili su oni koje volim

Među kojima me nije bilo

Divovi prekriveni algama prolazili su u svojim gradovima

Ispod mora gde su same kule bile ostrva

I to more sa svetlinama svojih dubina

Tekla je krv mojih vena od njega mi srce tuče

Zatim na zemlju dođe hiljadu belih plemena

U kojima je svaki čovek imao ružu u ruci

A jezik što su ga stvarali putem

Naučih sa njihovih usta i još ga uvek govorim

Povorka je prolazila tražih u njoj svoje telo

Svi koji su pridolazili a nisu bili ja

Donosili su komad po komad mene

Gradili me malo pomalo kao što se diže kula

Narodi se nagomilali i pojavih se ja sam

Oblikovan od svih tela i od sviju ljudskih stvari

Vremena minula Preminuli Bogovi što me sačiniste

Živim samo u prolazu kao što prošli i vi ste

I odvraćajući oči od te buduće praznine

Vidim u sebi svu prošlost gde raste do veličine

Mrtve su samo stvari koje još i ne postoje

Kraj prošlosti svetlucava sutrašnjica je bez boje

I bezoblična postaje kad se nađe u blizini

Onog što savršeno predstavlja napor i posledicu u celini.

Prevod: Ivan V. Lalić