Kemenczky Judit Märy nagymama üzenete halála után – Poruka bake Meri iza svoje smrti



Kemenczky Judit

Budapest, 1948. augusztus 9. – Budapest, 2011. augusztus 19.

Märy nagymama üzenete halála után a fák levelein üldögélek fekete rózsa gomblyukamban izzása melegít nyelvem pirosra kékre festem s hogy mozogni lusták combjaim fészkül éjjeli madarak kivájták a gázszámlák a zálogcédulákkal vándorló ágynemű                TIÉD hát ne feledd befizetni                                     kiváltani s a kék bőrönd is ami a kórházban maradt az ég itt mintha vasból volna és rézből öblös mélye időnként felfénylik                                                  aztán elsötétül volt idő egykor hogy falánkak voltunk                                                           te meg én most már levegő ujjakkal testembe szőttelek a növényektől letarolt földben jaj milyen ének összezúz láthatatlan hangjegyek üres kottalapok közé emel

Poruka bake Meri iza svoje smrti na listovima krošnji sedim u rupici za dugme sa crnom ružom njena usijanost me greje jezik crveno plavo bojim i jer su mi butine tranjave da se miču noćne ptice u gnezdo izdubile računi za gas sa kvitama zalagaone kotrljajuća posteljina je                    TVOJA pa ne zaboravi uplatiti                                    iskupiti i plav kovčeg što je u bolnici ostao ovde je nebo kao da je od gvožđa i bakra obla dubina katkad zasvetli                                             zatim se zatamni dešavalo se da smo pohlepni bili                                                     ti i ja sad sam te već prozračnim prstima u telo mi utkala u zemlji od biljaka opustošene jao kava pesma zdrobi me nevidljivi muzički znaci među prazne listove nota dižu Prevod: Fehér Illés

 Forrás: http://forum.index.hu/Article/showArticle?na_start=9782&na_step=30&t=9096344&na_order=

Kemenczky Judit Mitológia – Mitologija



Kemenczky Judit

Budapest, 1948. augusztus 9. – Budapest, 2011. augusztus 19.

Mitológia

. . . elérjük-e valódi életünk?

W. S.

Mikor indultam
az alvó testekből fekete szökőkút lövellt
s mintha folyó lenne vagy tenger a
magasban delfintestű halak röpködtek
TALPAMON GYILKOS KÍGYÓMARÁS
„Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek
ha valaki meghallja az én szómat és
megnyitja az ajtót bemegyek ahhoz
és vele vacsorálok és ő én velem"
De oroszlánfejű ló szegődött társamul
mellvértje jácint kénkő szárnya zúg
sörénye asszonyhaj neve pedig Abaddon
kihalt játszótereken csavarogtunk leégett
kaszárnyákban ötszáz emeletet jártunk
lifttel föl meg le éhezés elől
csatornába bújtunk ruhátlan égett a nap
Abaddon míg végül nyerített vidáman:
                                 Melledben izzó
                                           rácsokat
látok s a küldetés számtalan jelét lehetsz
ha akarsz ló te is!
Nem lehet mondtam sánta énekes belül
bordámnak dől tüzes szakállába
kínokról mormol:
                          „az éhes föld farkasai bekerítettek engem"
gyermek-szűzek összetörték áldozatom fénylő poharát
fenyőtűkre nyársalt pacsirtát küldtek nekem a papnők

ZÚZD SZÉT BORDÁD RÁCSAIT SZERELMEM
ELVESZETT ÖRÖMBEN TÁNCOLÓK KEGYELTJE

suttogtam
lásd Orfeusz késő fejem a tenger mély
sziklájára hajtom skorpiók szájában millió
hajszálam feszül;
lány voltam reggel délre férfi
éjszaka bújt ölembe a gyermek
ujjait a sötét résre tapasztva
zöld tenyere átlátszó levél

Mitologija

…dal dostižemo naš stvaran život?

