Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –
mi már nem állunk
lábujjhegyen
Játszásra már lelkem kivénhedt,
Vágy nélkül élni ifjú még.
Goethe - Faust
/Jékely Zoltán ford./
a képzelet néha súlyfeleslegét felejtve elrugaszkodik,
menekül a kurzusok által táplált konfliktusok elől
és a hitel mázsáitól fellélegzett háza teraszán
kacsacombokat grillez és padlizsánt,
közben a parazsat fotózza, örül kedvesének, gyermekeinek,
vagy örül annak az időjárásnak, amit a szomszédok épp
szidnak,
örül a szónak, hol a csendnek, hol a folyónak, hol a
hídnak.
a szép benne az, hogy néha valósággá lesz,
az ívek összeérnek,
körbeérnek,
beteljesül a kör,
a képzelet és a valóság egymásra hatnak, hisz egymásra
vannak utalva…
barátság lehet a felismeréseikből!
önvédelmem az írás,
néha egy-egy összekacsintás
a pályatársakkal, ha valami csoda születik része lenni,
hozzászólni,
mert a képzelet, a gondolat, és a nyelv együtthatása
kedvelt játék,
kézműves portéka, finom holmi.
sikátorkonoksággal oltalmazom, mindazt, ami megmaradt,
hagyom, hogy átitasson, hogy érzékeimen át felszívódjon a
kiválogatott világ,
gyakorlott mozdulatsorban harapjuk ki a magunkét,
boldog az, velem együtt, aki valóságot rág.
mi már nem állunk lábujjhegyen, amit elérünk, elérünk,
a többit mögé tesszük képzelettel,
mint ahogy felfut a borostyán az omladozó falon,
elrejtve a romot, a golyó nyomot, a salétromot,
s beleszeret mondjuk egy kovácsoltvas rácsba egy bérházi
balkonon.
már nem kell mindenáron, van lezárt borítékunk bőven,
Isten szemében tükröződünk, értő szemnek észrevehetően…
Forrás: a szerző
mi
već ne stojimo na vrhovima prstiju
Za igru duša mi je ostarila,
Živeti bez čežnje još je
mlad.
Gete: Faust /prevod: Ileš Feher/
Gete: Faust /prevod: Ileš Feher/
zaboravivši na višak težine mašta koji put se odrazi,
beži od konflikata sa strane
kurseva podjarenih
i na terasi od težine
veresije oslobođene kuće peče se pačji batak i patlidžan,
usput žeravicu snima, raduje
se ženi, deci,
ili se raduje vremenu zbog
čega susedi upravo negoduju,
raduje se rečima, čas
tišini, čas reci, čas mostu.
lepo je u tome to što katkad
java postane,
svodovi se spajaju,
obavijaju,
krug se ispuni,
mašta i java se međusobno
dopunjuju, ta jedna na drugu je upućena...
od njihovog prepoznavanja
prijateljstvo se stvara!
samoodbrana je pisanje,
kat-kad namigivanje
sa kolegama, biti tamo gde
se čudo dešava, gde se vodi diskusija,
jer međusobno delovanje
mašte, misli i jezika je omiljena igra,
skladna roba, ručno izrađena.
tvrdokornošću sokaka branim
sve što je ostalo,
dopustim da izabran svet
putem svojih čula bude apsorbovan, da me natapa,
nama pripadajući deo
uvežbanim pokretima prisvajamo,
poput mene sretan je taj ko
stvarnost žvaka.
mi već ne stojimo na
vrhovima prstiju, što možemo, možemo,
ostalo maštom na stranu stavljamo,
kao što bršljan trošni zid
obrasta,
sakrivajući ruševinu, salitru,
tragove metaka,
zaljubi se recimo na balkonu
jedne višekatnice u rešetku od kovanog metala.
već ne treba pod svaku cenu,
zatvorenih koverata ima dovoljno,
u očima Gospoda se odražavamao,
za znalačke oči primetljivo...
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése