Samuel Taylor Coleridge
Frost at Midnight
The Frost performs its secret ministry,
Unhelped by any wind. The owlet's cry
Came loud – and hark, again! loud as before.
The inmates of my cottage, all at rest,
Have left me to that solitude, which suits
Abstruser musings: save that at my side
My cradled infant slumbers peacefully.
'Tis calm indeed! so calm, that it disturbs
And vexes meditation with its strange
And extreme silentness. Sea, hill, and wood,
This populous village! Sea, and hill, and wood,
With all the numberless goings-on of life,
Inaudible as dreams! the thin blue flame
Lies on my low-burnt fire, and quivers not;
Only that film, which fluttered on the grate,
Still flutters there, the sole unquiet thing.
Methinks, its motion in this hush of nature
Gives it dim sympathies with me who live,
Making it a companionable form,
Whose puny flaps and freaks the idling Spirit
By its own moods interprets, every where
Echo or mirror seeking of itself,
And makes a toy of Thought.
But O! how oft,
How oft, at school, with most believing mind,
Presageful, have I gazed upon the bars,
To watch that fluttering stranger ! and as oft
With unclosed lids, already had I dreamt
Of my sweet birth-place, and the old church-tower,
Whose bells, the poor man's only music, rang
From morn to evening, all the hot Fair-day,
So sweetly, that they stirred and haunted me
With a wild pleasure, falling on mine ear
Most like articulate sounds of things to come!
So gazed I, till the soothing things, I dreamt,
Lulled me to sleep, and sleep prolonged my dreams!
And so I brooded all the following morn,
Awed by the stern preceptor's face, mine eye
Fixed with mock study on my swimming book:
Save if the door half opened, and I snatched
A hasty glance, and still my heart leaped up,
For still I hoped to see the stranger's face,
Townsman, or aunt, or sister more beloved,
My play-mate when we both were clothed alike!
Dear Babe, that sleepest cradled by my side,
Whose gentle breathings, heard in this deep calm,
Fill up the intersperséd vacancies
And momentary pauses of the thought!
My babe so beautiful! it thrills my heart
With tender gladness, thus to look at thee,
And think that thou shalt learn far other lore,
And in far other scenes! For I was reared
In the great city, pent 'mid cloisters dim,
And saw nought lovely but the sky and stars.
But thou, my babe! shalt wander like a breeze
By lakes and sandy shores, beneath the crags
Of ancient mountain, and beneath the clouds,
Which image in their bulk both lakes and shores
And mountain crags: so shalt thou see and hear
The lovely shapes and sounds intelligible
Of that eternal language, which thy God
Utters, who from eternity doth teach
Himself in all, and all things in himself.
Great universal Teacher! he shall mould
Thy spirit, and by giving make it ask.
Therefore all seasons shall be sweet to thee,
Whether the summer clothe the general earth
With greenness, or the redbreast sit and sing
Betwixt the tufts of snow on the bare branch
Of mossy apple-tree, while the nigh thatch
Smokes in the sun-thaw; whether the eave-drops fall
Heard only in the trances of the blast,
Or if the secret ministry of frost
Shall hang them up in silent icicles,
Quietly shining to the quiet Moon.
Éjféli fagy
A fagy végzi titkos szolgálatát,
szél nem segíti. A bagoly nagyot
rikoltott és – pszt! most megint rikolt.
Házam népe pihen már, s átadott
annak a magánynak, mely a sötétebb
tünődéssel jár: csak gyermekemet
ringatja békén csöndes bölcseje.
Mily nyugalom! végtelen némasága
szinte zavarja már s izgatja az
agy töprengését. Kint tenger, hegy, erdő,
s az a népes falu! Tenger, hegy, erdő
s az élet sok kusza mozdulata
mind álomnéma már! A törpe kék láng
lepihent a parázsra, s nem lobog;
csak a rácson az a kis rezge csillám
reszket tovább is, csak az nyugtalan.
Mozgása a csöndben mintha homályos
rokonszenv volna vélem, aki élek,
és társas lénnyé teszi, s különös
szeszélyei rebbenését a Szellem
szabadon átkölti, hisz mindenütt
saját tükrét s visszhangját keresi
s játéka a Gondolat.
Hányszor, óh
hányszor bámultam, jós szemekkel és
hivő lélekkel, az iskolaablak
rácsán túl, az eltünő idegent! és
nyitott szemmel, már álmodtam édes
szülőfalumról, s az öreg toronyról:
harangjai, a nép árva zenéje,
átzúgták a forró vásár-napot,
oly édesen, hogy hangjuk vad gyönyört
ébresztett és jövő dolgok tagolt
beszédével ütődött a fülembe!
Így merengtem, s az ábránd altatót
dalolt, s álom folytatta a mesét!
És így tünődtem másnap reggel is,
míg szemem, a zord mestert félve, mű-
buzgalommal a ködös könyvbe bámult:
de ha nyílt az ajtó, lopva kinéztem
s mindig megdobbant a szivem, remélve,
hogy végre látom az idegen arcát,
bácsit, nénit, vagy húgomat, ki vélem
játszott, mikor még egyforma ruhánk volt!
