Samuel Taylor Coleridge The Rime Of The Ancient Mariner – Rege a vén tengerészről – Pesma o starom mornaru (Part III – III. rész – Trećii deo)

PART III

There passed a weary time. Each throat
Was parched, and glazed each eye.
A weary time ! a weary time !
How glazed each weary eye,
When looking westward, I beheld
A something in the sky.

The ancient Mariner beholdeth a sign in the element afar off.

At first it seemed a little speck,
And then it seemed a mist ;
It moved and moved, and took at last
A certain shape, I wist.

A speck, a mist, a shape, I wist !
And still it neared and neared :
As if it dodged a water-sprite,
It plunged and tacked and veered.

At its nearer approach, it seemeth him to be a ship ; and at a dear ransom
he freeth his speech from the bonds of thirst.

With throats unslaked, with black lips baked,
We could nor laugh nor wail ;
Through utter drought all dumb we stood !
I bit my arm, I sucked the blood,
And cried, A sail ! a sail !

A flash of joy ;

With throats unslaked, with black lips baked,
Agape they heard me call :
Gramercy ! they for joy did grin,
And all at once their breath drew in,
As they were drinking all.

And horror follows. For can it be a ship that comes onward without wind or
tide ?

See ! see ! (I cried) she tacks no more !
Hither to work us weal ;
Without a breeze, without a tide,
She steadies with upright keel !

The western wave was all a-flame.
The day was well nigh done !
Almost upon the western wave
Rested the broad bright Sun ;
When that strange shape drove suddenly
Betwixt us and the Sun.

It seemeth him but the skeleton of a ship.

And straight the Sun was flecked with bars,
(Heaven's Mother send us grace !)
As if through a dungeon-grate he peered
With broad and burning face.

And its ribs are seen as bars on the face of the setting Sun.

Alas ! (thought I, and my heart beat loud)
How fast she nears and nears !
Are those her sails that glance in the Sun,
Like restless gossameres ?

The Spectre-Woman and her Death-mate, and no other on board the skeleton
ship.

And those her ribs through which the Sun
Did peer, as through a grate ?
And is that Woman all her crew ?
Is that a DEATH ? and are there two ?
Is DEATH that woman's mate ?

[first version of this stanza through the end of Part III]

Like vessel, like crew !

Her lips were red, her looks were free,
Her locks were yellow as gold :
Her skin was as white as leprosy,
The Night-mare LIFE-IN-DEATH was she,
Who thicks man's blood with cold.

Death and Life-in-Death have diced for the ship's crew, and she (the
latter) winneth the ancient Mariner.

The naked hulk alongside came,
And the twain were casting dice ;
`The game is done ! I've won ! I've won !'
Quoth she, and whistles thrice.

No twilight within the courts of the Sun.

The Sun's rim dips ; the stars rush out :
At one stride comes the dark ;
With far-heard whisper, o'er the sea,
Off shot the spectre-bark.

At the rising of the Moon,

We listened and looked sideways up !
Fear at my heart, as at a cup,
My life-blood seemed to sip !
The stars were dim, and thick the night,
The steerman's face by his lamp gleamed white ;
From the sails the dew did drip--
Till clomb above the eastern bar
The hornéd Moon, with one bright star
Within the nether tip.

One after another,

One after one, by the star-dogged Moon,
Too quick for groan or sigh,
Each turned his face with a ghastly pang,
And cursed me with his eye.

His shipmates drop down dead.

Four times fifty living men,
(And I heard nor sigh nor groan)
With heavy thump, a lifeless lump,
They dropped down one by one.

But Life-in-Death begins her work on the ancient Mariner.

The souls did from their bodies fly,--
They fled to bliss or woe !
And every soul, it passed me by,
Like the whizz of my cross-bow !

III. rész

A Vén Tengerész jelet vesz észre a távoli elemben.

Nehéz idő volt. Szem s torok ég
szikkadtan, üvegesen.
Nehéz idő! Nehéz idő!
A szemek –  mily üvegesen!
Nyugat felé néztem: valami
feltűnt az egeken.

Ott messzi? Mi volt?  Kis, fekete folt;
vagy tán köd imbolyog;
mozgott, mozgott, s néztem, hogyan ölt
határozott alakot.

Folt, köd, babonás alak, fura váz:
közelebb jött, szembe került
s mintha sellõnek térne ki,
forgott, lebegett s lemerült.

Mikor az közelebb ér, meglátja, hogy hajó és drága áron felszabadítja nyelvét a szomjúság kötelékéből.

Torkuk csupa láz, ajakuk parázs;
nincs sirni-kacagni szó:
az iszonyu szomj némán gyötört;
karomba haraptam, – a vérre kitört
sikolyom: Hajó! hajó!

Örömvillanás

Torkunk csupa láz, ajakunk parázs,
bámultak a szóra előbb..
Kegyes ég! – hogy vigyorogtak, amíg
hallották! Majd, mint ha ki iszik,
nyelték a levegőt.

amire borzalom következik. Mert milyen hajó lehet az, amely szél és áram nélkül halad?

Nézd, nézd: ide tart! hoz enyhet, italt!
egyenest szeli már az utat!
Nem hajtja szél, nem hajtja ár,
de éle felénk mutat! –

Csak hajó-vázat lát maga előtt.

Nyugati habokra folyó aranyat
arany alkony öntözött;
nyugati habokon úszott a Nap
arany tükrök között:
és hirtelen ott lebegett ama Váz
köztünk s a Nap között.

És annak bordái és kötélzete rácsként rajzolódnak a lenyugvó Nap arcára.

S most bordák, rudak és kötelek
fogták be – (Urunk, könyörűlj!) –
s a Nap így kukucskált ki a
kusza korlátok mögűl.

Hogy jött a hajó közelebb, közelebb!
– szóltam s szívem dobogott –
remegő ökörnyálhálóként ama Váz
kötélzete csillog ott?

A Kísértet asszony és társa, a Halál és senki más nincs a vázhajó fedélzetén.

Az ő bordái sötétlenek,
rácsként a Nap előtt?
Ki a Nő, ki a fedélzeten áll?
S ki a másik? Vajon ő a Halál?
A Halál kíséri e Nőt?

Amilyen a hajó, olyan a legénység.

Az ajka piros volt, a szeme nyílt,
haja színarany, arca fehér;
Lidérc ez a nő: csak éjszaka jár;
sápadt lepra, Eleven Halál,
és dermed tőle a vér.

Halál és Eleven-halál kockáztak a hajó legénységéért, és ő (az utóbbi) megnyeri a Vén Tengerészt.

A csupasz váz mellénk suhant;
nő hang szólt – kocka röpűlt –:
,Kész! Ő az enyém! Én nyertem, én!'
mondta s hármat fütyűlt.

Nincs félhomály a Nap udvarain belül.

A Nap lemerűlt; egyszerre; éj;
kirohantak az égi tüzek;
a Váz-hajó tovaszállt, vadúl
suhogtatva a vizet.

És a Hold felketekor

Csönd? szem s fül oldalt, föl

kupájából a félelem
minden vért kiivott.
Sűrű éj, vak csillagok. Idelent
lámpa, kormány, őr arc dereng;
vásznaink harmatosok, –
majd végül a Hold sarlója kelt
Keleten s alvó szarvával emelt
egy fénylő csillagot.

egymásután

Felém fordúltak a csillag-ebes
kisérteti Hold alatt
az arcok (se sóhaj, se nyögés):
s szemük átka rám tapadt.

halottan összeesnek a matrózok.  

Négyszer ötven szép legény
– nyögés sóhajnyi sem! –
élettelen, súlyos mereven
dőlt el a fedélzeten..

De Eleven-halál megkezdi működését a Vén Tengerészen.

Lelkük kiröpűlt, – eléjük a menny
vagy a pokol ajtaja nyíl! –
Úgy surrant mind el előttem, ahogy
ijjamról surran a nyíl!”

Fordította: Szabó Lőrinc

Treći deo

Iznurujući prođe vreme. Svačije grlo

Beše osušeno, staklasto svačije oko.

Iznurujuće vreme! Iznurujuće vreme!

Kako je bilo staklasto svačije iznureno oko

Kada sam pogledao na zapad i spazio

Nešto neodređeno na nebu.

Najpre je izgledalo kao kakva mrljica,

A potom kao magla:

Kretalo se i raslo, i konačno dobilo

Jedan oblik koji znam.

Mrlja, magla, oblik koji znam!

A jednako se sve više primicalo:

Kao da je bežalo od vodenog duha,

Zaronjavalo je, menjalo pravac i zaokretalo.

Neokvašenih grla, sprečenih pocrnelih usana,

Nismo mogli ni da se smejemo ni da se zapomažemo:

Zbog strašne suše potpuno smo nemi stajali!

Ugrizoh se za ruku, nasisah se krvi,

I povikah: – Jedro! jedro! –

Neokvašenih grla, sprečenih pocrnelih usana

Zabezeknuti me začuše kako vičem:

Bogu hvala! od radosti su se cerili,

I iznenada dah im se povrati

Kao da su se napojili svi.

– Gledajte! gledajte! (vikao sam), ona više ne menja pravac!

Sad ide pravo na nas;

Bez vetra, bez struje,

Nadire sasvim uspravno! –

Zapad je sav goreo u plamenu:

Dan beše dobro pomakao:

Na zapadu, gotovo nad samim talasom,

Počivalo je veliko, sjajno Sunce;

Tada onaj čudni oblik naglo uplovi

Između nas i Sunca.

I odmah Sunce bi išarano prugama,

(Nek nam se smiluje Mati Božja!)

Kao da je kroz tamničku rešetku provirivalo

Njegovo okruglo usplamtelo lice.

Avaj (pomislih ja, a srce mi je glasno tuklo),

Kako brzo pristiže sve bliže i bliže!

Da l΄ to njena jedra odbleskuju na Suncu,

Poput treperave paučine?

Da li to kroz njena rebra Sunce

Proviruje, kao kroz rešetku?

Da li joj je ta Žena sva posada?

Da li je to Smrt? i da l΄ su dve?

Da li je Smrt te žene drúga?

Usne su joj bile crvene; pogled bludeo,

Uvojci žuti kao zlato:

Koža joj bela kao u gubavca,

Iz noćne more Život-u-Smrti beše ona,

Što u žilama čoveku ledi krv.

Ogoljena brodina tad prista uz nas,

A one dve uzeše da bacaju kocku;

„Igra je gotova! Dobila sam, dobila sam!“

Reče ona i zviznu triput.

Rub Sunca tone; zvezde nagrnuše:

U jednom koraku stiže mrak;

Dok je šapat s nje dopirao izdaleka, preko mora,

Izgubi se barka utvara.

Slušali smo i gledali raširenih zena!

Dok mi je srce zeblo, kao u pehar

Činilo mi se da ističe krv mog života!

Zvezde su bile mutne, a pomrčina gusta,

Krmarevo je lice pri svetiljci belo svetlucalo;

Sa jedra je rosa kapala

A na istoku se uspinjao

Rog Mesečev s jednom sjajnom zvezdom

U dnu samog vrška.

Jedan za drugim, dok su oko Meseca rojile zvezde,

Pre no što su dospeli da zaječe ili uzdahnu

Svaki mi u strahotnom bolu okrene lice

I prokle me pogledom svojim.

Četiri puta po pedeset živih ljudi

(A ne začuh ni uzdaha ni jecaja)

Sa teškim udarcem, beživotne klade,

Padoše jedan po jedan

Duše iz njihovih tela otprnuše –

Odleteše ka blaženstvu ili pokori!

A svaka duša kraj mene prođe

Kao fijuk strele iz mog samostrela.“

Prevod: Jelena Stakić