Keresés ebben a blogban

2016. január 11., hétfő

Farkas Zsuzsa Levél advent idején – Pismo u vreme adventa

Portré: Ady András
Farkas Zsuzsa Újvidék, 1943. jún. 8. –

Levél advent idején

     Először a múlt karácsonykor hasított belém valami furcsa hiányérzet, amikor valamikori újvidéki szerb szomszédaim boldog ünnepeket kívántak nekünk. Erről, becsületükre legyen mondva, sohasem feledkeznek meg, amióta – vagy húsz éve! – visszaköltöztünk Szabadkára. Szokása szerint felhívott az autóbuszkalauz Vukašin és felesége, Zora, akiknek gyerekeivel együtt játszott naponta a fiam, akik vigyáztak rá, ha mi elfoglaltak voltunk, s akiktől tökéletesen megtanult szerbül. (Ők meg néhány szót fiamtól magyarul.) És felhívott annak a másik szomszédunknak, dr. Sremčevnek a családja is, akinek felesége mindig kitárta nekem a szívét, ha valami gondja akadt, s aki halála előtt engem követelt a lányától, hogy még egyszer utoljára megöleljen. Nem volt olyan slava, olyan születésnap, amelyen ne lettünk volna jelen. A kilencvenes évek elején megfogadtuk: bárki kerül is uralomra, bármelyik hatalom következik is, mi megvédjük egymást, ha törik, ha szakad.
     A fiam magyar iskolába járt, a Petőfi Sándorba, s a magyarokon kívül mindenféle más nemzetiségű barátja is volt. A vasútállomás környéki hatalmas tömbházakból iskola után csak úgy tódultak ki a játszótérre a szerb, a horvát, muzulmán, albán s a magyar gyerekek, együtt fociztak, bicajoztak, együtt jártak a Dunára, s jaj!, egyszer együtt megdobáltak kővel – csak úgy virtusból! – egy mellettük elsuhanó szerelvényt. (Lett is belőle nagy haddelhadd, mi szülők is be lettünk idézve a rendőrségre, de senkinek eszébe sem jutott nemzetiségi vizekre terelni a dolgokat.)
     Aztán egyszer csak azzal jött haza a gyerek, hogy: ,,Képzeld, a szerbek az iskolaudvaron azt kiabálták: ajde da tučemo Mađare!’’ A Duna utcában meg azt kérdezték valakik tőlük, amikor magyarul társalogtak, hogy ,,Vidi bre, kakav je to jezik?!’’ ,,Mađarski’’ -- vágták rá a legénykék a legnagyobb természetességgel. Mire ők: ,,Nema više mađarski!’’

     No, akkor hazaköltöztünk Szabadkára. Nem(csak) ezért. S jó volt az utcán, a boltban, az orvosnál, a színházban, az intézményekben folyamatosan hallani az anyanyelvemet. Nagyszerű volt érezni az anyanyelvű kultúra nyújtotta pihe-puha otthonosságot! Múltak az évek, s egyszer csak azt vettem észre, hogy én már szinte csak magyarokkal beszélgetek, csak magyar újságokat, könyveket olvasok, magyar rádió- és tévéadásokat hallgatok, nézek, magyar rendezvényekre járok... Noha itt élek, ahol élek. És hogy hiányzik valami az életemből, ami valaha megvolt. Valami többlet, valami más, valami érdekes, ami azelőtt úgy meg tudta színesíteni a szürke hétköznapokat: a szerb és a horvát szomszédok gibanicája, prisnaca, az albánok alvéja, a Dél-Szerbiából érkezett rezesbandák újévi csinnadrattája a tömbház előtt, Slavka néni kedves megszólítása, a: ,,Komšinice, sunce moje!’’
     A háború megtette a magáét az emberi lelkekben. A lehangoló valóság elől magunkba és a magunk etnikumába zárkóztunk mindahányan. Hiányzik az a szellemi közeg, amely kerek egésszé, színesebbé tette az életünket. Most újra rádöbbentem erre a szabadkai horvátok és bunyevácok ünnepén, a Veliko prelón, amelyre szinte véletlenszerűen csöppentem be. Micsoda szép és emberi mulatság volt!
     Mélyre raktározott, fényes gyerekkori emlékek szakadtak fel bennem a bunyevác népdalokat hallgatva, eszembe jutott bunyevác rokonunk, a vézna Máró néni, aki mindig gyönyörűen megkötött fejkendőt viselt, s év végén rendre megjelent nálunk matericát és ocát köszönteni, ilyenkor egy pohár bor mellett kieresztve kristálytiszta hangját,  eldalolta a ,,Mi smo Bunjevci, mi smo Bunjevci, vrela je naša krv’’... meg a ,,Kolo igra, tamburica svirá’’-t, és kézen fogva bennünket, gyerekeket, suhogó brokát népviseletében cifrázta a kólót, mi tapsoltunk örömünkben, aztán meg együtt jártuk a csárdást, s énekeltük Kálmán Imre operettdalait...

     Rokonszenves ismeretlen házaspár mellé kerültünk a több száz személyt vendégül látó Veliko prelón. Néhány bemutatkozó mondat után – mintha összebeszéltünk volna – arról kezdtünk elmélkedni, milyen kár, hogy felhagytunk egymás rendezvényeinek a látogatásával. Hagytuk magunkat megtéveszteni a háború vámszedői által.
     Nyitni volna jó újra egymás felé, hiszen évszázadok óta együtt élünk mi itt. Összetartozunk. Nyitnunk kellene…, mindenekelőtt a személyes kapcsolatok szintjén. Felelősek vagyunk egymás sorsáért. Meg kellene állítani a romlást.
     Állítsuk meg a romlást! Együtt. Úgy könnyebb. Segítsünk egymásnak élni!

Pismo u vreme adventa

     Prvi put sam čudan osećaj nedostatka prošlog Božića osetila, kad su nam negdašnji novosadski srpski susedi sretne praznike čestitali. To, neka im bude na čast, nikad nisu zaboravili – već nekih dvadesetak godina – od kada smo se vratili u Suboticu. Po običaju nazvao me je šofer autobusa Vukašin i njegova supruga Zora. Moj sin je s njihovim potomcima igrao svakodnevno, oni su ga čuvali kad smo zauzeti bili i od kojih je i srpski perfektno naučio. (Oni su pak od mog sina po koju mađarsku reč.) I nazvala me je i porodica drugog suseda, porodica dr. Sremčeva, čija supruga mi se kad ju je neka briga tištila poverila i koja je pre smrti od kćerke zahtevala da me do nje dovede da bi me još jednom, zadnji put zagrlila. Nije bilo ni slave, ni rođendana, kad ne bi bili zajedno. Početkom devedesetih godina zarekli smo se: bilo ko će se dočepati vlasti, bilo kakva vlast sledi, mi ćemo, po svaku cenu, jedan drugog zaštititi.
     Moj sin je mađarsku školu pohađao, školu Šandora Petefija, ali pored Mađara i sa pripadnicima drugih nacija se družio. Iz ogromnih stambenih blokova u blizini željezničke stanice deca Srba, Hrvata, Mađara, Muslimana, Šiptara hrlili su na igralište, zajedno igrali nogomet, terali bicikle, zajedno išli na Dunav, i joj! jednom su zajedno kamenovali – iz čista mira! – voz. (Nastala je velika frka, policija je i nas roditelje ispitivala, ali nikome nije palo na pamet da tera stvari na nacionalne vode).
     A jednom dete mi je sa sledećim rečima došao kući: „Zamisli na školskom dvorištu Srbi su izvikali: ajde da tučemo Mađare!’’ U Dunavskoj ulici pak, kad su mađarski razgovari, neki su upitali: ,,Vidi bre, kakav je to jezik?!’’ ,,Mađarski’’ – sledio je prirodan odgovor mladića. Na to oni: ,,Nema više mađarski!’’

     No, tad smo se vratili u Suboticu. Ne (samo) zbog toga. Bilo je prijatno na ulici, kod lekara, u kazalištu, u uredima moj matenji jezik čuti. Uzvišeno je bilo osećati onaj domaćinski ugođaj što kultura maternjeg jezika pruža! Godine su prolazile i odjednom sam primetila da samo sa Mađarima pričam, samo mađarske novine, knjige čitam, mađarske radio stanice slušam, mađarske TV-emisije gledam, mađarske priredbe pohađam… Bez obzira na to, što živim gde živim. I da mi nešto u životu fali, što sam nekada imala. Nešto više, nešto drugo, nešto interesantno, što mi je ranije svakodnevnice obogatilo: gibanica, prisnac srpskih i hrvatskih suseda, alva albanaca, ispred stambenih blokova novogodišnja svirka limenih orkestara iz Južne Srbije, prijatno oslovljavanje tetke Slavke: ,,Komšinice, sunce moje!’’
     U ljudskim dušama rat je učinio svoje. Od otužne stvarnosti svi smo se uvukli u sebe i u vlastite etničke grupe. Fali ona intelektualna sredina, koja je naš život upotpunila, raznim bojama kitila. Sad, na prazniku subotičkih Hrvata i Bunjevaca, na Velikom prelu, gde sam slučajno prisustvovala, to sam sa zaprepašćenjem ponovo osetila. Kakva je ugodna, ljudska terevenka bila! Slušajući narodne pesme Bunjevaca u meni duboko smeštene, sjajne uspomene detinjstva su se oslobodile. Setila sam se naše rođakinje, suhonjave Bunjevkinje, teta Mare, koja je uvek prekrasno vezenu maramu nosila i koncem godina kod nas redovito se pojavila matoricu i oca čestitati. U tim trenucima svojom kristalno čistim glasom otpevala: ,,Mi smo Bunjevci, mi smo Bunjevci, vrela je naša krv’’... i ,,Kolo igra, tamburica svira’’ i uhvativši nas, dečurliju, u šuškavoj narodnoj nošnji od brokata kolo igrala, a mi smo od radosti aplaudirali, zatim zajedno čardaš plesali i pevali pesme iz operete Imrea Kalmana …

     Na Velikom prelu, gde je bilo više stotina gostiju, mesto smo pored simpatičnog bračnog para dobili. Po upoznavanju nakon nekoliko uvodnih rečenica – kao da smo se dogovorili – počeli razglabati o tome da je šteta što smo prestali sa posećivanjem međusobnih priredbi. Dozvolili smo da nas carinici rata zavedu.
    Bilo bi dobro jedan prema drugima otvoriti se, pa tu stolećima zajedno živimo. Uzajamno pripadamo. Trebalo bi se otvoriti… prvenstveno na nivou ličnih kontakata. Odgovorni smo za zajedničku sudbu. Trebalo bi srozavanje zaustaviti.
     Zaustavimo srozavanje! Zajedno. Tako je lakše. Pomozimo jedan drugom živeti!

Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://hetnap.rs/cikk/Nyitni-volna-jo-13576.html (a szerző által módosított változat)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése