Sebestyén Péter (Peter Šebešćen) Zalaegerszeg, 1967. július 07. -
Harmadik bornholmi elégia
„Láttunk már téged itt bolyongani; ösvényről-ösvényre kóborol kíváncsiságod. Mintha bele akarnád rágni magad a sziklákba és a földbe (ami miatt kinyilvánítottátok, hogy lakhatók vagyunk.) Nem igazán fontos: ember, masztodon, a legelső partra kúszó kétéltű; ez egyremegy. Bámultunk mi már más csillagtekét, mint ami most tündököl.
Ismerünk tehát. Megjelentünk az Álomban; legalábbis te hiszel ebben. Mondjuk, hogy ez kötelez minket; mindazonáltal kevéssé bizonyos, hogy hasznodra lehetünk. Sokáig hittük: amit belőlünk raktok, súgva megtaníthat a hallgatag figyelemre, túl az emberin. Csakhogy: minden generációtok, amit számbavehettek, nekünk a pillanatnál is kevesebb; nem tudunk e létezésbe nyúlni. Fedeletek avagy sírotok lehetünk - - A holtak szava kering bennünk; talán ez az, ami téged elhozott ide s majdan végleg elűz.
A kő nektek mindig kemény vagy túl puha; szórakoztató, hogy képesek vagytok porrá zúzni minket. Ilyenkor úgy látjuk: munkátok valamiképpen – boldogabbá tesz titeket; ha így van, így legyen. Ne feledjétek: ami hatalmatokban áll, úgy veszik emlékezetünkbe,
mint az emberiben az azelőtt, mikor a föld kietlen és puszta vala. Nem volt semmi, csak a mi figyelmünk. Válaszolni neked is csak így tudunk: lassú változatokban, hasonlataidban, amiket közrefog mint e szigetet – az állandó Tenger; mi éreztük első hullámait. Akármi áll előtted, se félteni, se gátolni nem fogunk. Nem jobb és nem rosszabb semmi; hidd el, az Életet megnevezni több minden csodánál. Szétnyílnak a visszhangok: ez is a tiéd. Meghökkentő, mekkora bennetek az álom; repültök; hatalmas útnak gondoljátok a jövendőt. Ezért oly iszonyú a sorsotokra vert idő. Ott van ez is látomásaidban: érezzük és látjuk, mikor rajtunk elheversz.
Akár irigyelhetnénk is képzeletedért, vagy azért: úgy fogadod a Sorsot, mintha nem volna. Előttünk viszont ott állnak a teremtésbe már belefáradt és a még meg-nem-formált univerzumok, amik majd egyszer – megint mi leszünk.Végül, mint mindent, körülérnek az Eredet lélegzetvételei; egymásba-fordulnak távolságaink.
Elengedni így az Élőket: a halhatatlanság talán ez. Mielőtt még bekövetkezik a Vég, számtalanszor megérintjük egymást. Másként és ugyanúgy.”
Treća elegija iz Bornholma
„Videli smo te već ovde lutati; od staze do staze skita ti znatiželja. Kao da želiš sebe u stene i zemlju utisnuti (razlog je to što je objavljeno, postali smo podesni za stanovanje.) Nije bitno: čovek, mastodont, prvi vodozemac koji na obalu smera; sasvim je svejedno. Već smo mi buljili u druga sazvežđa u odnosu na to što sada sjaji.
Dakle poznajemo te. Pojavili smo se u Snu; bar ti u to veruješ. Smatramo, to nas obavezuje; ali manje je izvesno da ćemo biti i korisni. Dugo smo verovali: što se od nas stvara, šapatom uči na tihu pažnju, iznad ljudskog. Međutim: svaka vaša generecija, koju možete uzeti u obzir nama je neznatnija od trenutka; nismo sposobni prodreti u to postojanje. Vaši smo krovovi ili grobovi - - Reči pokojnika kola u nama; verovatno to je ono što te je doveo ovamo i na kraju će i konačno oterati.
Vama je kamen uvek ili pretvrd ili premekan; zabavno je da ste sposobni nas u prah pretvoriti. U tim trenutcima smatramo: posao vas na neki način – čini sretnim; ako je tako, neka bude tako. Nemojte zaboraviti: to što je u vašoj moći, tako isčezava u našem pamćenju kao u ljudskom praprošlost kad je još zemlja bi golet i pustara. Nije bilo ništa sem naše pažnje. I tebi samo tako znamo odgovoriti: u postepenim promenama, usporedbama koje je poput ostrva – optočio postojano More; mi smo osećali prve valove. Bilo šta je pred vama, mi vas nećemo ni čuvati ni kočiti. Ništa nije bolji niti lošiji; u to budi siguran, osloviti Život je veličansvenije od svakog čuda. Otvaraju se odjeci; i to je tvoje. Zapanjujuće je koliki je u vama san; lebdite; smatrate da je budućnost ogromna pustolivina. Zato je tako užasan na vas odmereno vreme. I to je u vašim priviđenjima: osećamo i vidimo, kad na nas prilegneš.
Mogli bi biti i zavidni zbog tvoje sanjarije ili zato: prihvataš svoju Sudbu kao da ne postoji. Pred nama su pak univerze koji su se umorili u stvaranju ili još formirani nisu, kakvi ćemo i mi biti jednom – opet. Na kraju, kao inače sve, okružit će nas uzdisaji Izvora; stapat će se naši udaljenosti.
Pustit tako Žive: možda je to besmrtnost. Pre no što nas sustigne Kraj, bezbroj puta se dodirujemo. Drukčije i na isti način.”
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése