Bayer Béla Váralja, 1951. május 17. –
Eltompulás
Noha megfakult
gyermekarcom
még ott kísért a tagnapok játszóterein, a szertefolyt csodák már végleg odalettek. Akárha ama tükör is, melyben hajdanvolt gyermekarcom tündérkedett. Milliom darabra hullt. A múlt elmálló kövein nem sarjadhat újjá mi tovatűnt. Köd lepi, miként estéli imáimat az űr harangja. Csak az Úr hangja lesz egyre érthetőbbé, s biztosabbá mi nem lesz többé. Az elmúlás reflexei egyre nyilvánvalóbbak. Rejtjeleivel a holnap sem riaszt már. Az „éleselméjűség“ puszta manír csupán. Talán a jelenség, a látszat vonalán nem is több mint komédia. Egy önsajnálat parafrázisa. Az elfuserált írói mindentudásé. Botlik a tollam, csetlik a szó. Kétkedésem lassan eltompul, s a világűr lüktetésévé lesz. |
Otupljenje
Mada me
još moje dečačko lice
sa jučerašnjih igrališta prati,
dokrajčene su raspršena čuda.
Kao i ono ogledalo u kojem
moje negdašnje dečačko lice sjalo.
Na deliće raspao. Na rasutim stenama prošlosti
iščeznuto ponovo niknuti ne može.
Magla prekriva kao zvono vasione
moje večernje molitve. Tek je glas Gospoda
sve jasniji i sigurniji čega više neće biti.
Sve očitiji su refleksi prolaženja.
Tajnim znacima ni sutra više ne straši.
„Bistar razum“ je samo pust manir.
Možda je pojava na crti privida
od komedije nije ni više.
Parafraza samosažaljenja.
Kvarno sveznanje pisca.
Pero mi se spotiče, reč zastane.
Stiša se moja sumnja
s krvotokom svemira se stapa.
Prevod: Fehér Illés
|
Eltompulás
Noha megfakult
gyermekarcom
még ott kísért a tagnapok játszóterein, a szertefolyt csodák már végleg odalettek. Akárha ama tükör is, melyben hajdanvolt gyermekarcom tündérkedett. Milliom darabra hullt. A múlt elmálló kövein nem sarjadhat újjá mi tovatűnt. Köd lepi, miként estéli imáimat az űr harangja. Csak az Úr hangja lesz egyre érthetőbbé, s biztosabbá mi nem lesz többé. Az elmúlás reflexei egyre nyilvánvalóbbak. Rejtjeleivel a holnap sem riaszt már. Az „éleselméjűség“ puszta manír csupán. Talán a jelenség, a látszat vonalán nem is több mint komédia. Egy önsajnálat parafrázisa. Az elfuserált írói mindentudásé. Botlik a tollam, csetlik a szó. Kétkedésem lassan eltompul, s a világűr lüktetésévé lesz. |
Abstumpfung
Obwohl
mein verblasstes Kindergesicht
noch auf den gestrigen Spielplätzen spukt, sind die damaligen Wunder bereits vorbei. Ebenso ist der alte Spiegel, in dem meine Gesichtszüge weilten, zerbrochen. Auf dem verwitterten Stein der Vergangenheit kann nichts gedeihen,was vorher gewesen war. Alles ist mit Nebel bedeckt, wie die Abendgebete. Nur die Stimme des Schöpfers wird immer klarer, deutlicher, was nie mehr sein kann. Das Schwinden früherer Reflexe wird offenbarer. Auch die Zukunft erschreckt nicht mehr. Die Scharfsichtigkeit des Autors wandelt sich in pure Gewohnheit. Auf der Ebene des Scheins ist es nur Komödie, Paraphrase des Selbstmitleids. Die Allwissenheit des Literaten ist verpfuscht. Wie meine Feder stolpern auch die Worte. Die Verzweifelung stumpft langsam ab zur Zufriedenheit und wird zum Pulsieren des Universums gekrönt.
Übersetzung:
Máté Imre
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése