Keresés ebben a blogban

2015. október 28., szerda

Danja Gašpar Prvi pogled u vrijeme sunca – Első pillantás a nap idején

Gašpar Đokić , Danja portréja

Danja Gašpar Đokić (Gaspar Gyokity Danya)
Ploče Luka, 05. oktobar 1960 –


Prvi pogled u vrijeme sunca

nikad ne križam datume
na zidnom kalendaru
meni je vrijeme konstanta
dan u kojem si ti jedini

svaki dan kao prva noć

ljubim ti ruke iz daljine
što zagrljajem mašu
za dočekano dobro jutro i laku noć
odričem se svih zanosa
olako predatih u ime istine
na koju ti se sada zaklinjem
dala sam odrezati trepavice
i sad oči štitim tvojim pogledom
širom otvorenih kapaka

zaboravila sam ti reći
kako je lice i naličje svakog novčića
kojeg sam bacala u fontanu
imalo oblik tebe zasanjanog

potpuno sam izgubila svoj oholi oprez
dok prislanjam dlan na tvoje obraze
ljubeći te prstima širinom
odjednom postaje tijesno u ovoj sobi
od bliskosti stresa se staklo
iza mojih leđa tako je zamirisala jesen
i novembarske kiše ispiru preostali strah

opet ti pričam o neprospavanoj noći
i psu koji te čekao s druge strane vrata
osjećajući tvoje korake stepenicama
koje vode u moje presvučene plahte
(jutro se gušilo znojem protekle noći
i morala sam dobro protresti
svaku zaostalu zabludu)

sad pijemo kafu svatko za svojim stolom
ljubeći se preko iste šalice
ja te zovem ljubavi a ti odgovaraš
dušo moja na onaj isti način opčinjen
kako si to radio u snovima
sve dok sam te čekala samujući

ovaj put putujemo zajedno
i ne pitaš me gdje i kako
osvanut ćemo još jednom
svatko za istim stolom
i onda se ljubiti odistinski ljubiti
pod suncem nadošlog neba

fado ozvučuje obale
spajajući nas svakako
ovako i onako

kako samo lijepo zvuči
kad prsti zatalasaju
kosom kojom te pokrivam
da ne izgoriš potpuno
od ovog prejakog sunca
ljubavi moja

Első pillantás a nap idején

a falinaptáron sosem
húzom át a keltezést
számora állandó az idő
a nap melyben az egyetlen vagy

minden nap mint az első éj

távolból csókolom kezeidet
melyek öleléssel integetnek
a megélt jó reggeltnek és éjszakának
lemondok az igazság nevében
a könnyelműen átadott önkívületről
melyre most néked esküszöm
szempilláimat levágattam
és most nyílt szemhéjkakkal
szememet tekinteteddel védem

elfeljetettem elmondani
hogy a szökőkútba dobott
érmék fej és írás oldalai is
megálmodott alakod villantották

elveszítettem büszke óvatosságomat
míg tenyeremmel arcodat érintettem
ahogy ujjaimmal csókoltalak
egyszerre szűk lett a szoba
meghittségtől remegtek az üvegek
hátam mögött oly illatos volt az ősz
és félelmemet elmosta a novemberi eső

ismét az éberen töltött éjről beszélek neked
és a kutyáról mely az ajtó túloldalán várt
megérezte lépteidet a lépcsőn
melyek a frissen húzott lepedőmhöz vezettek
(a múlt éj izzadtságában fuldoklott a reggel
és visszamaradt tévedéseimet
át kellett értékelnem)

most mindenki saját asztalánál issza a kávét
egyazon csészén keresztül csókoljuk egymást
szerelmem én hívlak és válaszolsz
kedvesem ugyan úgy megigézve
mint álmomban tetted
míg magányomban vártalak

ezúttal együtt utazunk
és nem kérded még egyszer
hol és hogyan ébredünk
mindketten ugyan annál az asztalnál
és csókoljuk tényleg csókoljuk egymást
az éppen kinyílt ég alatt

zizzen a part
összeköt bennünket
így is úgy is

milyen szépen hangzik
mikor idomulnak az ujjak
hajammal takarlak
hogy ezen a perzselő napon
teljesen el ne égj
szerelmem

Fordította: Fehér Illés
Izvor: autor

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése