Danja Gašpar Đokić (Gaspar Gyokity Danya)
Ploče Luka, 05. oktobar 1960 –
Prvi pogled u vrijeme sunca
nikad ne križam datume
na zidnom kalendaru meni je vrijeme konstanta dan u kojem si ti jedini
svaki dan kao prva noć
ljubim ti ruke iz daljine
što zagrljajem mašu za dočekano dobro jutro i laku noć odričem se svih zanosa olako predatih u ime istine na koju ti se sada zaklinjem dala sam odrezati trepavice i sad oči štitim tvojim pogledom širom otvorenih kapaka
zaboravila sam ti reći
kako je lice i naličje svakog novčića kojeg sam bacala u fontanu imalo oblik tebe zasanjanog
potpuno sam izgubila svoj oholi oprez
dok prislanjam dlan na tvoje obraze ljubeći te prstima širinom odjednom postaje tijesno u ovoj sobi od bliskosti stresa se staklo iza mojih leđa tako je zamirisala jesen i novembarske kiše ispiru preostali strah
opet ti pričam o neprospavanoj noći
i psu koji te čekao s druge strane vrata osjećajući tvoje korake stepenicama koje vode u moje presvučene plahte (jutro se gušilo znojem protekle noći i morala sam dobro protresti svaku zaostalu zabludu)
sad pijemo kafu svatko za svojim stolom
ljubeći se preko iste šalice ja te zovem ljubavi a ti odgovaraš dušo moja na onaj isti način opčinjen kako si to radio u snovima sve dok sam te čekala samujući
ovaj put putujemo zajedno
i ne pitaš me gdje i kako osvanut ćemo još jednom svatko za istim stolom i onda se ljubiti odistinski ljubiti pod suncem nadošlog neba
fado ozvučuje obale
spajajući nas svakako ovako i onako
kako samo lijepo zvuči
kad prsti zatalasaju kosom kojom te pokrivam da ne izgoriš potpuno od ovog prejakog sunca ljubavi moja |
Első pillantás a nap idején
a falinaptáron sosem
húzom át a keltezést
számora állandó az idő
a nap melyben az egyetlen vagy
minden nap mint az első
éj
távolból csókolom
kezeidet
melyek öleléssel
integetnek
a megélt jó reggeltnek és
éjszakának
lemondok az igazság
nevében
a könnyelműen átadott
önkívületről
melyre most néked
esküszöm
szempilláimat levágattam
és most nyílt
szemhéjkakkal
szememet tekinteteddel
védem
elfeljetettem elmondani
hogy a szökőkútba dobott
érmék fej és írás oldalai
is
megálmodott alakod
villantották
elveszítettem büszke
óvatosságomat
míg tenyeremmel arcodat
érintettem
ahogy ujjaimmal
csókoltalak
egyszerre szűk lett a
szoba
meghittségtől remegtek az
üvegek
hátam mögött oly illatos
volt az ősz
és félelmemet elmosta a
novemberi eső
ismét az éberen töltött
éjről beszélek neked
és a kutyáról mely az
ajtó túloldalán várt
megérezte lépteidet a
lépcsőn
melyek a frissen húzott
lepedőmhöz vezettek
(a múlt éj izzadtságában
fuldoklott a reggel
és visszamaradt
tévedéseimet
át kellett értékelnem)
most mindenki saját
asztalánál issza a kávét
egyazon csészén keresztül
csókoljuk egymást
szerelmem én hívlak és
válaszolsz
kedvesem ugyan úgy
megigézve
mint álmomban tetted
míg magányomban vártalak
ezúttal együtt utazunk
és nem kérded még egyszer
hol és hogyan ébredünk
mindketten ugyan annál az
asztalnál
és csókoljuk tényleg
csókoljuk egymást
az éppen kinyílt ég alatt
zizzen a part
összeköt bennünket
így is úgy is
milyen szépen hangzik
mikor idomulnak az ujjak
hajammal takarlak
hogy ezen a perzselő
napon
teljesen el ne égj
szerelmem
Fordította: Fehér Illés
|
Izvor: autor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése