Kemenczky Judit
Budapest,
1948. augusztus 9. – Budapest, 2011. augusztus 19.
William
Carlos Williamsnek
ha sokáig dolgozom éjszaka és rendezni
próbálom a
délelőtt és délután megtörtént eseményeket
rendezni
szétszórt gondolataim és makacsul visszatérni
néhány
halottra
ha közben teát
iszom kikapcsolom a fűtést
és szellőztetek
ha szobám falán
felfedezem a
geometrikus
az önmagába visszatérő minták halvány rajza
közt a
labirintus tévedhetetlen jeleit
ha
lezárom szemem és
szemhéjam belső falán kirajzolódik a némán
kanyargó
vaksötét út és menekülők elcsigázott tánca
ha egy
férfi
naplójában a vereség és páratlan balsors
oldalaira
találok
ha tűz örvényszín napot lenget a szél s a
befagyott
folyó alól vizizene száll ráktestü csembalók
cápahegedűk
és korallkürtök a szeretetlenség akkordjai
ha felismerem
némák szívében a szavak nagy zarándokútját s látom
testüket mely a törékeny ruházat alatt mint
nehézsörényű
oroszlán bőg és tündököl
ha majd
véget ér ez a nap ez az
észvesztő futás a simára döngölt agyagon a
szárny és
farkcsapás legyek és férgek rohamát kivédeni
ha szétnyílt ágyam szakadéka felett szárnyas
nap repül
a mérleg előtt fekete lámpákat gyújt a kéz s
az
ezüsttartóban mozdulatlan szív ítéletre vár
ha a
törvény
őre fülemhez hajol üvöltve és szól: itt nem
mehetett be
senki más mert ezt a bejáratot csak neked
szánták most
megyek és becsukom
igen ha a szentély mélyén arcomba vág a hó s
megfeketült
vásznakról közeledő lépteimre visszhangzó
kiáltás felel
ha kifaragtam fuvoládat amin majd te játszol s
elnevezem
Aruziétnek a vesztőnek
ha világosság és sötétség kettős
tekintete hirtelen egymásba olvadnak
akkor leengedem végre a sárga redőnyt s
mezítelen
talppal
a konyha kőkockáin táncolok s halkan dúdolom
neked és magamnak:
hiány ó hiány
idegen hullámverés ajkait kóstoló FÉNY Te
kit a megragadott emlékezet sóból és a tenger
hulladékaiból faragott szobrok közé képzel a
lerombolt színház kőpárkányaira hol a
magashomloku
álarc repedéseiből kettétört arc figyel hol a
sötét
selyem és lószőrparókát a tenger apró fekete
madarai
tépdesik te akkor oszthatatlan adományaiddal a
SZINÉSZ
megkínzott szemhéjára hallgatag szájára s a
felfelé
fordított tenyéren átzúduló idő szenvedélyes
ábráira
szállsz
add
vissza közömbös szívemnek add vissza
félelemtől szorongástól megtisztult tetemnek
az
öröm könnyű nyelvét melyet a mélységek
áramlata
a csupa árulás és csupa megbánás a
nekilendülés
és visszahullás számtalan mozdulata a
vastrónusán
izzó szibilla
egyetlen engedékeny intésére szült
Viliem Karlos Viliemsu
ako tokom noći dugo radim i pokušavam srediti
preopdnevne i popodnevne događaje srediti
svoje razbacane misli i tvrdoglavo vratiti se do nekih
umrlih
ako usput čaj
pijuckam isključim grejanje
i provetravam
ako na
zidovima među pravilno
pojavljajućim
geometriskim figurama bledih crteža
otkrijem nedvosmislene znakove lavirinta
ako zatvorim
oči i
na unutrašnjoj strani mojih očnih kapaka ocrtava se
nemo krivudava tamna cesta i moran ples begunaca
ako u dnevniku
jednog muškarca pronađem stranice poraza i
jedinsvene
zle kobi
ako vetar sunca boje užarenog vira leluja a ispod
zaleđene vode vodena muzika se širi
akordi
osamljenosti su zvuci čembala s telima raka violine
ajkule i rogova koralja
ako u srcima nemih
prepoznajem dug put hodočasnika i ispod
pocepanih odela vidim kako njihova tela
sjaje
i riču poput lavova s bujnim grivama
ako će se
završiti i taj dan u toj
besomučnoj trci na glatkonabijenoj ilovači odbiti
zamahe krila i repova nalete muha i crva
ako nad provalijom mog rasklopljenog kreveta krilato
sunce lebdi
ruka ispred vage crne svetiljke pali a
nepomično srce u srebrnoj podlozi presudu čeka
ako čuvar
zakona urlajući se saginje do mojih ušiju i kaže: tu niko
nije mogao ući jer je taj ulaz samo za tebe predviđen
zatvoriću
stvarno ako na dnu svetišta sneg me obasipa i
sa garavih
platna na moje približavanje odjekujući krik odgovara
ako sam tebi namenjenu flautu otesala
nazvaću
Aruzietom pogubnikom
ako dvostruki pogledi
svetla i tame odjedanput se stapaju
onda ću konačno spustiti žutu roletu i golim
stopalama
plesati na kamenim pločama kuhinje i tiho
tebi i sebi pevušiti:
manjak o manjku
Svetlo ti što usne tuđih valova kušaš Ti
koga uhvaćeno sećanje između iz soli i morskih
otpadaka isklesanih statua na kamenom atulu
srušenog kazališta stavlja gde iz pukotina visokočelnog
krabulja slomljeno lice promatra gde vlasulju pravljenu
iz tamne svile i konjske dlake crne sitne ptice mora
čupaju ti onda sa nedeljivim prilozima na mučene
kapke neme usne GLUMCA i na preko gore okrenutih
dlanova prodrlih slika prošlih strasti
se spuštaš
vrati mom
ravnodušnom srcu vrati
mom od straha i strepnje očišćenom telu
radost veselog krika koju su dubine strujanja
izdaje i kajanja nebrojeni pokreti
poleta i pada na jedini popustljivi
pokret
na železnom tronu usijane sibile rodile
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése