Keresés ebben a blogban

2016. szeptember 28., szerda

Szögi Csaba Napkeletnek, napnyugatnak – Prema istoku, prema zapadu

Portré: Ady András

Szögi Csaba  Szabadka, 1975. november 30. – Mucsi Attila alkotása



Napkeletnek, napnyugatnak

Bontom le a falakat, de
nem látok, csak szavakat.
Bontom le a falakat, de
nem látok, csak szavakat.
Bontom le a falakat, de
nem.
Látok.
Csak.
Szavakat.
Elég!

Akarod, hogy az olvasó valóban
olvasóvá váljék? Pörgessem gyöngy
szemeit nap mint nap, végtelenül az
időfolyó káprázatában, elveszve
medrében mindörökre? Vagy? Társsá?
Valós beszélgetőpartnerré? Jöjj,
kedves, simuljon epidermiszed
epidermiszemhez, pórusaink játsszák
végig az örökkévalóság szent
nedveinek teljes cseréjét, hívlak,
Antennis, vágd át, nosza, a szalagot,
új úton táncolom ím végig örök
nászunk végtelen sok lépéseit.
Homlokodból a Nap tündöklő
hajtásai sarjadnak. Indáikon
felkapaszkodok a Világ Virágos
Szegletére. Ujjongó rikoltásom az
Arany Atyácska homlokába csüngő
arany fürtöket összeborzolja.
Miközben idelent csend van. És béke.
És halál.

Nézem a portrédat a falamon. Hanyatt
lebegsz az ősz szelíd fényeiben fürdőző
mezőn, mezők édes-édes lánykája, a
kisdedem kebledre borulva szunnyad
az Androméda-ködök hullámtengelyén,
hókaru egyetlen szerelmem mosolyába
éjízü ráncokat ölt az a pajzán őszi szél.
Messziről bámulom őket titkon, zihálva
kapaszkodok, csenevész karjaim tartanak
csak, ahogy a löszfal gyér gyökérzetét
markolom még egyre kékszín halálvágyamban
a pusztán. Csigák és más, mészhéjba rejtőző,
maguk köré falakat építő puhatestűek másznak
arcomra minden érzelem nélkül, húzzák lágy
meszes nyálcsíkjaikat szegény-szegény
szemgolyómra, keresztül és kasul, talpam
a pokol kék lángjain pirul, leghosszabb
lábujjamat Lucifer szőrösen csiklandó nyelve
eléri könnyedén, csupán a Pillanat egzisztál,
nincs kint és bent, nincs fent és lent, múlt, jövő,
tér vagy pláne – idő. Minden ugyanaz. Kín.
Gyönyör. Attól függ, merre fordítod csigáktól
gyötört árva tekinteted, attól függ, mely
löszpárkány irányába célozol pinceászkákkal
kitömött orroddal és füleddel, mekkora erővel
markolod a bizonytalan hajszálgyökereket,
milyen intenzitással kortyolsz bele a sívó
homokot röptető száraz őszi szélbe.
Attól függ: miben hiszel.

Az utolsó innenső falat is lebontva,
maradtam mint sértődött védtelen
epidermiszű poéta a hideg csillagködök
zord didergésében, Kelemenné hamvai
szilajabbak, mint valaha hinni mertem
volna – rágyújtok, rágyújtok –

(Tudod, mire jöttem rá, kedves? Éppen
az imént, kijózanító: Ahogy maguk a
falak, úgy a falak lebontása is csak maszk.
Karneváli káprázat. Falak, eh. Falak
nincsenek. Csak én vagy. Te vagyok.
Egy. Minden más délibáb csupán. Ha
csak egy kicsit is közelebb húzódnék, ezzel
a nagy, buta, szomorú őzbarna két szememmel
is láthatnám, mit falnak véltem még az imént:
ez itt egy tündérkastély. Kapuja sarkig tárva.)
Elindulok. Napkeletnek. Napnyugatnak.

Prema istoku, prema zapadu

Rušim zidove ali
osim reči drugo nešto ne vidim.
Rušim zidove, ali
osim reči drugo nešto ne vidim.
Rušim zidove, ali
ne.
Vidim.
Samo.
Reči.
Dosta!

Želiš li da čitalac zaista
postane čitalac? Da njene oči nalik
biserima iz dana u dan vrtim, beskonačno
izgubivši se zauvek u koritu
opsene vremena? Ili? Da bude drugarica?
Stvarna partnrke u razgovoru? Dođi,
draga, nek ti se epidermis mom epidermisu
priljubi, nek naše pore potpunu
izmenu svetih sokova beskraja
do kraja odigraju, zovem te,
Antenise, dede, prereži vrpcu,
bezbroj koraka naše večne slave
evo otplesaću do kraja na novoj cesti.
Iz tvog čela sjajni izdanci Sunca
niču. Putem tih vitica
popeću se na Cvetan Ugao
Sveta. Moj zanesen krik
razbaruši na čelo Zlatne Tatice
padajuće zlatne lokne.
U to vreme tu dole je tišina. I mir.
I smrt.

Na mom zidu tvoj portret gledam. Naleđuške
lebdiš sa blagim zracima jeseni obasipanom
polju, slatka-slatka devojka polja, moje
detence naslonjeno na tvoje grudi
na osovini valova magle Andromede sanja,
u osmeh jedine moje ljubavi snežnih ruku taj
vraški jesenski vetar bore okusa noći plete.
Potajno iz daljine ih promatram, zadihano
se penjem, tek me kržljave ruke drže,
kako na pustari retko korenje zida lesa
šakom zgrabim u mojoj plavkastoj želji
za umiranjem. Puževi i ostali u ljuske od vapna
skriveni, zidovima opkoljeni bezosećajni
mekušci puze na moje lice, mekane vapne
trake sline vukući na moje sirote-sirote
očne jabučice, uzduž i popreko, moji tabani
na modrom plamenu pakla se prže, mog
najdužeg nožnog prsta dlakavo golicav jezik
Lucifera sa lakoćom dostiže, tek Tren egzistira,
nema vani i unutra, nema gore i dole, prošlosti,
budućnosti, prostora i pogotovo – vremena. Sve
je isto. Patnja. Slast. Ovisi o tome od puževa
izmrcvareno telo u kom pravu okreneš, u kom
pravcu atule lesa ciljaš sa isopodima podruma
ispunjenim nosem i ušima, nesigurne
tanke vlasi korenja sa koliko snage držiš,
sa koliko intenziteta udišeš suh jesenski vetar
što sa sobom jalov pesak nosi.
Ovisi o tome: u što veruješ.

Rušeći i zadnji s ove strane postojeći zid,
u surovom drhtanju hladne magle zvezda
ostao sam kao uvređen poeta sa nezaštićenim
epidermisom, pepeo supruge Kelemena je
razuzdaniji no što sam ikada smeo
verovati – zapalim, zapalim –

(Draga, znaš šta mi je sinulo? Baš
malopre, da se otrezni: Kako sami
zidovi, tako je i rušenje zidova samo krinka.
Opsena karnevala. Zidovi, oj. Zidovi
ne postoje. Samo ja si. Ti sam.
Jedan. Sve ostalo tek je utvara. Ako bi se
samo malo približio, sa tim velikim,
prostim, setnim kestenjastim očima
bi video, što sam pre još zidom smatrao:
to je zamak vila. Sa širom otvorenom kapijom.)
Polazim. Prema istoku. Prema zapadu.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: A „Rakjatok be a gumiszobába” c. kötetből

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése