Kassák Lajos (Lajoš Kašak)
Érsekújvár, 1887. március 21. — Budapest, 1967. július 22.
Költészetem
Mindenki
ismerőse vagyok
és mégis
mindenkinek idegen.
Keresd
meg gyökereimet
számláld
meg ágaimat
és a
testvérem leszel.
I.
Mentenem kéne ami menthető
s én csak ülök
súlyosan
akár egy kőtömb
akár az az óriási madár
akit kamaszkoromban megsebeztem és némán
vérzett el a füzes árnyékában.
Csendben a világ ismeretlen részének mély
csendjében
költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és
túl vannak az irodalmon
a megszokás törvényein
a hülyék révületén.
Elég volt az ömlesztett szépből
az örökölt effektusokból.
Az én költészetem nem az álmok kusza
burjánzásából
hanem a geometria szigorú rendjéből születik
lefejti a gyümölcs héját
megszerkeszti az alaprajzot
térbeállítja a tárgyakat
eltakarítja a múlt romjait
s egy szebb jövendőt ígér.
Íme költészetem valóságlényege
szavaim tartalma
tűzeső
és jégcsapok csengése
amik az ellentétek törvénye szerint
egyszerre egymás mellett élnek
és betöltik a világ
ismert
ismeretlen
tájait.
Nemcsak a szív énekel most
nem is csak a nyelv.
Szemem kék vize
fogaim kemény fehére
testem klasszikus szerkezete
szellemem felfoghatatlan anyaga
fejem milliónyi hajszála
kezem tíz ujja
akár egy orkeszter
tíz megszállott tagja
egyszerre cseng
hogy hírt adjanak rólam
a világnak.
Énekelek
a fényben
és árnyékban
mindazokért akik szerencsétlenül születtek
vagy később érte őket a szerencsétlenség
a süketekért
a vakokért
az együgyűség áldozataiért
azokért akik halálba ugranak a hegycsúcsról
s azokért is akik nem mernek előbújni a barlangból.
Úgy énekelek
hogy valaki más
sorsa mélyéről visszhangozza
és képessé váljék rá hogy elinduljon
a part felé
ahol korunk anyaméhe vajúdik
ahol a földbevetett mag csírát fog
ahol a magtár kapuja nem tűri a lakatot
ahol a pásztor nem hagyja cserben nyáját
ahol az ember ráismer embertársára
kezébe veszi
az anyagot
a szerszámot
és megalkotja
élete értelmének
vértől piros
szenvedésektől fekete
jegyeit.
Moje stvaralaštvo
Svakome sam poznanik
ipak svakom sam stranac.
Potraži moje korene
izbroji grane
i bićeš mi brat.
I.
Trebalo bi spasiti što se
da spasiti
a ja samo sedim
tegobno
kao gromada stene
kao ona gorostasna ptica
koju sam kao golobradac
ranio i u hladu vrbika nemo iskrvarila.
Tiho u dubokoj tišini nekog
nepoznatog kraja
pišem moje pesme koje su
negde ispred ili iznad uobičajenih
zakona književnosti
i bunila kretena.
Dosta mi je od isklesanih
lepota,
nasleđenih efekata.
Moje pesme se ne rađaju iz
zamršenih bujanja snova
nego iz strogog reda
geometrije
koru voća ogule
tlocrt konstruiraju
predmete u prostor
stavljaju
čiste ruševine prošlosti su
lepšu budućnost obećavaju.
To je bit moga stvaralaštva
značenje mojih izraza
smisao mojih neshvaćenih
priznanja
vatrena kiša je
i zveket ledenica
koje poput zakonitosti
suprotnosti
jedna kraj druge žive
i poznate
i nepoznate
krajeve sveta
ispunjavaju.
II
Ne peva sad samo srce
niti samo jezik.
Plava tekućina moga oka
tvdo belilo mojih zubi
klasična struktura moga
tela
nepregledna materija mog
uma
mnoštvo vlasi na kosi
deset mojih prstiju
poput deset zanesenjaka
jednog orkestra
zajedno odzvanjaju
da svet o meni
obaveštavaju.
Pevam
i na svetlu
i u seni
o onima koji su nesretno
rođeni
ili ih kasnije zla kob
sustigla
o gluhonemima
slepcima
nevernicima
žrtvama zatucanosti
o onima koji se sa vrha
planina u smrt bacaju
i o onima koji se plaše iz
brloga izaći.
Tako pevam
da neko drugi
ako u dubini svoje usudi prihvati
postane sposoban prema
obali
krenuti
gde se maternica našeg veka
porađa
gde će zasejano seme
klijati
gde vrata ambara lokot ne
podnose
gde pastir svoje stado na
cedilu ne ostavlja
gde čovek čoveka prepoznaje
materiju
alat
u ruku uzima
i od krvi crvene
od patnje crne
znakove
smisla postojanja
stvori.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése