Szögi
Csaba Szabadka, 1975. november 30. – Mucsi Attila alkotása
Napkeletnek,
napnyugatnak
Bontom le a
falakat, de
nem látok, csak
szavakat.
Bontom le a
falakat, de
nem látok, csak
szavakat.
Bontom le a
falakat, de
nem.
Látok.
Csak.
Szavakat.
Elég!
Akarod, hogy az
olvasó valóban
olvasóvá váljék? Pörgessem gyöngy
szemeit nap mint
nap, végtelenül az
időfolyó
káprázatában, elveszve
medrében
mindörökre? Vagy? Társsá?
Valós
beszélgetőpartnerré? Jöjj,
kedves, simuljon
epidermiszed
epidermiszemhez,
pórusaink játsszák
végig az
örökkévalóság szent
nedveinek teljes
cseréjét, hívlak,
Antennis, vágd át,
nosza, a szalagot,
új úton táncolom ím
végig örök
nászunk végtelen
sok lépéseit.
Homlokodból a Nap
tündöklő
hajtásai sarjadnak.
Indáikon
felkapaszkodok a
Világ Virágos
Szegletére. Ujjongó
rikoltásom az
Arany Atyácska
homlokába csüngő
arany fürtöket
összeborzolja.
Miközben idelent
csend van. És béke.
És halál.
Nézem a portrédat a
falamon. Hanyatt
lebegsz az ősz
szelíd fényeiben fürdőző
mezőn, mezők
édes-édes lánykája, a
kisdedem kebledre
borulva szunnyad
az Androméda-ködök
hullámtengelyén,
hókaru egyetlen
szerelmem mosolyába
éjízü ráncokat ölt
az a pajzán őszi szél.
Messziről bámulom
őket titkon, zihálva
kapaszkodok,
csenevész karjaim tartanak
csak, ahogy a
löszfal gyér gyökérzetét
markolom még egyre
kékszín halálvágyamban
a pusztán. Csigák
és más, mészhéjba rejtőző,
maguk köré falakat
építő puhatestűek másznak
arcomra minden
érzelem nélkül, húzzák lágy
meszes
nyálcsíkjaikat szegény-szegény
szemgolyómra,
keresztül és kasul, talpam
a pokol kék
lángjain pirul, leghosszabb
lábujjamat Lucifer
szőrösen csiklandó nyelve
eléri könnyedén,
csupán a Pillanat egzisztál,
nincs kint és bent,
nincs fent és lent, múlt, jövő,
tér vagy pláne –
idő. Minden ugyanaz. Kín.
Gyönyör. Attól
függ, merre fordítod csigáktól
gyötört árva
tekinteted, attól függ, mely
löszpárkány
irányába célozol pinceászkákkal
kitömött orroddal
és füleddel, mekkora erővel
markolod a
bizonytalan hajszálgyökereket,
milyen
intenzitással kortyolsz bele a sívó
homokot röptető
száraz őszi szélbe.
Attól függ: miben
hiszel.
Az utolsó innenső
falat is lebontva,
maradtam mint
sértődött védtelen
epidermiszű poéta a
hideg csillagködök
zord didergésében,
Kelemenné hamvai
szilajabbak, mint
valaha hinni mertem
volna – rágyújtok,
rágyújtok –
(Tudod, mire jöttem
rá, kedves? Éppen
az imént,
kijózanító: Ahogy maguk a
falak, úgy a falak
lebontása is csak maszk.
Karneváli káprázat.
Falak, eh. Falak
nincsenek. Csak én
vagy. Te vagyok.
Egy. Minden más
délibáb csupán. Ha
csak egy kicsit is
közelebb húzódnék, ezzel
a nagy, buta, szomorú
őzbarna két szememmel
is láthatnám, mit
falnak véltem még az imént:
ez itt egy
tündérkastély. Kapuja sarkig tárva.)
Elindulok. Napkeletnek. Napnyugatnak.
|
Prema istoku, prema zapadu
Rušim zidove ali
osim reči drugo nešto ne vidim.
Rušim zidove, ali
osim reči drugo nešto ne vidim.
Rušim zidove, ali
ne.
Vidim.
Samo.
Reči.
Dosta!
Želiš li da čitalac zaista
postane čitalac? Da njene oči nalik
biserima iz dana u dan vrtim, beskonačno
izgubivši se zauvek u koritu
opsene vremena? Ili? Da bude drugarica?
Stvarna partnrke u razgovoru? Dođi,
draga, nek ti se epidermis mom epidermisu
priljubi, nek naše pore potpunu
izmenu svetih sokova beskraja
do kraja odigraju, zovem te,
Antenise, dede, prereži vrpcu,
bezbroj koraka naše večne slave
evo otplesaću do kraja na novoj cesti.
Iz tvog čela sjajni izdanci Sunca
niču. Putem tih vitica
popeću se na Cvetan Ugao
Sveta. Moj zanesen krik
razbaruši na čelo Zlatne Tatice
padajuće zlatne lokne.
U to vreme tu dole je tišina. I mir.
I smrt.
Na mom zidu tvoj portret gledam.
Naleđuške
lebdiš sa blagim zracima jeseni
obasipanom
polju, slatka-slatka devojka polja, moje
detence naslonjeno na tvoje grudi
na osovini valova magle Andromede sanja,
u osmeh jedine moje ljubavi snežnih ruku
taj
vraški jesenski vetar bore okusa noći
plete.
Potajno iz daljine ih promatram, zadihano
se penjem, tek me kržljave ruke drže,
kako na pustari retko korenje zida lesa
šakom zgrabim u mojoj plavkastoj želji
za umiranjem. Puževi i ostali u ljuske od
vapna
skriveni, zidovima opkoljeni bezosećajni
mekušci puze na moje lice, mekane vapne
trake sline vukući na moje sirote-sirote
očne jabučice, uzduž i popreko, moji
tabani
na modrom plamenu pakla se prže, mog
najdužeg nožnog prsta dlakavo golicav
jezik
Lucifera sa lakoćom dostiže, tek Tren
egzistira,
nema vani i unutra, nema gore i dole,
prošlosti,
budućnosti, prostora i pogotovo –
vremena. Sve
je isto. Patnja. Slast. Ovisi o tome od
puževa
izmrcvareno telo u kom pravu okreneš, u
kom
pravcu atule lesa ciljaš sa isopodima
podruma
ispunjenim nosem i ušima, nesigurne
tanke vlasi korenja sa koliko snage
držiš,
sa koliko intenziteta udišeš suh jesenski
vetar
što sa sobom jalov pesak nosi.
Ovisi o tome: u što veruješ.
Rušeći i zadnji s ove strane postojeći
zid,
u surovom drhtanju hladne magle zvezda
ostao sam kao uvređen poeta sa
nezaštićenim
epidermisom, pepeo supruge Kelemena je
razuzdaniji no što sam ikada smeo
verovati – zapalim, zapalim –
(Draga, znaš šta mi je sinulo? Baš
malopre, da se otrezni: Kako sami
zidovi, tako je i rušenje zidova samo
krinka.
Opsena karnevala. Zidovi, oj. Zidovi
ne postoje. Samo ja si. Ti sam.
Jedan. Sve ostalo tek je utvara. Ako bi
se
samo malo približio, sa tim velikim,
prostim, setnim kestenjastim očima
bi video, što sam pre još zidom smatrao:
to je zamak vila. Sa širom otvorenom kapijom.)
Polazim. Prema istoku. Prema zapadu.
Prevod: Fehér
Illés
|
Forrás: A „Rakjatok be a gumiszobába” c. kötetből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése