Sebestyén Péter Zalaegerszeg, 1967. július 07. -
Karmazsin Király
Halott évek halott moraja; néma a Tenger is. Nem mutat
semmit –
hallgat a távoli táj; az elnémult emlékezet.
Itt járt. Lépte alatt nyögött a Föld. A fekete kentaurok
is átengedték Őt
zárt sorfalukon; patáik idegesen kalapálták a foglyukká
tett világot.
- Hogy nem is volt sohasem?
Az Idő, az egyetlen mostoha sem bírt vele. Eljön, újra:
látni a szétesést.
A Nagy Víz kibontott hullámai már érzik Őt; vén cetek
harsognak;
bolydul az iszapos enyészet -
vijjogó albatroszok felhőket hívnak.
Ami elmegy, ami megjön: nem több és nem kevesebb, mint a
szavak,
melyek elmondattak egykor - - belefáradtak a generációk.
Még az éj rostokol a sziklás partokon, zöld mezőkön –
nincs várakozás.
Szél csapkod idelenn:
rőt köpeny lobog; vérnél-halálnál sötétebb. Repül
Karmazsin Király.
Eldönti most: nyíljék-e bájjal a Tavasz; hordjon-e dús
termést a Nyár;
szaporodjon, sokasodjon-e minden, ami tagadott, mielőtt lett
volna mit - -
Lassan lépdel a ló. Árnyék oszlik és nyergében most
feláll, kantárt ereszt.
Sisak alatt az Arc - -
megmutatkozik, mint az ős-bizonyosságok:
a Teremtésben nem férhetnek el a Kezdet-előtti szép
legendák - -
A Palotához ér. Üres csarnokokban üres a Szerkezet.
Elköltözött innen az,
ami mérhető és elgondolható.
A termek – vagy a világ? – végére ér. Szétküldi az Időt,
a Teret, az Anyag
minden változatát - -
mert valaha így határozott.
Nem beszélt, de mindenki hallotta. „ – Nincsen rá okom,
hogy határozzak
életetek éveiről, perceiről; szomorúságom, hogy
megtehetném. Könnyebb
volna így az embernek, elismerem. Ám: ami volt és ami
lesz, annak kell
megtörténnie. Tudjátok meg: az Az Isten nem
irgalommal teremt és pusztít;
vele ugyanúgy reménytelenné válik az Élő, mint nélküle.
Emlékezzetek –
így akarom, mert emlékezem én is. Aki látta a
kezdetek-előtti Tereket, az
örökre rab marad, mint én, vagy azok, akik velem
harcoltak: a dánok Ura
és a Sólyompengét Hordozó.
Mindig érkezem. Addig ittmarad a Könyv, amit nem
lehet elpusztítani, hisz
folyvást íródik és írattatik. A Félelem végén, mikor a
Halál már nem lesz
puszta Kárhozat, itt leszek, azért, hogy - akkor –
felejtsetek megint. Hiszen
születni kívánok és meghalni, mint mind a Földanya
gyermekei.”
„Kéz nem érintette;
szem sugara nem hullott Reá. Nem látta senki, hogyan
és mikor távozott megint; de a szavakat tudjuk.
Visszajön. Lehet, megméri
újra a múló időt és – ha kell – ledönti Herkules
Oszlopait, hogy végetérjen
az, aminek nem lett volna szabad elkezdődnie. Vagy
másképp? Néhanapján
úgy hisszük: Ő a Szeretet, azért, mert nem hagyja jóvá
Isten és az emberek
tétova választásait.”
Forrás: a szerző
Grimizni kralj (King Krimson)
Mrtav žamor mrtvih
godina; i More je nemo. Ništa ne pokazuje –
šuti daljina daljine; zanemelo sećanje.
Bio je tu. Ispod njegovih koraka Zemlja stenjala. Kroz gust špalir
Njega su i
crni kentauri propustili; porobljen svet kopitama nervozno su udarali.
– Da nikad
nije ni postojao?
Njega ni
jedina maćeha, Vreme, nije pobedio. Ponovo će doći: raspad je na vidiku.
Razvijeni
valovi Velike Vode već Ga osećaju; ostareli kitovi tutnje;
glibav
raspad se pomera –
oblake
albatrosi klikćući dozivaju.
Što odlaze,
što dolaze: nisu ni više ni manje samo reči
koje su
nekada izgovorene - - generacije su sustale.
Na stenama
obale, zelenim livadama još noć dangubi – nema čekanja.
Tu dole
vetar lupa:
crvena
kabanica vijori; od krvi-smrti tamnija. Leti Grimizan Kralj.
Sad
odlučuje: dal da se Proleće lepotom otvori; dal da Leto bogat rod donese;
sve, što je
negirao još pre no što bi se nešto moglo dal da se množi, plodi - -
Konj polako
korača. Sena se rasprši te sad ustaje u svom sedlu, uzda opusti.
Ispod kacige
Lice - - poput iskonskih izvesnosti se pokazuje:
u Stvaranju lepe
legende pre Početka mesta nemaju - -
Stiže do
Palate. U raznim halama prazna Naprava. Sve što se meriti može i
na
razmišljanje nagna odavde se odselio.
Na kraj hola
– ili sveta? – stiže. Raspušta Vreme, Prostor, svaku varijantu
Materije - -
jer jednom je tako odlučio.
Nije govorio
ali su ga svi čuli. „ – Razlog da o godinama, trenucima
života odlučujem,
ne nalazim; moja žalost je da bi to mogao uraditi.
Priznajem, ljudima
bi tako lakše bilo. Ali: što je bilo i što će biti to
mora da se
desi. Imajte na umu: Gospod ne sa
milošću stvara i uništava;
s njim ili
bez njega Živ čovek jednako beznadežan postaje. Setite se –
tako želim,
jer i ja se sećam. Ko je Prostore pre stvaranja video, taj zauvek
rob ostaje,
kao ja ili oni koji su se sa mnom borili: Gospodar Danaca
i Nosilac
Sečiva sokola.
Uvek stižem. Knjiga, koja je neuništiva
dotle ostaje, jer bez prestanka
se dopunjava
i nalaže se da se dopunjava. Na kraju Straha, kad Smrt više
neće sušto
Prokletstvo biti, biću tu, zato da – tad – ponovo zaboravim. Jer
poput
potomaka Majke zemlje želim da se rodim i umrem.”
„Zrak
pogleda niti ruka Ga nije dotakla. Niko nije video kako i na koji
način je opet
nestao; ali reči pamtimo. Vratiti će se. Možda će nanovo
prolazno vreme
meriti i – ako treba – Stubove Herkula srušiti da se
jednom završi
to što ne bi ni trebalo da počne. Ili drugačije? Koji put
nam se tako čini:
On je Ljubav jer neodlučne izbore Boga i čoveka
ne odobrava.
”
Prevod: Fehér Illés