Drága gyermekem, ki bölcsőben alszol
s e mély csöndben szelíd lélegzeteddel
betöltöd a kihagyó gondolat
pillanatnyi szüneteléseit,
szépséges picikém, boldog örömtől
reszket a szivem, ha így nézlek és
elgondolom, hogy te más környezetben
milyen más leckét fogsz tanulni! Mert én
nagyvárosban nőttem fel, szűk falak közt,
ahol csak az ég volt szép és a csillag.
De te, fiacskám, mint a szél repülsz majd
tavaknál, homokparton, vén hegyek
ormai alatt, és felhők alatt,
melyek maguk is partot, tavakat
s hegyormokat mintáznak: látni és
hallani fogod a szép képeket
s az örök nyelv szavait, amelyekkel
Isten öröktől fogva magyarázza
magát mindenben s a mindent magában.
A legfőbb Mester gyúr majd, s adománya
kérdezni tanítja a szellemed.
S így minden évszak édes lesz neked,
akár június öltözteti zöldbe
a földet, akár vörösbegy dalol
a mohos almafa hópettyes ágán,
mialatt napban párolog a szomszéd
szalmatető; édes lesz az eresz
vize a szél kis szüneteiben
s akkor is, ha a fagy titkos keze
jégcsapokká aggatja cseppjeit, hogy
némán ragyogjanak a néma holdra.
Fordította: Szabó Lőrinc
Mraz u ponoć
Mraz obavlja svoj obred svet i tih,
bez vetra, sam. O, počuj sovin krik
gde, prodoran, san opet para zrak!
Na počinak su krenuli većsvi
u domu mom, i ja ostadoh sam,
sa mišlju koja ima čudan put,
kraj sina svog što u kolevci spi.
I svud je mir! baš tako potpun mir,
da mis΄o mi se od njeg zbuni sva
i svoj pobrka tok. Breg, more, gaj
to zaselak je moj! Breg, more, gaj
i bezbrojnih života mnogi niz
al nečujan ko san! Gle, plamen plav
na zapretanoj vatri stoji prav,
a pokraj njega užareni zrak1
sav treperi ko da je živa stvar,
i bilo mu, u gluvom muku tom,
ko nejasno da oseća sa mnom,
no neki drug uz mene što je živ,
al slabašan mu svaki treptaj bled
ko da se sa njim igra dokon Duh
i u tom bïlu svoj ogleda hir,
pa igračku od Misli pravi on.
E, nekada kad bejah vrlo mlad,
u školi još, ja probdeo bih noć
sve šiljeći u taj treptavi zrak
i namernika čekajući svog:
pa tako buljeć snevao bih san
o selu mom i o zvoniku tom
što sirotinji pruža svirku svu,
i još o tome kako njegov zvon
sav umilan na vašar zove nas
po ceo dan dok ja mu gutam glas
ko čar života budućega mog!
I piljio bih sve dok prizor taj
u san ne svede, tu da snevam još!
A sutradan bih učio sav snen,
na učitelja strogog misleć tad,
a knjiga bi se njihala ko val.
Al čim bi vrata odškrinuo ko,
sav veseo bih pogledô u njih,
ko da ću videt namernika tu,
il druga svog il sestru dražu još,
i na njoj kaput isti kao moj.
O, sine moj što u kolevci spiš,
što dah ti nežni sred tišine te
sam ispunjava one stanke sve
što u mislima načini ih um!
O, sine moj! O, taj lepi lik
sve samu radost pruža srcu mom!
Još većih znanja upoznaćeš krug,
još veći prostor, znaj! Jer moj je vek
sred zgradurina protekao sav,
i parče neba bi mi radost sva.
Al ti, moj sine, hrlićeš ko zrak
kroz litice, uz drevnog brda vrh,
nad jezerom i uz oblak rub
što nalik su na vode, stenje to;
i videćeš, i tu ćeš čuti tad
čar životni i neshvaćeni zvuk
tog jezika što tvoj ga znade bog
što oduvek u svemu sebe zna,
i sve u sebi proučiti zna.
Taj učitelj će isklesat΄ tvoj duh,
i ti ćeš kroz njeg zahtevati još.
I slatka tebi biće svaka dob;
ka premalaćene nosi zelen list;
kad ptica poje tamo gde je sneg;
kad mahovina krije voćke dub
dok na suncu se puši kućni krov
i s njega kaplje rastopljeni led
uz zvuk što vetru bolesnom je znan;
kad mraz obavlja sveti obred svoj,
i mnogu kap u leden veže niz
što sija tih uz tih mesečev sjaj.
1 U svim krajevima Engleske, taj treperavi zrak nazivaju
putnikom-namernikom i veruju da on predskazuje dolazak
nekog odsutnog prijatelja. (prim. Koleridža).
Prevod: Ranka Kuić
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése