Sebestyén
Péter Zalaegerszeg, 1967. július 07. –
Hibernitia felett a hegyen
Feleségemnek
Arany délutánba csukva az emlék. Szemed
gyöngybe simított fény, könnyű lábbal siklasz
az ösvényen, az idő sebhelyei közt. Alig-létezés a
hely,
apró temető az üvegsima ragyogásban,
a kápolna előtt habozol kicsit, izzó árnyék
suttog, ahogy belépsz. Csorba keresztelőmedence
repeszti önmagát s a szentek az oltáron már
mindent megbocsátanak.
Mennyi hát a bánat? A megszökött tengerek
merre tartanak? Hol van hát az ég pompája,
mikor az éjfél trónra lép?
Ego te baptizo, könnyű a bóra, imához készül
a kékség felett. Körbeszakad a tér, sapka száll,
valószínűtlen, amikor megállsz, a világ egyetlen
érthető tézise, hogy élsz – szellő kacskaringóz,
mosolyod elé csalja sátoros hajad.
Forrás: a szerző
Iznad Hibernicije na brdu
Supruzi
Uspomena je u zlatno popodne zatvorena. Oko ti je
u biser utkana svetlost, na stazi, između rana vremena
laganim koracima krećeš. Mesto je jedva-postojanje,
u stakloglatkom svetlucanju sitno groblje je,
ispred kapele malo se kolebaš, kako ulaziš
usijana sena šapuće. Škrbava krstionica
sama sebe cepa a sveci na oltaru već
sve opraštaju.
Pa kolika je tuga? Pobegla mora
kuda smeraju? Pa gde je sjaj neba
kad ponoć na presto stupi?
Ego te baptizo, bura je
lagana, iznad plavetnila
na molitvu se priprema. Ruši
se prostor, kapa leti,
nestvarno je kad zastaneš,
jedina shvatljiva teza
sveta je da živiš – povetarac
vijuga,
čadravu kosu ti ispred
osmeha mami.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése