Sebestyén Péter (Peter Šebešćen) Zalaegerszeg, 1967. július 07. -
Második bornholmi elégia
Mintha létezhetne egy szilárd pont. Itt van pedig, e hínáros parton, elhagyottan. Függeszd fel most kérdéseid. Hasztalan lapozza a szél minden könyvek minden oldalát. Az időnek nincs jelenléte, csak anatómiája a sziklák vésetében. Se ige, se bűvszó, mi eljuttathatna súlyos mértanukba. Hagyd hát el tudományod: semmit sem ér, hiszen varázslat, mit e szirtekbe gondolok. Bennük él, és a mi figyelmünk mindig túlságos, avagy alkalmatlanul csekély. A ritkán fölszakadó nyárvégi köd is többet tud a mozdulatlan csodákról.
Lehet bár nyers a kő, vagy verejtékkel darabjaira vágott: a geológia folyvást megcsúfoltatik. Alapja ez a földnek; nem málladéka. Gránit, melyben nincsen isteni szöszmötölés a szénvegyületekkel. Én csak a szívem mérem. Nem hozzájuk vagy általuk: csendjük az, mit magamra gombolok. Jól elférek e helyen; én, akinek szüntelen szűk a láthatár. Felejthetek végre magyarázatokat, a bölcsességek mindahány összegyűlt mondatát. Szólnak mégis.
„Hontalanná tetted perceid; beszüntetted az emberi lényeget. Kővé válsz te is. Üldögélj a parton, morzsold a habokba könnyes titkaid. Hidd csak: fölháborulnak az örök-sós tengerek. Ne kérdezd, hányadik vagy a tévelygők között.”
Tagadjak-e? Nem; én, a lélek vagyok itt, és mosollyal halok bármikor. Ráérek, hiszen nincs holnap, mi naptárba írható. Talpam becézi a finom homok; hangafüvön pihen fejem.
Tudom, ígéret vár; egy hívás, mi megtalál. Figyelem addig a susogást, az álmokat; a csöndes árapályt. Térdig vízben hallgatom a sötétség legendáit, s hogy ura legyek majdan a beszédnek, elhagyom mind az emberi szót. Téveteg tudás ez, de az egyetlen igaz alkímia. Milliárd alkony káprázik szememben; s a sziklamezők az északi éjben kitárják sorsomat.
Aki kérdezni tud, elmondom annak e képtelen messzeséget. Elmegyek most, nehogy elfelejtsem. Visszaszáll az álom a szilárd pont híján sodródó világ zajos tereibe.
Druga elegija iz Bornholma
Kao da postoji neka čvrsta tačka. Tu negde, napušteno, na toj močvarnoj obali. Okači sad pitanja. Zalud pretražuje vetar knjige, lista list po list. Za vreme ne postoji prisutnost, tek anatomija u gravuri stena. Nit propoved, nit magija ne da uvida u njihovu tešku geometriju. Oslobodi se nauke: ništa ne vredi jer čarolija je u stenama, na to ukazujem. U njima živi, a naša pažnja je ili preterana ili nepodesno površna. I retko razilazeća magla krajem leta više zna o nepomičnim čudama.
Može biti kamen neobrađen ili mukotrpnim radom na komade rezan: geologija će biti izrugana. Osnova je to zemlje; nikako razvalina. Granit, u kojem nema boženstvene premetačine sa organskim jedinjenjima. Ja tek moje srce merim. Ne prema njima ili s njima: u njihovu tišinu se oblačim. Prija mi na tom mestu; meni, kome je svaki horizont uzak. Naposletku mogu zaboraviti objašnjenja, svaku sakupljenu rečenicu mudrosti. Ipak govore.
„Minuti su ti ostali bez domovine; ukinuo si bit čovečnosti. Postat ćeš i ti kamen.
Sedaj na obali, utisni svoje suzne tajne u valove. Poveruj: uzburkat će se večno-slana mora. Ne pitaj, koji si po redu među grešnicima.”
Dal da poričem? Ne; ja sam tu duh koji sa osmehom mine u bilo koje vreme. Dokon sam jer sutra što bi se u kalendar upisao ne postoji. Tabane mi prefinjenom pesku tepaju; a glava na svilenoj crnjuši se odmara.
Znam, čeka me obećanje; jedan poziv, meni upućen. Dotle posmatram šumove, snove; tihu plimu i oseku. Do kolena stojeći u vodi osluškujem legende tame, i da jednom budem vladar govora napuštam svaku ljudsku reč. Pogrešno je to znanje ali je jedina prava alkimija. Milijarde sutona zasenjuju mi oči; nepregledan stenjak u severnoj noći otkriva moju sudbu.
Njemu, ko zna pitati, pričam o toj neverovatnoj daljini. Odlazim da ne bi zaboravio. Vraća se san u nedostatku čvrstog oslonca u bučne prostore naopakog sveta.
Prevod: Fehér Illés
Second Bornholm Elegy
As if there could exist
a fixed point. And yet here it is, on this shore covered in sea-weeds,
abandoned. Stop asking questions now. The wind turns all pages of all books in
vain. Time has no presence, except for its anatomy in the cracks of rocks.
There’s neither word, nor magic word to take us into their heavy geometry.
Abandon your knowledge: it’s worth nothing, since it’s magic I fancy to see in
these rocks. It lives inside them, and our attention is always either too excessive
or improperly trivial. Even the thinning late-summer mist knows more about
motionless miracles.
The rock may though be rough or cut into pieces with lots of sweltering efforts: geology is being mocked all the time. The core of the earth, and not its crumbled remnants. Granite, in which there’s no divine fiddling around with carbon compounds. I’m just measuring my heart. Not against or by them: it’s their silence I’m buttoning onto myself. There’s enough room for me here; for me, who constantly finds this horizon too narrow. I may at last forget explanations and all the accumulated sentences of wisdom. Yet they’re speaking.
„You’ve made your minutes homeless; you’ve terminated the essence of being human. You’ll also turn into stone. Just sit about on the shore, crumble your tearful secrets into the waves. You may believe: the forever-salty seas will get into a rage. Don’t ever ask where you’re ranked among the misguided.”
Should I contradict? No; I am the soul here present, and I’ll die smiling any time. I’m in no hurry, since there’s no tomorrow to write in the calendar. My feet are fondled by fine sand, my head’s resting on heather grass.
I know future holds promise for me; a calling is bound to find me. Till then I listen to the whispering, the dreams; the silent tide. I listen to the legends of darkness in knee-deep water, and in order to be the master of spoken word later, I abandon all human words. It’s imperfect knowledge, but it’s the only proper alchemy. Twilight-billions dazzle my eyes; and fields of rocks unveil my fate in the northerly night.
I’ll tell anyone able to ask about this absurd distance. I’m leaving now so as not to forget. The dream will return to the noisy places of a world adrift lacking a firm point.
The rock may though be rough or cut into pieces with lots of sweltering efforts: geology is being mocked all the time. The core of the earth, and not its crumbled remnants. Granite, in which there’s no divine fiddling around with carbon compounds. I’m just measuring my heart. Not against or by them: it’s their silence I’m buttoning onto myself. There’s enough room for me here; for me, who constantly finds this horizon too narrow. I may at last forget explanations and all the accumulated sentences of wisdom. Yet they’re speaking.
„You’ve made your minutes homeless; you’ve terminated the essence of being human. You’ll also turn into stone. Just sit about on the shore, crumble your tearful secrets into the waves. You may believe: the forever-salty seas will get into a rage. Don’t ever ask where you’re ranked among the misguided.”
Should I contradict? No; I am the soul here present, and I’ll die smiling any time. I’m in no hurry, since there’s no tomorrow to write in the calendar. My feet are fondled by fine sand, my head’s resting on heather grass.
I know future holds promise for me; a calling is bound to find me. Till then I listen to the whispering, the dreams; the silent tide. I listen to the legends of darkness in knee-deep water, and in order to be the master of spoken word later, I abandon all human words. It’s imperfect knowledge, but it’s the only proper alchemy. Twilight-billions dazzle my eyes; and fields of rocks unveil my fate in the northerly night.
I’ll tell anyone able to ask about this absurd distance. I’m leaving now so as not to forget. The dream will return to the noisy places of a world adrift lacking a firm point.
Translated by N. Ullrich
Katalin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése