Keresés ebben a blogban

2014. június 16., hétfő

Sebestyén Péter Alfa és Omega – Alfa i Omega

Stojičić, Milenko portréja

Sebestyén Péter (Peter Šebešćen) Zalaegerszeg, 1967. július 07. –

Alfa és Omega

Innen már nem megyek el. Behúzódtam egy parti barlangba. Sokáig voltam itt, s velem ők, akik azok voltak, aminek mondták maguk: héroszok, istenek és isteni gyermekek. Majd mindegyikük belepusztult ebbe az utolsó olümposzi tébolyba. Szemem nem látta őket, sem azt, ami történt, hiszen vak vagyok; ám a képzelet, az emlékezet irgalmatlansága és a kötelező igazmondás minden rhapszódosz sajátja
A fiú, aki – már nem is tudom, mióta – velem van, enni hoz, rendben tartja és megvarrja rongyos khitónom és köpenyem; kitetvészi és lenyírja elvadult szakállam és hajam. És ír. Ha kérdem, mit körmöl, vagy miért törődik velem, nem felel. Motyogásomat jegyzi, azt hiszem, vagy ami abból kihámozható; az elnémíthatatlan hangokat a fülemben, amiket károgva ismételek; vagy azt, amit - maradék eszemet vesztve – éjjelente a romok között nyögő szellemeknek és a dühöngő viharnak ordibálok. Csak ír. Ám ma hajnalban, amikor – ki tudja, hányadszor – a nevét tudakoltam, végre válaszolt.
„- Homérosznak hívnak, mint téged, öregember, és én sem születtem sem hét városban, sem semmiféle néven nevezhető helyen. Sietnünk kell, mert néhány nap múlva mind a ketten meghalunk. Ha addig nem végzünk, háromszáz és egynéhány év múlva egy Homérosznak nevezett, ismeretlen származású férfi géniusza sem lesz képes megnyitni az eseményhorizontot. Mögötte található, amit még – én tudom – a Khaósz nemlétében határoztál el, és amiről most kell gondoskodnunk. Még százegy év; akkor kell elvettetniük azoknak a magoknak, amelyek felcseperedő fáiból megépülnek a legelső, tengereket hasító hajók, és Trója alá vonulnak. Máskülönben hiábavalóság, mi volt és mi lesz a szándék vagy az akarat. Ezért beszélj vagy ordíts tovább: kezdődjön a Történelem.”


Alfa i Omega

Odavde već ne odlazim. Uvukao se u jedan brlog pored obale. Dugo sam bio tu i sa mnom oni koji su stvarno oni bili za koga sebe nazivali: herosi, bogovi i bogomdata deca. U toj zadnjoj pomami olimpa skoro svi su bili uništeni. Moje oči njih nisu videli, ni to šta se događa, ta slep sam; ali uobrazilja, nemilosrdnost sećanja i obavezna iskrenost svojstvo je svakog rapsodosa.
Dečak, koji je – ni sam ne znam otkada – sa mnom, hrani me, čisti i sašije moju dronjavu kabanicu i kitona; vadi vaške iz musave mi brade i kose te šiša. I piše. Na upit šta piskara, ili zašto se brine o meni, odgovor je šutnja. Čini mi se da moju brbljariju beleži ili to što se iz toga može razaznati; glasove u ušima, koje ne mogu ućutkati, koje krešteći ponavljam; ili to što – gubeći preostali deo razuma – u noć duhovima koji među ruševinama ječu i besnećoj oluji vičem. Bez prestanka piše. Ali danas u zoru – ko zna već koji put – kad upitao kako se zove, konačno je odgovorio.
„ – Ime mi je Homer, kao i tvoj, starče, i ni ja se nisam rodio u sedam gradova nit na bilo kom mestu kojeg imenom možeš nazvati. Žuri nam se jer za nekoliko dana bićemo mrtvi. Ako dotle nismo gotovi, ni genij muškarca nepoznatog porekla zvanog Homer neće biti sposoban otvoriti horizont događaja. Iza toga se nalazi to što si još – ja znam – u odsustvu Haosa odlučio i o tome se sad moramo brinuti. Još stojedna godina; ona semena od čijih drva će se prvi, morem do Troje ploveći brodovi graditi, tad moraju biti posejani. Inače sve što je bilo ili će biti, namera ili htenje zabadava je bilo. Zato dalje pričaj ili urlaj: neka počne Historija.“

                             Prevod: Fehér Illés

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése