Hajnal Anna
Gyepüfüzes 1907. 02. 01. – Budapest 1977. 09. 06.
Te, ki az éjben énekelsz
I.
Eső esik s künn nőnek füveid,
te legjobb, akié vagyok hullasd rám égi cseppjeid, szomjas füved vagyok… füved, fád, boldog állatod, növesztesz, itatsz, csókjaid átjárják zsenge tagjaim hajlásait.
Széppé fürösztött örömed,
ó nézz rám mindig! el ne hagyj! vágyaid hadd formáljanak, formák mestere vagy. Lehelletedben leng hajam, s öröm reszketteti szivem, te szerető, szerettető, vedd el szivem…
Te ki az éjben énekelsz,
a cseppek csöpp fülemilék, szivem szólalt meg? vagy szived énekli szét szerelmünk, amely édesebb jázminoknál s illatosabb, kedvesebb hangú nálad nincs, ének mestere vagy.
II.
Fogadj el, hadd legyek tied
mint erdőn tiszta szarvasok, akiket táplál, rejteget füvekkel, fákkal vadonod, kiknek léptében táncod lejt és könnyűséged száll, szökell, s gőzölgő boldog orrukon szabadságod lehell…
Szabadság, illat szivemen!
erdőt idéző tág lehek, éjjel és ázott lomb szaga, esők, szelek és fellegek; értetek fájó szerelem álmomban is sír, felriad, mint messze, hegyről zuhanó, testvérnek felelő patak. |
Ti, ko noću pevaš
I.
Kiši i vani tvoja trava raste,
ti najbolji, čiji sam,
svojim nebeskim kapima me obasipaj,
tvoja žedna trava sam...
tvoja trava, drvo, sretna životinja,
hraniš me, napajaš, poljupcima
optočiš obline mojih
nežnih udova.
Kupajući se u tvojoj radosti lepota postala,
o uvek me gledaj! ne napuštaj me!
nek me tvoja žudnja formira,
majstor si obličja.
Moja kosa u tvom dahu se giba,
od radosti se podrhtava moje srce,
ti koji ljubiš i na ljubav navodiš
uzmi moje srce...
Ti ko noću pevaš,
kapi su sićušne ševe,
oglasi li se moje srce? il našu ljubav
koja je slađa
i lepšeg mirisa od jasmina
tvoje srce razglasi,
od tvoga nema lepšeg glasa,
majstor si pevanja.
II.
Prihvati me, nek budem tvoja
kao na čistini šume jeleni
koje tvoja divljina travom,
drvećem hrani, skriva,
u čijim koracima me tvoj ples čara
i tvoja lakoća skakuta, leprša,
i njihovim parom punih njuški
diše tvoja sloboda...
Sloboda, na mom srcu aroma!
širok uzdah koji šumu priziva,
noću miris pokislog ševarja,
kiše, vetrovi i oblaci;
ljubav koja čezne za vama
i u mom snu plače, trgne se iz sna,
kao u daljini sa brda padajući potok
koji svom bratu odgovara.
Prevod: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése