Tornai József (Jožef Tornai) Dunaharaszti, 1927. október 9. -
Indián a hold-csöndességét kéri
Mennyit sírtam a szépségéért,
mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,
legalább az arccsontja ragyogását,
szája gyors pillangó rebbenését
adja szememnek vissza.
Mennyit sírtam nyári-zivatar-szeméért,
mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,
legalább a szembogara zöld ébredését,
tekintete erdő-hullámzását
adja sóvárgásomnak vissza.
Mennyit sírtam villámfelhő-csípőjéért,
mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,
legalább a kövezeten váratlanul
megkoppanó lába ütemét
adja idegeimnek vissza.
Mennyit sírtam megránduló melléért,
mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,
legalább a puhaság végső reményét,
az elfogadó bőr fehér szikra-áradását
adja kezemnek vissza.
Mennyit sírtam felém-suhanó hajáért,
mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,
legalább a homloka féloldaláról
arcomra-csapó vércseszárnyú fantomát
adja képzeletemnek vissza.
Mennyit sírtam megismert nyelvéért,
mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,
legalább az ajka és a fogai közti
gyönyör zászló-csattogását
adja ínyemnek vissza.
Mennyit sírtam sikoltó öléért,
mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,
legalább a Misztikus Nyílás látomását,
az elragadtatott vágy kék folyóvölgyeit
adja öt érzékemnek vissza.
De most már nem a megérinthetők, láthatók
csak a tiszta Elvesztés miatt sírok,
arra kérve a Nagy Szellemet,
legalább a hold-csöndességemet: az emlékezések-előtti éjt
adja sorsomnak vissza.
Molitva Indijanca za mesečevom tišinom
Koliko sam plakao za njenom lepotom,
koliko sam se molio, moleći Velikog Duha,
makar sjaj njene jagodice,
brze treptaje leptirastih usana
vrati mojim očima.
Koliko sam plakao za očima letnjeg pljuska,
koliko sam se molio, moleći Velikog Duha,
makar zeleno buđenje njenih zenica,
šumovito talasanje njenog pogleda
vrati mojoj žudnji.
Koliko sam plakao za sevajućim oblacima njenih kukova,
koliko sam se molio, moleći Velikog Duha,
makar na kaldrmi iznenada
odzvanjajući ritam njenih koraka
vrati mojim živcima.
Koliko sam plakao za titrajima njenih dojki,
koliko sam se molio, moleći Velikog Duha,
makar mekoću zadnjeg utočišta,
bujicu iskri prihvatajuću kožu
vrati mojim rukama.
Koliko sam plakao za nesašnim loknama,
koliko sam se molio, moleći Velikog Duha,
makar fantom s njenog polupokrivenog
čela koji poput krila jastreba me ranjava
vrati mojoj mašti.
Koliko sam plakao za okusom njenog jezika,
koliko sam se molio, moleći Velikog Duha,
makar priželjkivanu zastavu slasti
koja među usnama i zubima vijori
vrati mom meraku.
Koliko sam plakao za vrištećem naručju,
koliko sam se molio, moleći Velikog Duha,
makar utvaru Magičnog Otvora,
plavo korito neobuzdane čežnje
vrati mojim čulima.
Sad već ne plačem za opipljivim, viđenim
čarima, tek zbog samog Gubitka,
moleći Velikog Duha,
makar mesečevu tišinu: noć pre uspomena
vrati mojoj sudbi.
Prevod: Fehér Illés
Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)
Családi kör, Novi Sad
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése