Samuel Taylor Coleridge The Rime Of The Ancient Mariner – Rege a vén tengerészről – Pesma o starom mornaru (Part IV – IV. rész – Četvrti deo)

PART IV

 

The Wedding-Guest feareth that a Spirit is talking to him ;

`I fear thee, ancient Mariner !
I fear thy skinny hand !
And thou art long, and lank, and brown,
As is the ribbed sea-sand.

(Coleridge's note on above stanza)

I fear thee and thy glittering eye,
And thy skinny hand, so brown.'--
Fear not, fear not, thou Wedding-Guest !
This body dropt not down.

But the ancient Mariner assureth him of his bodily life, and proceedeth to
relate his horrible penance.

Alone, alone, all, all alone,
Alone on a wide wide sea !
And never a saint took pity on
My soul in agony.

He despiseth the creatures of the calm,

The many men, so beautiful !
And they all dead did lie :
And a thousand thousand slimy things
Lived on ; and so did I.

And envieth that they should live, and so many lie dead.

I looked upon the rotting sea,
And drew my eyes away ;
I looked upon the rotting deck,
And there the dead men lay.

I looked to heaven, and tried to pray ;
But or ever a prayer had gusht,
A wicked whisper came, and made
My heart as dry as dust.

I closed my lids, and kept them close,
And the balls like pulses beat ;
For the sky and the sea, and the sea and the sky
Lay like a load on my weary eye,
And the dead were at my feet.

But the curse liveth for him in the eye of the dead men.

The cold sweat melted from their limbs,
Nor rot nor reek did they :
The look with which they looked on me
Had never passed away.

An orphan's curse would drag to hell
A spirit from on high ;
But oh ! more horrible than that
Is the curse in a dead man's eye !
Seven days, seven nights, I saw that curse,
And yet I could not die.

In his loneliness and fixedness he yearneth towards the journeying Moon,
and the stars that still sojourn, yet still move onward ; and every where
the blue sky belongs to them, and is their appointed rest, and their native
country and their own natural homes, which they enter unannounced, as lords
that are certainly expected and yet there is a silent joy at their arrival.

The moving Moon went up the sky,
And no where did abide :
Softly she was going up,
And a star or two beside--

Her beams bemocked the sultry main,
Like April hoar-frost spread ;
But where the ship's huge shadow lay,
The charméd water burnt alway
A still and awful red.

By the light of the Moon he beholdeth God's creatures of the great calm.

Beyond the shadow of the ship,
I watched the water-snakes :
They moved in tracks of shining white,
And when they reared, the elfish light
Fell off in hoary flakes.

Their beauty and their happiness.

Within the shadow of the ship
I watched their rich attire :
Blue, glossy green, and velvet black,
They coiled and swam ; and every track
Was a flash of golden fire.
He blesseth them in his heart.

O happy living things ! no tongue
Their beauty might declare :
A spring of love gushed from my heart,
And I blessed them unaware :
Sure my kind saint took pity on me,
And I blessed them unaware.

The spell begins to break.

The self-same moment I could pray ;
And from my neck so free
The Albatross fell off, and sank
Like lead into the sea.

IV. rész

A lakodalmas vendég fél, hogy szellem beszél hozzá;

”Félek tőled, vén Tengerész,
bőrös kezed oly aszott!
sovány vagy, nyurga, s barna, mint
a ráncos parti homok.

de a vén tengerész biztosítja testi életéről és tovább meséli szörnyű bűnhődését.

Bőrös kezed csupa ránc; szemed
újra parázslani kezd…”
”Ne félj, lagzik vendége! ne félj,
nem halt velük ez a test.

Magam voltam, jaj, be magam
a nagy-nagy tengeren
nem akadt szent, ki megkönyörűlt
haldokló lelkemen.

Megveti a békés élő lényeket.

Az a sok szép, derék fiú!
s halott volt mind, szegény:
s ezerszer ezer nyálkás dolog
élt tovább: ahogy én.

És irigyli, hogy élni tudnak, mikor oly sokan hevernek halottan.

Néztem a rothadó vizet:
s a szemem csak menekűlt;
aztán a rothadó hajót:
halottak mindenütt!

Néztem föl az égre, de mikor imát
kezdtem, mindannyiszor
pokoli susogás kelt, és a szivem
száraz lett, mint a por.

lehúnytam a szemem, úgy maradt,
s golyója lüktetett,
hisz az ég meg a víz, meg a víz, meg az ég
rajtuk ült, mint ólomnehezék:
s előttem a hullasereg.

Őt azonban tovább átkozza a halottak szeme.

Hideg veriték folyt tagjaikon,
egynek se lett szaga;
tekintetük, mely rám tapadt,
nem hagyott el soha.

A árva átka szellemet is
égből pokolba vet;
de halott ember szemének az
átka még rémesebb!
Hét éj s nap láttam átkukat
s meghalnom nem lehetett.

Elhagyatottságában és tehetetlenségében vágyódva néz fel az utazó Holdra és a csillagokra, melyek, noha állani látszanak,  mégis folyton elõre mozognak: és mindenütt övék a kék ég, az az õ kijelölt nyugvóhelyük, és szülõhazájuk és természetes otthonuk, ahová bejelentés nélkül lépnek be, mint Urak, akiket bizonyára várnak és akiket csöndes öröm fogad.

Feljött az égre lassan az

utazó Holdvilág,

s vele egy-két halvány csillag is,

de sehol meg nem állt:

fényétől zuzmarát kapott

a fülledt óceán;
de ahol a hajó árnya feküdt,
a megbűvölt víz mindenütt
csak izzott tűz-lilián.

A Hold fényében szemléli Isten teremtményeinek nagy nyugalmát.

A hajó árnyán túl láttam a
vízi-kígyók seregét:
habcsipkék úsztak a víz szinén
s ha felugrottak, tündéri fényt
szikráztak szerteszét.

Milyen szépek és boldogok!

A hajó árnyán belül pedig
láttam szépségüket:
kék, lángzöld és bársonyfekete
gyűrűk kavarogtak, föl-le, ki-be,
mint gyors aranytüzek.

Szivében megáldja őket.

Gyönyörű Élet! Minden gyönyörű
amit teremt az Úr:
áldást mondott rájuk szerető
szivem öntudatlanul:
őrangyal súghatta, hogy ezt
tegyem öntudatlanúl!

A varázs kezd megtörni.

S már tudtam imádkozni: és

megkönnyűlt nyakamon

lazúlt a madár, s lezuhant, s be a

tengerbe, mint az ón.”

Fordította: Szabó Lőrinc

Četrvrti deo

„Bojim te se, stari Mornaru!

Bojim se tvoje suvonjave ruke!

A izdužen si, usukan i mrk

Ko kakav namreškan peščani sprud.

Bojim se tebe i tvog blistavog oka,

I tvoje suvonjave ruke, tako mrke.” –

„Ne boj se, ti Svatu, ne boj!

Od ovog je sveta to telo.

Sam, sam, sam-samcijat,

Sam na širokoj pučini morskoj!

I nikakav se svetac nije sažalio na

Moju dušu u ropcu.

To mnoštvo ljudi, tako lepih!

I svi su mrtvi ležali:

A hiljadu hiljada ljigavih stvorova

Živelo je dalje; pa tako i ja.

Pogledao sam na ustajalo more,

I skrenuo pogled s njega;

Pogledao sam na istrulelu palubu,

A na njoj su ležali mrtvi.

Pogledao sam ka nebu i pokušao da se molim,

Ali kad god bi molitva navrla,

Proročan je šapat izlazio i činio

Srce moje suvim poput praha.

Sklopih kapke i ostavih ih sklopljene,

A jabučice su kao bila tukle;

Jer nebo i more, more i nebo

Ležali su kao tovar na mome iznurenom oku,

A mrtvi su mi uz stopala bili.

Hladan znoj tekao je iz njihovih udova,

Ni trulili, ni zaudarali nisu:

Pogled kojim su me gledali

Nikako da se ugasi.

Kletva siročeta odvukla bi u pakao

I duha s visine;

Ali oh! užasnija od toga

Jeste kletva u oka mrtva čoveka!

Sedam dana, sedam noći gledao sam tu kletvu,

Pa ipak nisam mogao da umrem.

Mesec na svom putu krete uz nebo,

I nigde ne zastade:

Lagano se uzdizao,

A zvezda-dve kraj njega –

Njegovi zraci rugali su se zaparnoj pučini,

Kao april popaloj slani;

Ali na mestu na koje je brod bacao golemu senku,

Začarana je voda neprestano gorela,

Tiha i stravično crvena.

Iza senke broda,

Posmatrao sam vodene zmije:

Ostavljale su za sobom trag belog bleska,

A kada su izronile, vilinsko svetlo

Rasu se kao pahuljice inja.

U senci broda

Posmatrao sam njihovu gizdavu odeždu:

Plave, sjajno zelene i kadifasto crne,

Uvijale su se i plivale; a svaka im je putanja

Bila blesak zlatne vatre.

O, srećni živi stvorovi! nikakve reči

Njihovu lepotu ne bi mogli da dočaraju:

Izvor ljubavi grunu iz moga srca

I ja ih nesveno blagoslovih:

Sigurno se moj dobri svetac smilovao na me

I ja ih nesvesno blagoslovih.

Istoga trenutka, uzmogoh da se molim;

A sa mog vrata sasvim lako

Albatros spade i potonu

Poput olova u more.

Prevod: Jelena Stakić