Samuel Taylor Coleridge The Rime Of The Ancient Mariner – Rege a vén tengerészről – Pesma o starom mornaru (Part II – II. rész – Drugi deo)

PART II

The Sun now rose upon the right :
Out of the sea came he,
Still hid in mist, and on the left
Went down into the sea.

And the good south wind still blew behind,
But no sweet bird did follow,
Nor any day for food or play
Came to the mariners' hollo !

His shipmates cry out against the ancient Mariner, for killing the bird of
good luck.

And I had done an hellish thing,
And it would work 'em woe :
For all averred, I had killed the bird
That made the breeze to blow.
Ah wretch ! said they, the bird to slay,
That made the breeze to blow !

But when the fog cleared off, they justify the same, and thus make
themselves accomplices in the crime.

Nor dim nor red, like God's own head,
The glorious Sun uprist :
Then all averred, I had killed the bird
That brought the fog and mist.
'Twas right, said they, such birds to slay,
That bring the fog and mist.

The fair breeze continues ; the ship enters the Pacific Ocean, and sails
northward, even till it reaches the Line.

The fair breeze blew, the white foam flew,
The furrow followed free ;
We were the first that ever burst
Into that silent sea.

The ship hath been suddenly becalmed.

Down dropt the breeze, the sails dropt down,
'Twas sad as sad could be ;
And we did speak only to break
The silence of the sea !

All in a hot and copper sky,
The bloody Sun, at noon,
Right up above the mast did stand,
No bigger than the Moon.

Day after day, day after day,
We stuck, nor breath nor motion ;
As idle as a painted ship
Upon a painted ocean.

And the Albatross begins to be avenged.

Water, water, every where,
And all the boards did shrink ;
Water, water, every where,
Nor any drop to drink.

The very deep did rot : O Christ !
That ever this should be !
Yea, slimy things did crawl with legs
Upon the slimy sea.

About, about, in reel and rout
The death-fires danced at night ;
The water, like a witch's oils,
Burnt green, and blue and white.

A Spirit had followed them ; one of the invisible inhabitants of this
planet, neither departed souls nor angels ; concerning whom the learned
Jew, Josephus, and the Platonic Constantinopolitan, Michael Psellus, may be
consulted. They are very numerous, and there is no climate or element
without one or more.

And some in dreams assuréd were
Of the Spirit that plagued us so ;
Nine fathom deep he had followed us
From the land of mist and snow.

And every tongue, through utter drought,
Was withered at the root ;
We could not speak, no more than if
We had been choked with soot.

The shipmates, in their sore distress, would fain throw the whole guilt on
the ancient Mariner : in sign whereof they hang the dead sea-bird round his
neck.

Ah ! well a-day ! what evil looks
Had I from old and young !
Instead of the cross, the Albatross
About my neck was hung.

II. rész

És most jobbról jött fel a nap,
a tenger dobta fel;
köd borította, s balra tűnt,
a tenger nyelte el.

Hajtott a szél; de hol a madár?
és szava, a messzire-halló?
Nem csalta el játék, eledel,
s hiába hívta a Halló!

Hajóscimborái először ráförmednek a Vén Tengerészre, amiért megölte a jó szerencse madarát.

Óh pokoli dolgot tettem én
és tettem átkozott:
Megölted, –  mondták társaim –
azt, aki szelet hozott.
Nyomorult! – mondták, megölted őt,
aki jó szelet hozott!

De amint a köd kitisztult, helyesnek találják ugyanazt a tettet, és így maguk is a bűn részeseivé válnak.

Nem vér, nem ón: feljött ragyogón
az Isten feje, a Nap;

s akkor: –  Te ölted, – mondta mind, –
a ködhozó madarat.
Jó volt megölnöd – mondta mind, –
az ilyen vészmadarat!

A hajó eléri a Csöndes Óceánt és észak felé vitorlázik, míg el nem éri az Egyenlítőt.

Hűs szél suhogott, halk hab susogott
a tűnű barázda nyomán,
elsőnek minket ringatott
az a csöndes óceán.

A hajó hirtelen megáll.

De melállt a szél, vásznunk elalél;
kínlódtunk, – micsoda kín!
Szó is csak a csöndet elűzni kelt
a hajósok ajkain.

Réz s tűz az ég, mint vérkorong:
délben fönt haldokolt
a Nap az árbocon, de alig
volt akkora, mint a Hold.

Nap-nap után, nap-nap után:
álltunk – (csönd végtelen) –
festett hajóként, tétlenűl,
mint festett tengeren.

És az Albatrosz kezd megbosszultatni.

Tenger, tenger mindenütt;
dongánk veteműl, romol.
Tenger, tenger mindenütt,
és inni korty se sehol!

A mélység rothadt: Krisztusunk!
nincs nálad kegyelem?!
Nyálkás puhányok szanaszét
a nyálkás tengeren.

Köröskörül táncos halál –
lidérccel gyúl a mély;
s a víz, mint boszorkány szeme:
kék volt s zöld és fehér.

Egy Szellem üldözte őket, egy e planéta láthatatlan lakói közül, akik sem nem elköltözött lelkek, sem nem angyalok, akiket illetőleg a tudós zsidó, Flavius, és a konstatinápolyi platonicus, Michael Psellus megkérdezhetők. Igen számosan vagynak, és nincs se éghajlat, se elem, amelyben egy vagy több ne lakoznék.

S néhányunk, alva, látta már
a gyötrő Szellemet,
aki Hó- és Köd-honból kilenc
öl mélységben követett.

Szomj szikkasztotta a  nyelv gyökerét
s kiszáradt az idege;
a szót torkunkba mintha korom
fojtott volna bele.

A hajós legények komor balsorsukban az egész bűnt a Vén Tengerészre akarják hárítani, minek feleképpen a halott tengeri madarat a hajós nyakába akasztják.

Jaj! begonoszul nézett reám
a fiatal s a vén! …
Nyakamon, gúnyként, az Albatrosz
lógott a kereszt helyén.

Fordította: Szabó Lőrinc

Drugi deo

Sad se Sunce diže s desne strane:

Iz mora iziđe ono,

Jednako skriveno u tmini, i na levu stranu

Utonu u more.

A povoljan južni vetar jednako je duvao otpozadi,

Ali nikakva draga ptica nije nas pratila,

Niti i jednog dana, rad hrane i igre,

Došla na poziv mornara!

A ja bejah počinio paklenu stvar,

I to ih natera na kuknjavu;

Jer svi su dokazivali da sam ubio pticu

Koja je donela lagan vetar.

O, nitkove! rekoše, da usmrtiš pticu

Koja je donela lagan vetar!

Ni mutno ni crveno, ko glava samog Boga,

Sjajno Sunce  odskoči:

Tad su svi dokazivali da sam ubio pticu

Koja je donela maglu i tminu.

I trebalo je, rekoše, ubiti takvu pticu

Koja donosi maglu i tminu.

Blagi je vetar duvao, bela pena se razilazila,

Za nama je čist ostajao trag:

Mi smo bili prvi koji su ikad prodrli

U to tiho more.

Vetar stade, jedra se opustiše

Jadno da jadnije ne može biti.

A razgovarali smo samo koliko da razbijemo

Tišinu mora!

Na usijanom bakarnom nebu,

Krvavo Sunce, u podne,

Tačno nad jarbolom, stajao je

Ni malo veće od Meseca.

Dan za danom, dan za danom,

Stajali smo u mestu, bez daška i pokreta;

Zaludni kao naslikana lađa

Na naslikanome okeanu.

Voda, voda, na sve strane,

A sve se daske rasušile;

Voda, voda, na sve strane,

A ni kapi za piće.

I samo dno je trulilo: O, Hriste!

Zar i to može biti!

Da, neki ljigavci su gmizali nožicama

Po ljigavome moru.

Okolo, naokolo, uvijajući se i izvijajući,

Vatre smrti igrale su po noći;

Voda, kao veštičja kandila,

Gorela je zeleno, i plavo, i belo.

A nekima se u snu javio

Duh koji nas je spopadao tako:

Devet hvati ispod nas on nas je pratio

Iz zemlje magle i snega.

I svačiji jezik, zbog strašne suše,

Osušio se u korenu;

Nismo mogli da govirimo, kao da nas je

Zagušila čađ.

Ah! jadan ja! kako su me mrko gledali

I stari i mladi!

Umesto krsta, Albatros

Okačen bi o moj vrat.

Prevod: Jelena Stakić