W. S.

Kad sam polazila

iz zaspalih tela crna fontana štrcala

i kao da je reka ili more

u visu ribe s telima delfina prhale

NA MOM TABANU SMRTONOSAN UJED ZMIJA

„Eto pred vratima stojim i kucam

ako neko čuje moje reči i

otvori vrata ući ću kod njega

i večerati njim i on sa mnom“

Ali pratilac mi je konj s lavovskom glavom

gudobran mu je od zumbula huji krilo od sirovog sumpora

griva mu je ženska kosa a ime Abadon

na opustošenim igralištima lutali u izgorelim

kasarnama s liftom gore dole

petsto spratova prešli ispred gladovanja

u kanalizaciju se uvukli sunce bez odela gorelo

na kraju Abadon je veselo rzao:

                U tvojim grudima užarene

                                              rešetke

vidim i bezbroj znakova misije ako želiš

i ti možeš postati konj!

Ne može rekla sam iznutra je na moja rebra

čopav pevač naslonjen sa usijanom bradom

o patnjama mrmlja:

                              „okružili su me vukovi gladne zemlje“

sjajnu čašu moje žrtve su deca-device razbile

kaluđerice su mi na borovu iglu nabodenu ševu slali

MILJENIČE PLESAČA U IZGUBLJENOJ RADOSTI

LJUBAVI MOJA RAZMRVI REŠETKU REBARA

šaptala sam

vidi moju kasnu glavu Orfeja na stenu

u dnu mora priklonila moji vlasi kose

u ustima škorpija napeti;

ujutro sam devojka bila u podne muškarac

prste na tamnu pukotinu lepivši

dete mi se u krilo u ponoć uvukao

zelen dlan mu je proziran list

                             Prevod: Fehér Illés

Kemenczky Judit Egy kolostorszobában – U sobi jednog samostana



Kemenczky Judit

Budapest, 1948. augusztus 9. – Budapest, 2011. augusztus 19.

Egy kolostorszobában

költő vagyok
aki elveszítette a szemébe rajzolt
hegyek vonalát
ahonnan legombolyodik az élete vezérfonala
és körötte halottivá fakulnak
a tájékozódó álmok
hullámos ráncai ráncos germán
angyalok jótékony lepedői
lobognak feje fölött
csillagokkal felékszerezve
homloka benső kupoláját
Ó tisztító tűz ó tisztítótűz
amelyben szegény lelkem
percről percre vándorol
az egyetlen élhető élet
lélekvándorlásának
égbe nyúló szirtjeit faggatva
mint halálos értelmű
kalligráfiák felkiáltójeleit
a lelkiismeret kínzócölöpén hagyva
a testről szabott gondolatok
az élő testiség
márvány torzóját
egy kolostorszobában keresgélek
vasbetűk
régies billentyűi fölé hajolva
betűformákat amelyekről lekopott
túlzó hiábavalóságként a fehéres festék
az életem eltűnt festéke
egy cellában vasrácsok
kopott festése és az égbolt
melynek vetítővásznára viharossá
rajzolt felhők rohannak
kínaias ideogrammák lágy ecsetvonását
tükrözik szemembe téli fák
precízen
tökéletes jeleivel
a mennyhez közeli képek
villámló kéksége
egészen elvakít
ISTEN látható láthatatlansága
j ö j j k ö z e l e b b
jöjj közelebb ártatlan anyám
lábán gyermeki cipők
kis pertlijei lobognak
szabadon botladozó
lábacskák rózsás ujjai
Miasszonyunk lábán
a tündöklő fehér rózsák
amikor a méh még nem tud
a jövendő magzatról
és Isten mosolyának napja ragyog
egy jövendő
varázslatos édességű gyermek
halhatatlan szíve felett
Ó Istenünk
aki az anyák és gyermekek
szívét teremtetted
a szívbe hatoló tüskét és a fölötte
kinyíló bársonyosan vörös rózsát
ma úgy rohansz életem romba dőlt
képtelen kulisszái fölött
mint a még láthatatlan búzatáblák magvetője
mint a búzatáblák szőke hajzatát simogató kéz
mint a simogató kéz urának fénylő arca
mint a teremtő szerelem
örökirgalmú napja
magasba emelt vérző
élő monstrancia

U sobi jednog samostana

pesnikinja sam

koja je izgubila u oči ucrtane

crte brda

odakle se nit njenog života razmotava

i oko nje valovite bore

markacije snova

do samrtne boje blede

nad glavom već dobronamerne plahte

naboranih germanskih anđela lebde

zvezdama kiteći

unutrašnju kupolu čela

O čistiliste o čistilište

u kojem moja sirota duša

neprestano luta

ispitivajući visove hridova

jedino mogućeg

preživljavanja selidbe duha

ostavljajući na mučilištu savesti

kao znakove uskličnika

smrtonosnih kaligrafija

iz mermera isklesani torzo

prema telu krojene misli

žive telesnosti

u sobi jednog samostana

starinske tipke

železnih slova ispitujem

kalupe s kojih se otrcala

belkasta boja preterane ništavnosti

nestala boja moga života

u jednoj ćeliji izlizane farbe

železnih rešetki i nacrtano nebo

na čiji ekran

olujni oblaci jure

u mojim očima zimsko drveće mekane poteze

kista kineskih ideograma

odražava

sa savršenim znacima

sevajuće plavo

u blizini neba nacrtanih slika

potpuno me zaslepljuju

nevidljiva vidljivost BOGA

p r i b l i ž i    s e

nedužna majko približi se

na njenoj nozi su dečje cipele

lepršaju se male pertle

ružičasti nožni prstići

slobodno se sapliću

na nozi Velike gospe

bele ruže veé onda sjaje

kad još maternica ne zna

za budući zametak

i nad besmrtno srce

budućeg čarno slatkog

deteta

osmeh Bogom datog dana sjaji

O Bože

ti koji si srca

majki i dece stvorio te u srce

prodirajućeg trna a iznad toga baršunastu

rascvetalu crvenu ružu

sad tako prelaziš preko razrušenih

besmislenih kulisa moga života

kao još nevidljivi sejač pšeničnih polja

kao ruka koja blondu kosu pšeničnih polja gladi

kao gospodar blistavog lica čije ruke glade

kao milosrdan dan

plodne ljubavi

visoko uzdignuta krvareća

živa monstrancija

                              Prevod: Fehér Illés

Kemenczky Judit William Carlos Williamsnek – Viliem Karlos Viliemsu



Kemenczky Judit

Budapest, 1948. augusztus 9. – Budapest, 2011. augusztus 19.

William Carlos Williamsnek

ha sokáig dolgozom éjszaka és rendezni próbálom a

délelőtt és délután megtörtént eseményeket rendezni

szétszórt gondolataim és makacsul visszatérni néhány

halottra

      ha közben teát iszom      kikapcsolom a fűtést

és szellőztetek

      ha szobám falán felfedezem a

                                                     geometrikus

az önmagába visszatérő minták halvány rajza közt a

labirintus tévedhetetlen jeleit

       ha lezárom szemem és

szemhéjam belső falán kirajzolódik a némán kanyargó

vaksötét út és menekülők elcsigázott tánca

       ha egy férfi

naplójában a vereség és páratlan balsors oldalaira

találok

ha tűz örvényszín napot lenget a szél s a befagyott

folyó alól vizizene száll ráktestü csembalók cápahegedűk

és korallkürtök a szeretetlenség akkordjai

ha felismerem

némák szívében a szavak nagy zarándokútját s látom

testüket mely a törékeny ruházat alatt mint

                                               nehézsörényű

oroszlán bőg és tündököl

       ha majd véget ér ez a nap    ez az

észvesztő futás a simára döngölt agyagon a szárny és

farkcsapás legyek és férgek rohamát kivédeni

ha szétnyílt ágyam szakadéka felett szárnyas nap repül

a mérleg előtt fekete lámpákat gyújt a kéz s az

ezüsttartóban mozdulatlan szív ítéletre vár

       ha a törvény

őre fülemhez hajol üvöltve és szól: itt nem mehetett be

senki más mert ezt a bejáratot csak neked szánták most

megyek és becsukom

igen ha a szentély mélyén arcomba vág a hó s

                                                      megfeketült

vásznakról közeledő lépteimre visszhangzó kiáltás felel

ha kifaragtam fuvoládat amin majd te játszol s

                                                      elnevezem

Aruziétnek a vesztőnek

ha világosság és sötétség kettős

tekintete hirtelen egymásba olvadnak

akkor leengedem végre a sárga redőnyt s mezítelen

                                                        talppal

a konyha kőkockáin táncolok s halkan dúdolom

neked és magamnak:

hiány ó hiány

idegen hullámverés ajkait kóstoló FÉNY Te

kit a megragadott emlékezet sóból és a tenger

hulladékaiból faragott szobrok közé képzel a

lerombolt színház kőpárkányaira hol a magashomloku

álarc repedéseiből kettétört arc figyel hol a sötét

selyem és lószőrparókát a tenger apró fekete madarai

tépdesik te akkor oszthatatlan adományaiddal a SZINÉSZ

megkínzott szemhéjára hallgatag szájára s a felfelé

fordított tenyéren átzúduló idő szenvedélyes ábráira

szállsz

       add vissza közömbös szívemnek add vissza

félelemtől szorongástól megtisztult tetemnek az

öröm könnyű nyelvét melyet a mélységek áramlata

a csupa árulás és csupa megbánás a nekilendülés

és visszahullás számtalan mozdulata a vastrónusán

izzó szibilla

egyetlen engedékeny intésére szült

Viliem Karlos Viliemsu

ako tokom noći dugo radim i pokušavam srediti

preopdnevne i popodnevne događaje srediti

svoje razbacane misli i tvrdoglavo vratiti se do nekih

umrlih

     ako usput čaj pijuckam     isključim grejanje

i provetravam

     ako na zidovima među pravilno

                                                       pojavljajućim

geometriskim figurama bledih crteža

otkrijem nedvosmislene znakove lavirinta

     ako zatvorim oči i

na unutrašnjoj strani mojih očnih kapaka ocrtava se

nemo krivudava tamna cesta i moran ples begunaca

     ako u dnevniku

jednog muškarca pronađem stranice poraza i jedinsvene                            

zle kobi

ako vetar sunca boje užarenog vira leluja a ispod zaleđene vode vodena muzika se širi

akordi

osamljenosti su zvuci čembala s telima raka violine ajkule i rogova koralja

ako u srcima nemih

prepoznajem dug put hodočasnika i ispod

pocepanih odela vidim kako njihova tela

                                                      sjaje

i riču poput lavova s bujnim grivama

     ako će se završiti i taj dan     u toj

besomučnoj trci na glatkonabijenoj ilovači odbiti

zamahe krila i repova nalete muha i crva

ako nad provalijom mog rasklopljenog kreveta krilato sunce lebdi

ruka ispred vage crne svetiljke pali a

nepomično srce u srebrnoj podlozi presudu čeka

     ako čuvar

zakona urlajući se saginje do mojih ušiju i kaže: tu niko

nije mogao ući jer je taj ulaz samo za tebe predviđen

zatvoriću

stvarno ako na dnu svetišta sneg me obasipa i

                                                         sa garavih

platna na moje približavanje odjekujući krik odgovara

ako sam tebi namenjenu flautu otesala

                                             nazvaću

Aruzietom pogubnikom

ako dvostruki pogledi

svetla i tame odjedanput se stapaju

onda ću konačno spustiti žutu roletu i golim

                                            stopalama

plesati na kamenim pločama kuhinje i tiho

tebi i sebi pevušiti:

manjak o manjku

Svetlo ti što usne tuđih valova kušaš Ti

koga uhvaćeno sećanje između iz soli i morskih

otpadaka isklesanih statua na kamenom atulu

srušenog kazališta stavlja gde iz pukotina visokočelnog

krabulja slomljeno lice promatra gde vlasulju pravljenu

iz tamne svile i konjske dlake crne sitne ptice mora

čupaju ti onda sa nedeljivim prilozima na mučene

kapke neme usne GLUMCA i na preko gore okrenutih

dlanova prodrlih slika prošlih strasti

se spuštaš

     vrati mom ravnodušnom srcu vrati

mom od straha i strepnje očišćenom telu

radost veselog krika koju su dubine strujanja

izdaje i kajanja nebrojeni pokreti

poleta i pada na jedini popustljivi

pokret

na železnom tronu usijane sibile rodile

Prevod: Fehér Illés

Kemenczky Judit Hölderlin – Helderlin



Kemenczky Judit

Budapest, 1948. augusztus 9. – Budapest, 2011. augusztus 19.

Hölderlin

  kiváncsian kukucskált az ódon
tölgyek lombjai között Goethe úr házára
   aki ezidő tájt itta reggeli kávéját
   kávé után leült szivarozni
                                           s a füst
   rejtekében
   varázslatos mondatokat váltott Fausttal
                   egyetlen igaz barátjával
de ma már alig látott
az utóbbi években különös betegség kinozta
a tárgyakból vakitó fény szivárgott
a szemhéjára
izzó kvarc és homokszemcséket fújt a szél

velem ő semmiről de tényleg semmiről
igy nem tudna beszélni
                   gondolta irigyen
miközben bal zsebéből apró márványdarabot
vett elő és rálehelt
                   Mondd Empedokles
milyennek látsz te engem
                   mint a vőlegényt
felelte a kisöreg
   fekete öltönyén jázmincsokor
kezében hajlékony ecsettel a halott
mennyasszony szemöldökére és szempilláira
ezüstös vizsugárt kever
tévedsz Empedokles
   szorgalmas ujjak selyemkesztyűt
horgolnak a csontváz kezére s a síró csecsemőnek
arannyal diszitik fülét
de mind hiába
egy szeles napon e játékokkal megpakolva
                   szállni
kezdünk lefelé
mint a füst sötét palackban
mint az ifjú krétai ki a halálos szarvak fölött
elhibázta a táncot
cellámban nehéz ólomtükrök forognak
                   borotvafényük
fölmetszi virágaim zöld ütőerét

Fölöttem
a csatornák szennyes falán
az utolsó titkosírás
a balsors apró szálkás betűi sorakoznak
olvasatlanul

Helderlin

  je između krošnji starih hrastova znatiželjno

posmatrao kuću gospodina Getea

  on je u to doba jutarnju kafu pijuckao

  posle kafe cigaru zapalio

                                         i u skrovištu

  dima

  sa Faustom jedinim njegovim prijateljem

                   čarne misli izmenjivao

ali tad je već jedva video

u zadnje vreme neobična bolest ga je nagrizla

oči su mu bili sa predmeta isijanom svetlošću

zaslepljeni

vetar je užarene mrvice kvarca i peska nosio

sa mnom ni o čemu ali stvarno ni o čemu

ne bi znao tako pričati

                   mislio je zavidno

dok je iz levog džepa sitan komad mramora

vadio i dahom zamaglio

                   Reci Empedokle

kakvog me vidiš

                   kao mladoženju

odgovorio je čovečuljak

  na crnom odelu buket jasmina je imao

sa vitkim kistom je

srebrnastim mlazom vode kitio

obrve i trepavice mrtve neveste

varaš se Empedokle

  vredni prsti svilene rukavice

pletu na ruke kostura a uho plačnog dojenčeta

zlatom kite

ali zalud

jednog vetrovitog dana natovareni s tim igračkama

                   počinjemo

se spuštati

kao dim u tamnoj butelji

kao mladi kritanac ko je među smrtonosnim rogovima

pogrešio korake

u mojoj ćeliji teška olovna ogledala se vrte

                   njihov oštar sjaj

prereže žile kucavice mojih cvetova

Nad mnom

na zidovima prljavih oluka

nepročitano

sitna dlakava slova zla kobi

se nizaju

Prevod: Fehér Illés

Kemenczky Judit Egyesülés – Ujedinjenje



Kemenczky Judit

Budapest, 1948. augusztus 9. – Budapest, 2011. augusztus 19.

Egyesülés

Egy napon azzá válok akinek

tigrisbundája csíkjai felszabdalták

hétköznapjaimat

hogy az eredendő vadság

páfrányai alatt felszedegethessem

az élő könnyek drágaköveit

amelyekben élő emberi arcok

vakító érzések tükröződnek

és amelyeket a sírrablók

kapkodva a földbe tapostak

Ekkor a fák nedves leveleiről

sóhajok harmatát érzem

fejemre hullani

mint egy őserdei virágra

és az engem követő vadállat

tekintetében megszelídül

a fájdalom őrjítő tüze

és emberi

hangon kimondja titkos

földöntúli neveimet

amiket egyedül csak Ő ismer

Ujedinjenje

Jednog dana pretvoriću se u osobu

ko sa svojim štraftovima tigarske ćurdije

moje svakondevnice tako iseckao

da ispod iskonskog divljaštva paprata

mogu pokupiti

dragulje živih suza

u kojima je odsjaj ljudskih bića

i zaslepljujući osećaji

koje pljačkaši grobova

užurbano u zemlju tabanaju

U tim trenutcima osećam

kako sa vlažnih listova drveća

na mene kao na cvet džungle

rose uzdaha kapaju

i u pogledu zverke

koja me prati smiruje

žar pobesnele tuge

i ljudskim

glasom izgovara moja tajna

vanzemaljska imena

koje jedino On poznaje

Prevod: Fehér Illés

Kemenczky Judit A sivatag keresztje – Krst pustinje



Kemenczky Judit

Budapest, 1948. augusztus 9. – Budapest, 2011. augusztus 19.

A sivatag keresztje

Ingó fák délibábja 

a tökéletesen sárga semmiben 

az agyban gerjesztett feszültség 

villámló fájdalma 

a koponya napórájában 

a prófétaidő 

lassan lepergő 

molekulák homokszemcséit görgeti 

Ez lenne a sivatag? 

amibe esőtonnák könnyek 

korbácsolják az életet? 

Igen Ez. 

az ég szívritmusával 

amit ma magamhoz veszek 

szűziesen fehér 

kerek ostyaként 

hogy érezzem mellkasom 

tabernákulumában dobogni 

a misztikus nők 

e fénnyel terhes 

víztiszta csatornák 

ellenállhatatlanul édes erejét 

kristályhalmok 

kottafejek

kékeszöld hangok 

a száj vak börtönéből 

szökött vadmadárként 

egyenként szállnak fel 

feketén suhogó ruhák 

a trónusán három személyben

hallgató 

egyetlen és szent királyhoz: 

Krisztus a neve 

Mit mondjak Neked magamról 

e kitépett papírlapon 

Aki vércseppjeimet is számon tartod 

darabonként megszámlálod

hiszen 

e rubintvörös áttetsző 

folyékony kövek 

alkotják a Te élve lélegző 

palástod szegényes díszeit 

mit mondjak Rólad magamnak 

sivatagi szobámban? 

ahogy naponta 

kiemeled ágyából 

fölemeled a két kezem 

és megveted a kereszt ágyát 

fehéren hullámzó

mellkasomon

Krst pustinje

U savršenom žutom ništa

fata morgana pomičnih drva

u mozgu sevajuća bol

inducirane napetosti

vreme proroka

u lobanji sunčanog sata

sporo kotrljajuće

molekule peščanih čestica valja

Zar je to ta pustinja?

u kojoj tone kiše suze

bičuju život?

Da Ta.

sa ritmom nebeskog srca

što danas u sebi primam

u vidu nevinobele

okrugle hostije

da bi u tabernakulumu

mojih grudi osećao kucanje

neodoljivu slatku snagu

sa tim svetlom otežane

vodenobistre kanale

mističnih žena

gomile kristala

glave nota

plavkastozeleni glasovi

kao odbegle ptice

pojedinačno lete

iz slepog sužnja usta

crnošušteća odeća

do na piedestalu u tri lika

šutećeg

jedinog i svetog kralja:

ime mu je Hrist

Šta da Ti pričam o sebi

na tom otkinutom delu papira

Ti koji mi i o kapima krvi vodiš računa

pojedinačno ih prebrojavaš

jer

ti rubincrveni prozirni

tečni kamenčići

čine sirotinjske ukrase na Tvom

živodišućem plaštu

šta da pričam o Tebi samoj sebi

u mojoj pustinjskoj odaji?

kako svakodnevno

uzdižeš iz kreveta

podižeš mi ruke

i postaviš postolje krsta

na mojim belim

talasastim grudima

Prevod: Fehér Illés