Samuel Taylor Coleridge Frost at Midnight – Éjféli fagy – Mraz u ponoć



Samuel Taylor Coleridge

Devon, 21 October 1772 – Highgate, 25 July 1834

Frost at Midnight

The Frost performs its secret ministry,

Unhelped by any wind. The owlet's cry

Came loud – and hark, again! loud as before.

The inmates of my cottage, all at rest,

Have left me to that solitude, which suits

Abstruser musings: save that at my side

My cradled infant slumbers peacefully.

'Tis calm indeed! so calm, that it disturbs

And vexes meditation with its strange

And extreme silentness. Sea, hill, and wood,

This populous village! Sea, and hill, and wood,

With all the numberless goings-on of life,

Inaudible as dreams! the thin blue flame

Lies on my low-burnt fire, and quivers not;

Only that film, which fluttered on the grate,

Still flutters there, the sole unquiet thing.

Methinks, its motion in this hush of nature

Gives it dim sympathies with me who live,

Making it a companionable form,

Whose puny flaps and freaks the idling Spirit

By its own moods interprets, every where

Echo or mirror seeking of itself,

And makes a toy of Thought.

                             But O! how oft,

How oft, at school, with most believing mind,

Presageful, have I gazed upon the bars,

To watch that fluttering stranger ! and as oft

With unclosed lids, already had I dreamt

Of my sweet birth-place, and the old church-tower,

Whose bells, the poor man's only music, rang

From morn to evening, all the hot Fair-day,

So sweetly, that they stirred and haunted me

With a wild pleasure, falling on mine ear

Most like articulate sounds of things to come!

So gazed I, till the soothing things, I dreamt,

Lulled me to sleep, and sleep prolonged my dreams!

And so I brooded all the following morn,

Awed by the stern preceptor's face, mine eye

Fixed with mock study on my swimming book:

Save if the door half opened, and I snatched

A hasty glance, and still my heart leaped up,

For still I hoped to see the stranger's face,

Townsman, or aunt, or sister more beloved,

My play-mate when we both were clothed alike!

Dear Babe, that sleepest cradled by my side,

Whose gentle breathings, heard in this deep calm,

Fill up the intersperséd vacancies

And momentary pauses of the thought!

My babe so beautiful! it thrills my heart

With tender gladness, thus to look at thee,

And think that thou shalt learn far other lore,

And in far other scenes! For I was reared

In the great city, pent 'mid cloisters dim,

And saw nought lovely but the sky and stars.

But thou, my babe! shalt wander like a breeze

By lakes and sandy shores, beneath the crags

Of ancient mountain, and beneath the clouds,

Which image in their bulk both lakes and shores

And mountain crags: so shalt thou see and hear

The lovely shapes and sounds intelligible

Of that eternal language, which thy God

Utters, who from eternity doth teach

Himself in all, and all things in himself.

Great universal Teacher! he shall mould

Thy spirit, and by giving make it ask.

Therefore all seasons shall be sweet to thee,

Whether the summer clothe the general earth

With greenness, or the redbreast sit and sing

Betwixt the tufts of snow on the bare branch

Of mossy apple-tree, while the nigh thatch

Smokes in the sun-thaw; whether the eave-drops fall

Heard only in the trances of the blast,

Or if the secret ministry of frost

Shall hang them up in silent icicles,

Quietly shining to the quiet Moon.

Éjféli fagy

A fagy végzi titkos szolgálatát,

szél nem segíti. A bagoly nagyot

rikoltott és – pszt! most megint rikolt.

Házam népe pihen már, s átadott

annak a magánynak, mely a sötétebb

tünődéssel jár: csak gyermekemet

ringatja békén csöndes bölcseje.

Mily nyugalom! végtelen némasága

szinte zavarja már s izgatja az

agy töprengését. Kint tenger, hegy, erdő,

s az a népes falu! Tenger, hegy, erdő

s az élet sok kusza mozdulata

mind álomnéma már! A törpe kék láng

lepihent a parázsra, s nem lobog;

csak a rácson az a kis rezge csillám

reszket tovább is, csak az nyugtalan.

Mozgása a csöndben mintha homályos

rokonszenv volna vélem, aki élek,

és társas lénnyé teszi, s különös

szeszélyei rebbenését a Szellem

szabadon átkölti, hisz mindenütt

saját tükrét s visszhangját keresi

s játéka a Gondolat.

                       Hányszor, óh

hányszor bámultam, jós szemekkel és

hivő lélekkel, az iskolaablak

rácsán túl, az eltünő idegent! és

nyitott szemmel, már álmodtam édes

szülőfalumról, s az öreg toronyról:

harangjai, a nép árva zenéje,

átzúgták a forró vásár-napot,

oly édesen, hogy hangjuk vad gyönyört

ébresztett és jövő dolgok tagolt

beszédével ütődött a fülembe!

Így merengtem, s az ábránd altatót

dalolt, s álom folytatta a mesét!

És így tünődtem másnap reggel is,

míg szemem, a zord mestert félve, mű-

buzgalommal a ködös könyvbe bámult:

de ha nyílt az ajtó, lopva kinéztem

s mindig megdobbant a szivem, remélve,

hogy végre látom az idegen arcát,

bácsit, nénit, vagy húgomat, ki vélem

játszott, mikor még egyforma ruhánk volt!

Drága gyermekem, ki bölcsőben alszol

s e mély csöndben szelíd lélegzeteddel

betöltöd a kihagyó gondolat

pillanatnyi szüneteléseit,

szépséges picikém, boldog örömtől

reszket a szivem, ha így nézlek és

elgondolom, hogy te más környezetben

milyen más leckét fogsz tanulni! Mert én

nagyvárosban nőttem fel, szűk falak közt,

ahol csak az ég volt szép és a csillag.

De te, fiacskám, mint a szél repülsz majd

tavaknál, homokparton, vén hegyek

ormai alatt, és felhők alatt,

melyek maguk is partot, tavakat

s hegyormokat mintáznak: látni és

hallani fogod a szép képeket

s az örök nyelv szavait, amelyekkel

Isten öröktől fogva magyarázza

magát mindenben s a mindent magában.

A legfőbb Mester gyúr majd, s adománya

kérdezni tanítja a szellemed.

S így minden évszak édes lesz neked,

akár június öltözteti zöldbe

a földet, akár vörösbegy dalol

a mohos almafa hópettyes ágán,

mialatt napban párolog a szomszéd

szalmatető; édes lesz az eresz

vize a szél kis szüneteiben

s akkor is, ha a fagy titkos keze

jégcsapokká aggatja cseppjeit, hogy

némán ragyogjanak a néma holdra.

Fordította: Szabó Lőrinc

Mraz u ponoć

Mraz obavlja svoj obred svet i tih,

bez vetra, sam. O, počuj sovin krik

gde, prodoran, san opet para zrak!

Na počinak su krenuli većsvi

u domu mom, i ja ostadoh sam,

sa mišlju koja ima čudan put,

kraj sina svog što u kolevci spi.

I svud je mir! baš tako potpun mir,

da mis΄o mi se od njeg zbuni sva

i svoj pobrka tok. Breg, more, gaj

to zaselak je moj! Breg, more, gaj

i bezbrojnih života mnogi niz

al nečujan ko san! Gle, plamen plav

na zapretanoj vatri stoji prav,

 a pokraj njega užareni zrak¹

sav treperi ko da je živa stvar,

i bilo mu, u gluvom muku tom,

ko nejasno da oseća sa mnom,

no neki drug uz mene što je živ,

al slabašan mu svaki treptaj bled

ko da se sa njim igra dokon Duh

i u tom bïlu svoj ogleda hir,

pa igračku od Misli pravi on.

E, nekada kad bejah vrlo mlad,

u školi još, ja probdeo bih noć

sve šiljeći u taj treptavi zrak

i namernika čekajući svog:

pa tako buljeć snevao bih san

o selu mom i o zvoniku tom

što sirotinji pruža svirku svu,

i još o tome kako njegov zvon

sav umilan na vašar zove nas

po ceo dan dok ja mu gutam glas

ko čar života budućega mog!

I piljio bih sve dok prizor taj

u san ne svede, tu da snevam još!

A sutradan bih učio sav snen,

na učitelja strogog misleć tad,

a knjiga bi se njihala ko val.

Al čim bi vrata odškrinuo ko,

sav veseo bih pogledô u njih,

ko da ću videt namernika tu,

il druga svog il sestru dražu još,

i na njoj kaput isti kao moj.

O, sine moj što u kolevci spiš,

što dah ti nežni sred tišine te

sam ispunjava one stanke sve

što u mislima načini ih um!

O, sine moj! O, taj lepi lik

sve samu radost pruža srcu mom!

Još većih znanja upoznaćeš krug,

još veći prostor, znaj! Jer moj je vek

sred zgradurina protekao sav,

i parče neba bi mi radost sva.

Al ti, moj sine, hrlićeš ko zrak

kroz litice, uz drevnog brda vrh,

nad jezerom i uz oblak rub

što nalik su na vode, stenje to;

i videćeš, i tu ćeš čuti  tad

čar životni i neshvaćeni zvuk

tog jezika što tvoj ga znade bog

što oduvek u svemu sebe zna,

i sve u sebi proučiti zna.

Taj učitelj će isklesat΄ tvoj duh,

i ti ćeš kroz njeg zahtevati još.

I slatka tebi biće svaka dob;

ka premalaćene nosi zelen list;

kad ptica poje tamo gde je sneg;

kad mahovina krije voćke dub

dok na suncu se puši kućni krov

i s njega kaplje rastopljeni led

uz zvuk što vetru bolesnom je znan;

kad mraz obavlja sveti obred svoj,

i mnogu kap u leden veže niz

što sija tih uz tih mesečev sjaj.

¹ U svim krajevima Engleske, taj treperavi zrak nazivaju

putnikom-namernikom i veruju da on predskazuje dolazak

nekog odsutnog prijatelja. (prim. Koleridža).

Prevod: Ranka Kuić



Samuel Taylor Coleridge Kubla Khan – Kubla kán – Kublaj-kan

Samuel Taylor Coleridge

Devon, 21 October 1772 – Highgate, 25 July 1834



Kubla Khan

In Xanadu did Kubla Khan
A stately pleasure-dome decree:
Where Alph, the sacred river, ran
Through caverns measureless to man
Down to a sunless sea.
So twice five miles of fertile ground
With walls and towers were girdled round:
And there were gardens bright with sinuous rills
Where blossom’d many an incense-bearing tree;
And here were forests ancient as the hills,
Enfolding sunny spots of greenery.

But O, that deep romantic chasm which slanted
Down the green hill athwart a cedarn cover!
A savage place! as holy and enchanted
As e’er beneath a waning moon was haunted
By woman wailing for her demon-lover!
And from this chasm, with ceaseless turmoil seething,
As if this earth in fast thick pants were breathing,
A mighty fountain momently was forced;
Amid whose swift half-intermitted burst
Huge fragments vaulted like rebounding hail,
Or chaffy grain beneath the thresher’s flail:
And ’mid these dancing rocks at once and ever
It flung up momently the sacred river.
Five miles meandering with a mazy motion
Through wood and dale the sacred river ran,
Then reach’d the caverns measureless to man,
And sank in tumult to a lifeless ocean:
And ’mid this tumult Kubla heard from far
Ancestral voices prophesying war!

The shadow of the dome of pleasure
Floated midway on the waves;
Where was heard the mingled measure
From the fountain and the caves.
It was a miracle of rare device,
A sunny pleasure-dome with caves of ice!

A damsel with a dulcimer
In a vision once I saw:
It was an Abyssinian maid,
And on her dulcimer she play’d,
Singing of Mount Abora.
Could I revive within-me,
Her symphony and song,
To such a deep delight ’twould win me,
That with music loud and long,
I would build that dome in air,
That sunny dome! those caves of ice!
And all who heard should see them there,
And all should cry, Beware! Beware!
His flashing eyes, his floating hair!
Weave a circle round him thrice,
And close your eyes with holy dread,
For he on honey-dew hath fed,
And drunk the milk of Paradise.

Holograph copy of Kubla Khan

Kubla kán

Kubla kán tündérpalotát
építtetett Xanaduban,
hol roppant barlangokon át
örök éjbe veti magát
az Alph, a szent folyam.
Mérföldnyi jó földet tizet
gyorsan torony s fal övezett:
s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb
tündöklő kertek és kanyar patak;
ott sötét erdők, vének, mint a domb,
öleltek napos pázsitfoltokat.

De óh, amott a cédrusfödte bércen
a mélybe milyen hasadék szakadt!
Micsoda vad hely! démon-kedvesét sem
siratja szentebb, iszonyúbb vidéken
elhagyott nő a sápadt hold alatt!
S e szakadékból, forrva, zakatolva,
mintha a föld gyors lélegzete volna,
hatalmas forrás lüktetett elő:
torkából, mint felugró jégeső
vagy mint a pelyvás mag a csép alatt,
ívben repült a sok nagy szirtdarab:
s táncos sziklákkal együtt így okádta
a folyót a kút örök robbanása.
Öt mérföldet átkanyarodva szállt a
szent Alph a völgybe, nagy erdők alatt,
aztán elérte a barlangokat
s leviharzott a halott óceánba:
s e messzi zajból Kubla ősatyák
szavát hallotta, hadak jóslatát!

A kéjpalota nézte sok száz
lenge tornyát a vizen
és egy zene volt a forrás
és a barlang, egy ütem.
Ritka müvészet, ihlet és csoda:
jégbarlangok és napfénypalota!

Ismertem egy lányt valaha,
látomás lehetett:
Abesszinia lánya volt,
Abora hegyéről dalolt
s cimbalmot pengetett.
Zendülne csak szivemben
még egyszer a dala,
oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,
hogy felépítném csupa
muzsikából azt a szép
fénydómot! a jégtermeket!
S mind látná, aki hallana,
s „Vigyázzatok!” kiáltana,
„Szeme villám! haja libeg!
Hármas kört reá elébb,
s csukja szemünk szent borzalom,
mert mézen élt, mézharmaton,
s itta a Menyország tejét.”

Fordította: Szabó Lőrinc

Illustrated by ArtMagick

Kublaj-kan

     U Zenaduu Kublaj-kan

          sazida divan dvor za pir

     gde sveti potok, Alfa zvan,

     proz špilja svod još nikom znan,

          u morski hrli biv.

     A poljem dokle seže vid

     od kula kruži drugi zid.

Tu mnogom vrtu  potok pruža sjaj,

tu cvate tamjan koji daje kâd;

a mnogi suncem obasjani gaj

tu grle šume gde je večni hlad.

Al gle taj ponor dubok koji pada

niz breg što zelen spušta se do kedra!

Ko kraj je divlji gde bled mesec vlada;

Sred njega huči ko kad posred hada

za mrtvim dragim žena busa nedra!

A kroz taj ponor, ključajuć sve više,

baš ko da zemlja užurbano diše,

mlaz vode silan probi sebi put:

a tu i tamo dah mu seku ljut

sve parčad krupna što skaču ko grad,

ko žito kad ga vrše vranac mlad:

i tu gde igra tih gromada splet,

u trenu šiknu onaj potok svet.

Pet milja zatim lutaše kroz gore,

pa posta rekom potok Alfa zvan;

kroz špilja svod, što nikom nije znan,

on s bukom stiže u to mrtvo more:

tu Kublaj začu, u svoj buci toj,

gde glas predaka proriče mu boj.

     Pola senke toga dvora

          lebdi tamo gde je val,

     gde se čuje odjek hora

          bučne vode, gde je žal.

Tu čudo još ne vide ljudski stvor:

na lednoj špilji sav u suncu dvor.

     Uz cimbal jedna devojka

          dođe mi na san:

     u Abisiniji joj dom,

          na instrumentu svira tom,

     o Abor-gori peva.

     Da mogu da ponovim sad

     tu svirku i taj poj,

očarô bi me njegov sklad,

pa dug i glasan napev moj

sazidô bi taj dvor gde vlada led!

I tad  bi rekla duša svaka:

ej, tog se čuvaj vilenjaka,

jer žar mu oko, kosa laka!

Oko njeg bajaj trostruk red,

nek vid ti zastre sveti strah,

jer on je pio rose dah

i rajskog mleka jeo med.

Prevod: Ranka Kuić



Samuel Taylor Coleridge The Rime Of The Ancient Mariner – Rege a vén tengerészről – Pesma o starom mornaru (Part I – I. rész – Prvi deo)



Samuel Taylor Coleridge (21 October 1772 – 25 July 1834)

IN SEVEN PARTS

Facile credo, plures esse Naturas invisibiles quam visibiles in rerum
universitate. Sed horum omnium familiam quis nobis enarrabit ? et gradus et
cognationes et discrimina et singulorum munera ? Quid agunt ? quae loca
habitant ? Harum rerum notitiam semper ambivit ingenium humanum, nunquam
attigit. Juvat, interea, non diffiteor, quandoque in animo, tanquam in
tabulâ, majoris et melioris mundi imaginem contemplari : ne mens assuefacta
hodiernae vitae minutiis se contrahat nimis, et tota subsidat in pusillas
cogitationes. Sed veritati interea invigilandum est, modusque servandus, ut
certa ab incertis, diem a nocte, distinguamus. - T. Burnet, Archaeol.
Phil., p. 68 (slightly edited by Coleridge).
ARGUMENT

How a Ship having passed the Line was driven by storms to the cold Country
towards the South Pole ; and how from thence she made her course to the
tropical Latitude of the Great Pacific Ocean ; and of the strange things
that befell ; and in what manner the Ancyent Marinere came back to his own
Country.

PART I

An ancient Mariner meeteth three Gallants bidden to a wedding-feast, and
detaineth one.

It is an ancient Mariner,
And he stoppeth one of three.
`By thy long beard and glittering eye,
Now wherefore stopp'st thou me ?

The Bridegroom's doors are opened wide,
And I am next of kin ;
The guests are met, the feast is set :
May'st hear the merry din.'

He holds him with his skinny hand,
`There was a ship,' quoth he.
`Hold off ! unhand me, grey-beard loon !'
Eftsoons his hand dropt he.

The Wedding-Guest is spell-bound by the eye of the old seafaring man, and
constrained to hear his tale.

He holds him with his glittering eye--
The Wedding-Guest stood still,
And listens like a three years' child :
The Mariner hath his will.

The Wedding-Guest sat on a stone :
He cannot choose but hear ;
And thus spake on that ancient man,
The bright-eyed Mariner.

`The ship was cheered, the harbour cleared,
Merrily did we drop
Below the kirk, below the hill,
Below the lighthouse top.

The Mariner tells how the ship sailed southward with a good wind and fair
weather, till it reached the Line.

The Sun came up upon the left,
Out of the sea came he !
And he shone bright, and on the right
Went down into the sea.

Higher and higher every day,
Till over the mast at noon--'
The Wedding-Guest here beat his breast,
For he heard the loud bassoon.

The Wedding-Guest heareth the bridal music ; but the Mariner continueth his
tale.

The bride hath paced into the hall,
Red as a rose is she ;
Nodding their heads before her goes
The merry minstrelsy.

The Wedding-Guest he beat his breast,
Yet he cannot choose but hear ;
And thus spake on that ancient man,
The bright-eyed Mariner.

The ship driven by a storm toward the south pole.

`And now the STORM-BLAST came, and he
Was tyrannous and strong :
He struck with his o'ertaking wings,
And chased us south along.

With sloping masts and dipping prow,
As who pursued with yell and blow
Still treads the shadow of his foe,
And forward bends his head,
The ship drove fast, loud roared the blast,
The southward aye we fled.

And now there came both mist and snow,
And it grew wondrous cold :
And ice, mast-high, came floating by,
As green as emerald.

The land of ice, and of fearful sounds where no living thing was to be
seen.

And through the drifts the snowy clifts
Did send a dismal sheen :
Nor shapes of men nor beasts we ken--
The ice was all between.

The ice was here, the ice was there,
The ice was all around :
It cracked and growled, and roared and howled,
Like noises in a swound !

Till a great sea-bird, called the Albatross, came through the snow-fog, and
was received with great joy and hospitality.

At length did cross an Albatross,
Thorough the fog it came ;
As if it had been a Christian soul,
We hailed it in God's name.

It ate the food it ne'er had eat,
And round and round it flew.
The ice did split with a thunder-fit ;
The helmsman steered us through !

And lo ! the Albatross proveth a bird of good omen, and followeth the ship
as it returned northward through fog and floating ice.

And a good south wind sprung up behind ;
The Albatross did follow,
And every day, for food or play,
Came to the mariner's hollo !

In mist or cloud, on mast or shroud,
It perched for vespers nine ;
Whiles all the night, through fog-smoke white,
Glimmered the white Moon-shine.'

The ancient Mariner inhospitably killeth the pious bird of good omen.

`God save thee, ancient Mariner !
From the fiends, that plague thee thus !--
Why look'st thou so ?'--With my cross-bow
I shot the ALBATROSS.

Rege a vén tengerészről

Hét részben

”Úgy vélem, könnyen hihető, hogy a világmindenségben a látható teremtményeknél több a láthatatlan. Ki tárja elénk azonban valaha mindezeknek ő családjukat? És fokozataikat és rangsorukat és egyenkéntvaló foglalatosságukat? Mit művelnek?  és mely helyeken lakoznak? Eme dolgoknak ismeretét mindig környékezte az emberi szellem; el  sohasem érte. Mindazonáltal, nem kétlem, hasznos dolog, lelkünkben, mintegy  ábrázolatban, eltűnődni a nagyobb és jobb világ képmásán: másként a napi élethez idomúlt szellem túlságosan a jelentéktelen dolgokra zsugorodik és teljességgel apró töprengésekbe merűl. Vigyáznunk kell azonban az igazságra és mértéket kell tartanunk, hogy a bizonyosat elkülönböztessük a bizonytalantól, a nappalt az éjszakától.”

                                                                       T. Burnet: Archeol.Phil. 68. old.

Tartalom

Miképpen űztek egy hajót, mely áthaladt az Egyenlítőn, a viharok a Hideg országába, a déli Sark felé; és onnan miképpen került a Csendes Óceán trópikus tájaira; és a közben történt különös dolgokról; valamint arról, hogy hogyan tért vissza hazájába a

Vén Tengerész.

I. rész

Egy vén Tengerész találkozik három gavallérral, akik lakodalmas ünnepre igyekeznek, és feltartóztat közülük egyet.

Megy a Három, s a vén hajós
egyiknek elébe áll.
”Mért fogsz le, mondd, te vén bolond,
te tűzszemü Hószakáll?

A nászterem ajtaja nyitva, és
a násznagy én vagyok.
Cseng a pohár, az ünnep áll,
zene döng és dob dobog.”

Aszott kezével fogja meg,
”Hajónk...” szól s szeme kigyúl.
”Kotródj tovább! Kotródj bitang!”
S a gyönge kéz lehull.

A lakodalmas vendéget megbűvöli az öreg tengerjáró ember szeme, és kényszerül meghallgatni annak elbeszélését.

Fénylő szemével fogja meg -
bűvölten áll amaz, és

mint négyéves gyermek figyel.
Így akarta a Tengerész.

A Vendég most egy kőre ül,
némán, s hallgatni kész;
S így beszélt a vén hajós,
a tűzszemü Tengerész.

A Tengerész elmeséli, hogyan vitorlázott dél felé a hajó, jó széllel és kedvező időjárással, míg el nem érte az Egyenlítőt.

”Hurrá riadt, öböl elmaradt,
szálltunk a vidám habokon,
a domb alá,a templom alá,
s lángolt az őrtorony.

És balfelől feljött a Nap:
tenger dobta fel;
lángolva futott s jobbról lebukott:
a tenger nyelte el.

Délben, naponta növő köre már
tetőzte  az árbocot...”
A nésznagy  itt mellére ütött,
mert felbúgott a fagott.

Megjött a menyasszony; az arca piros,
mint rózsaszín, s remeg;
elõtte, vígan hintázva fejét,
a füstös banda megy.

Döndűlt az a mell, de lehullt a kar: a
vendég figyelni kész;
és így folytatta a vén hajós,
a tűzszemü Tengerész.

A hajót a Déli sark felé veri a vihar.

”Egyszerre szél csapott reánk,
zsarnok, kemény vihar
és Délnek vert a fergeteg
iszonyú szárnyaival.

Rézsút dül az árbóc, a tat lemerűl,
és ahogy az üldözött menekűl 
s bár ellene árnya a talpa alatt, –
bukdosva előre tart:
úgy szállt a hajó, úgy vert a vihar
s közel volt már a Déli Sark.

A hó és a félelmes hangok országa, ahol nem lehetett látni élő teremtményt.

És jött a köd és jött a hó
és lett csoda hideg;
jöttek havas, árboc-magas,
smaragdzöld jéghegyek.

Zajlott a vad ár, a havas határ,
s komoran lobogott az ég;
állat, növény: nincs semmi lény, -
börtönbe zárt a jég.

És jobbra jég és balra jég
és jég és jégvihar:
robbant, remegett, bömbölt, recsegett
az őrjöngő zenekar.

Míg egy nagy tengeri madár albatrosz nevezetű, jött a havon-ködön át és nagy örömmel és vendégbarátsággal fogadtatott.

Végül, ki, a ködön át, felénk
egy albatrosz suhant;
áldva fogadtuk, mint akinek
keresztény lelke van.

És ette az ételt, mit soha még,
és körbe-körbe szállt:
mennydörögve széthasadt a jég
kormányunk útra talált.

És lám! az Albatrosz jó igéret madarának bizonyul és kíséri a hajót, miközben az újra Északnak tart a ködön és a lebegő jégen át.

Jó déli szelet hozott s követett,
a madár: szava messzire-halló..
Mi csalta el? – Játék? eledel?
vagy hangunk hivta, a Halló?

Felhők, ködök; árboc fölött
kilenc nap ott gugolt;
mig az éjszakát a fehér ködön át
fehérre ragyogta a Hold.”

A Vén Tengerész vendégszeretet tagadásával megöli a jó ómen kegyes Albatroszát.

”Az égre!... Szemed, vén Tengerész,
mily ördögi fényű, riadt...!
Mért oly feketén...” – ”Nyilammal én
lelőttem az szent madarat!”

Fordította: Szabó Lőrinc

Pesma o starom mornaru

Prvi deo

Eto nekog starog Mornara

kako zaustavlja jednog od tri svata.

„Duge ti sive brade i blistava oka,

što me sad zaustavi?

Mladoženjina su vrata širom otvorena,

A ja sam blizak rod;

Gosti su se okupili, trpeza je postavljena:

Zar ne čuješ veselu graju?”

On ga zadrža suvonjavom rukom –

„Beše jedan brod” – reče on, –

„Odbij! Ruke s mene, sivobrada dangubo!”

Smesta on spusti ruku.

Zadrža ga blistavim okom –

Svat osta prikovan,

Da sluša kao trogodišnje dete:

Bi kako je Mornar hteo.

Svat sede na kamen:

Nije mu druge do da sluša,

I tako tom starom čoveku govorio je

Sjajnooki Mornar.

„Brod bi veselo ispraćen, pristanište ispražnjeno,

Razdragano ostavismo za sobom

Crkvu, pa breg,

pa vrh svetionika.

Sunce se diže sa leve strane,

Iz mora iziđe ono!

I jasno je sijalo, i na desnu stranu

Utonulo u more.

Više i više svakog dana,

Sve do iznad jarbola u podne…”

Svat se lupi po grudima,

Jer je začuo bučni fagot.

Nevesta je kročila u dvoranu

Rumena kao ruža;

Klanjajući se ispred nje, idu

Veseli pevači.

Svat se tuče po grudima,

Al΄ nema mu druge do da sluša;

I tako je govorio tome starom čoveku

Sjajnooki Mornar.

„A tada vihor Bure naiđe i

Beše žestok i jak:

Navali svojim brzim krilima,

I potera nas ka jugu.

Nakrivljenih jarbola i potopljena pramca –

Kao neko ko, gonjen vikom i udaranjem,

Ipak se probija kroz senku svog dušmanina,

I unapred povija glavu –

Brod brzo jurnu, vetar glasno zaurla,

I na jug besmo poneti.

A tada naiđoše i magla i sneg,

I posta strahovito hladno;

A led, visok kao jarbol, doplovi do nas

Poput smaragda zelen.

A kroz nanose i snežne litice

Dopirao je mutan sjaj:

Ni traga od čoveka il΄ životinje ne ugledasmo,

Video se samo led.

Led beše ovde, led beše onde,

Led beše na sve strane:

Pucao je i tutnjao, praskao i zavijao,

Slično kricima u bunilu!

Najzad se probi jedan Albatros:

kroz maglu dolete on:

Kao da je hrišćanska duša,

Pozdravimo ga u Božje ime.

Jeo je hranu kakvu nikad pre toga,

I kružio sve oko nas.

Led se razdvoji uz gromoglasan prasak;

Kormilar na proveze kroz nj!

I povoljan južni vetar dunu s leđa;

Albatros nas je pratio,

I svaki je dan, rad hrane i igre,

Dolazio na poziv mornara!

U magli ili oblaku, na jarbolu ili konopcima,

Otpučao bi devet večernjih molitava;

Dok je po čitavu noć, kroz belu sumaglicu,

Svetlucala bela Mesečina.”

„Bog nek te čuva, stari Mornaru!

Od zlih duhova koji te opsedaju toliko! –

Što tako gledaš?” –  „Iz samostrela svog

Ja Albatrosa ustrelih!”

Prevod: Jelena Stakić