Samuel Taylor Coleridge The Rime Of The Ancient Mariner – Rege a vén tengerészről – Pesma o starom mornaru (Part I – I. rész – Prvi deo)



Samuel Taylor Coleridge (21 October 1772 – 25 July 1834)

IN SEVEN PARTS

Facile credo, plures esse Naturas invisibiles quam visibiles in rerum
universitate. Sed horum omnium familiam quis nobis enarrabit ? et gradus et
cognationes et discrimina et singulorum munera ? Quid agunt ? quae loca
habitant ? Harum rerum notitiam semper ambivit ingenium humanum, nunquam
attigit. Juvat, interea, non diffiteor, quandoque in animo, tanquam in
tabulâ, majoris et melioris mundi imaginem contemplari : ne mens assuefacta
hodiernae vitae minutiis se contrahat nimis, et tota subsidat in pusillas
cogitationes. Sed veritati interea invigilandum est, modusque servandus, ut
certa ab incertis, diem a nocte, distinguamus. - T. Burnet, Archaeol.
Phil., p. 68 (slightly edited by Coleridge).
ARGUMENT

How a Ship having passed the Line was driven by storms to the cold Country
towards the South Pole ; and how from thence she made her course to the
tropical Latitude of the Great Pacific Ocean ; and of the strange things
that befell ; and in what manner the Ancyent Marinere came back to his own
Country.

PART I

An ancient Mariner meeteth three Gallants bidden to a wedding-feast, and
detaineth one.

It is an ancient Mariner,
And he stoppeth one of three.
`By thy long beard and glittering eye,
Now wherefore stopp'st thou me ?

The Bridegroom's doors are opened wide,
And I am next of kin ;
The guests are met, the feast is set :
May'st hear the merry din.'

He holds him with his skinny hand,
`There was a ship,' quoth he.
`Hold off ! unhand me, grey-beard loon !'
Eftsoons his hand dropt he.

The Wedding-Guest is spell-bound by the eye of the old seafaring man, and
constrained to hear his tale.

He holds him with his glittering eye--
The Wedding-Guest stood still,
And listens like a three years' child :
The Mariner hath his will.

The Wedding-Guest sat on a stone :
He cannot choose but hear ;
And thus spake on that ancient man,
The bright-eyed Mariner.

`The ship was cheered, the harbour cleared,
Merrily did we drop
Below the kirk, below the hill,
Below the lighthouse top.

The Mariner tells how the ship sailed southward with a good wind and fair
weather, till it reached the Line.

The Sun came up upon the left,
Out of the sea came he !
And he shone bright, and on the right
Went down into the sea.

Higher and higher every day,
Till over the mast at noon--'
The Wedding-Guest here beat his breast,
For he heard the loud bassoon.

The Wedding-Guest heareth the bridal music ; but the Mariner continueth his
tale.

The bride hath paced into the hall,
Red as a rose is she ;
Nodding their heads before her goes
The merry minstrelsy.

The Wedding-Guest he beat his breast,
Yet he cannot choose but hear ;
And thus spake on that ancient man,
The bright-eyed Mariner.

The ship driven by a storm toward the south pole.

`And now the STORM-BLAST came, and he
Was tyrannous and strong :
He struck with his o'ertaking wings,
And chased us south along.

With sloping masts and dipping prow,
As who pursued with yell and blow
Still treads the shadow of his foe,
And forward bends his head,
The ship drove fast, loud roared the blast,
The southward aye we fled.

And now there came both mist and snow,
And it grew wondrous cold :
And ice, mast-high, came floating by,
As green as emerald.

The land of ice, and of fearful sounds where no living thing was to be
seen.

And through the drifts the snowy clifts
Did send a dismal sheen :
Nor shapes of men nor beasts we ken--
The ice was all between.

The ice was here, the ice was there,
The ice was all around :
It cracked and growled, and roared and howled,
Like noises in a swound !

Till a great sea-bird, called the Albatross, came through the snow-fog, and
was received with great joy and hospitality.

At length did cross an Albatross,
Thorough the fog it came ;
As if it had been a Christian soul,
We hailed it in God's name.

It ate the food it ne'er had eat,
And round and round it flew.
The ice did split with a thunder-fit ;
The helmsman steered us through !

And lo ! the Albatross proveth a bird of good omen, and followeth the ship
as it returned northward through fog and floating ice.

And a good south wind sprung up behind ;
The Albatross did follow,
And every day, for food or play,
Came to the mariner's hollo !

In mist or cloud, on mast or shroud,
It perched for vespers nine ;
Whiles all the night, through fog-smoke white,
Glimmered the white Moon-shine.'

The ancient Mariner inhospitably killeth the pious bird of good omen.

`God save thee, ancient Mariner !
From the fiends, that plague thee thus !--
Why look'st thou so ?'--With my cross-bow
I shot the ALBATROSS.

Rege a vén tengerészről

Hét részben

”Úgy vélem, könnyen hihető, hogy a világmindenségben a látható teremtményeknél több a láthatatlan. Ki tárja elénk azonban valaha mindezeknek ő családjukat? És fokozataikat és rangsorukat és egyenkéntvaló foglalatosságukat? Mit művelnek?  és mely helyeken lakoznak? Eme dolgoknak ismeretét mindig környékezte az emberi szellem; el  sohasem érte. Mindazonáltal, nem kétlem, hasznos dolog, lelkünkben, mintegy  ábrázolatban, eltűnődni a nagyobb és jobb világ képmásán: másként a napi élethez idomúlt szellem túlságosan a jelentéktelen dolgokra zsugorodik és teljességgel apró töprengésekbe merűl. Vigyáznunk kell azonban az igazságra és mértéket kell tartanunk, hogy a bizonyosat elkülönböztessük a bizonytalantól, a nappalt az éjszakától.”

                                                                       T. Burnet: Archeol.Phil. 68. old.

Tartalom

Miképpen űztek egy hajót, mely áthaladt az Egyenlítőn, a viharok a Hideg országába, a déli Sark felé; és onnan miképpen került a Csendes Óceán trópikus tájaira; és a közben történt különös dolgokról; valamint arról, hogy hogyan tért vissza hazájába a

Vén Tengerész.

I. rész

Egy vén Tengerész találkozik három gavallérral, akik lakodalmas ünnepre igyekeznek, és feltartóztat közülük egyet.

Megy a Három, s a vén hajós
egyiknek elébe áll.
”Mért fogsz le, mondd, te vén bolond,
te tűzszemü Hószakáll?

A nászterem ajtaja nyitva, és
a násznagy én vagyok.
Cseng a pohár, az ünnep áll,
zene döng és dob dobog.”

Aszott kezével fogja meg,
”Hajónk...” szól s szeme kigyúl.
”Kotródj tovább! Kotródj bitang!”
S a gyönge kéz lehull.

A lakodalmas vendéget megbűvöli az öreg tengerjáró ember szeme, és kényszerül meghallgatni annak elbeszélését.

Fénylő szemével fogja meg -
bűvölten áll amaz, és

mint négyéves gyermek figyel.
Így akarta a Tengerész.

A Vendég most egy kőre ül,
némán, s hallgatni kész;
S így beszélt a vén hajós,
a tűzszemü Tengerész.

A Tengerész elmeséli, hogyan vitorlázott dél felé a hajó, jó széllel és kedvező időjárással, míg el nem érte az Egyenlítőt.

”Hurrá riadt, öböl elmaradt,
szálltunk a vidám habokon,
a domb alá,a templom alá,
s lángolt az őrtorony.

És balfelől feljött a Nap:
tenger dobta fel;
lángolva futott s jobbról lebukott:
a tenger nyelte el.

Délben, naponta növő köre már
tetőzte  az árbocot...”
A nésznagy  itt mellére ütött,
mert felbúgott a fagott.

Megjött a menyasszony; az arca piros,
mint rózsaszín, s remeg;
elõtte, vígan hintázva fejét,
a füstös banda megy.

Döndűlt az a mell, de lehullt a kar: a
vendég figyelni kész;
és így folytatta a vén hajós,
a tűzszemü Tengerész.

A hajót a Déli sark felé veri a vihar.

”Egyszerre szél csapott reánk,
zsarnok, kemény vihar
és Délnek vert a fergeteg
iszonyú szárnyaival.

Rézsút dül az árbóc, a tat lemerűl,
és ahogy az üldözött menekűl 
s bár ellene árnya a talpa alatt, –
bukdosva előre tart:
úgy szállt a hajó, úgy vert a vihar
s közel volt már a Déli Sark.

A hó és a félelmes hangok országa, ahol nem lehetett látni élő teremtményt.

És jött a köd és jött a hó
és lett csoda hideg;
jöttek havas, árboc-magas,
smaragdzöld jéghegyek.

Zajlott a vad ár, a havas határ,
s komoran lobogott az ég;
állat, növény: nincs semmi lény, -
börtönbe zárt a jég.

És jobbra jég és balra jég
és jég és jégvihar:
robbant, remegett, bömbölt, recsegett
az őrjöngő zenekar.

Míg egy nagy tengeri madár albatrosz nevezetű, jött a havon-ködön át és nagy örömmel és vendégbarátsággal fogadtatott.

Végül, ki, a ködön át, felénk
egy albatrosz suhant;
áldva fogadtuk, mint akinek
keresztény lelke van.

És ette az ételt, mit soha még,
és körbe-körbe szállt:
mennydörögve széthasadt a jég
kormányunk útra talált.

És lám! az Albatrosz jó igéret madarának bizonyul és kíséri a hajót, miközben az újra Északnak tart a ködön és a lebegő jégen át.

Jó déli szelet hozott s követett,
a madár: szava messzire-halló..
Mi csalta el? – Játék? eledel?
vagy hangunk hivta, a Halló?

Felhők, ködök; árboc fölött
kilenc nap ott gugolt;
mig az éjszakát a fehér ködön át
fehérre ragyogta a Hold.”

A Vén Tengerész vendégszeretet tagadásával megöli a jó ómen kegyes Albatroszát.

”Az égre!... Szemed, vén Tengerész,
mily ördögi fényű, riadt...!
Mért oly feketén...” – ”Nyilammal én
lelőttem az szent madarat!”

Fordította: Szabó Lőrinc

Pesma o starom mornaru

Prvi deo

Eto nekog starog Mornara

kako zaustavlja jednog od tri svata.

„Duge ti sive brade i blistava oka,

što me sad zaustavi?

Mladoženjina su vrata širom otvorena,

A ja sam blizak rod;

Gosti su se okupili, trpeza je postavljena:

Zar ne čuješ veselu graju?”

On ga zadrža suvonjavom rukom –

„Beše jedan brod” – reče on, –

„Odbij! Ruke s mene, sivobrada dangubo!”

Smesta on spusti ruku.

Zadrža ga blistavim okom –

Svat osta prikovan,

Da sluša kao trogodišnje dete:

Bi kako je Mornar hteo.

Svat sede na kamen:

Nije mu druge do da sluša,

I tako tom starom čoveku govorio je

Sjajnooki Mornar.

„Brod bi veselo ispraćen, pristanište ispražnjeno,

Razdragano ostavismo za sobom

Crkvu, pa breg,

pa vrh svetionika.

Sunce se diže sa leve strane,

Iz mora iziđe ono!

I jasno je sijalo, i na desnu stranu

Utonulo u more.

Više i više svakog dana,

Sve do iznad jarbola u podne…”

Svat se lupi po grudima,

Jer je začuo bučni fagot.

Nevesta je kročila u dvoranu

Rumena kao ruža;

Klanjajući se ispred nje, idu

Veseli pevači.

Svat se tuče po grudima,

Al΄ nema mu druge do da sluša;

I tako je govorio tome starom čoveku

Sjajnooki Mornar.

„A tada vihor Bure naiđe i

Beše žestok i jak:

Navali svojim brzim krilima,

I potera nas ka jugu.

Nakrivljenih jarbola i potopljena pramca –

Kao neko ko, gonjen vikom i udaranjem,

Ipak se probija kroz senku svog dušmanina,

I unapred povija glavu –

Brod brzo jurnu, vetar glasno zaurla,

I na jug besmo poneti.

A tada naiđoše i magla i sneg,

I posta strahovito hladno;

A led, visok kao jarbol, doplovi do nas

Poput smaragda zelen.

A kroz nanose i snežne litice

Dopirao je mutan sjaj:

Ni traga od čoveka il΄ životinje ne ugledasmo,

Video se samo led.

Led beše ovde, led beše onde,

Led beše na sve strane:

Pucao je i tutnjao, praskao i zavijao,

Slično kricima u bunilu!

Najzad se probi jedan Albatros:

kroz maglu dolete on:

Kao da je hrišćanska duša,

Pozdravimo ga u Božje ime.

Jeo je hranu kakvu nikad pre toga,

I kružio sve oko nas.

Led se razdvoji uz gromoglasan prasak;

Kormilar na proveze kroz nj!

I povoljan južni vetar dunu s leđa;

Albatros nas je pratio,

I svaki je dan, rad hrane i igre,

Dolazio na poziv mornara!

U magli ili oblaku, na jarbolu ili konopcima,

Otpučao bi devet večernjih molitava;

Dok je po čitavu noć, kroz belu sumaglicu,

Svetlucala bela Mesečina.”

„Bog nek te čuva, stari Mornaru!

Od zlih duhova koji te opsedaju toliko! –

Što tako gledaš?” –  „Iz samostrela svog

Ja Albatrosa ustrelih!”

Prevod: Jelena Stakić