Jóna Dávid Ebéd – Ručak

 

Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –

Ebéd
 
Délben. Pontban délben. Harangszóra.
Ma sem tudom, hogy csinálták.
Sosem kellett várnunk, és egyszer sem kapkodtak,
de az ebéd mindennap akkorra készen volt.
Amit éreztem ebből akkor, az az volt, hogy nem késhetek.
Fel sem merült. A belső iránytűm nem kereste a magyarázatot.
Mindig ott voltam. Előtte kézmosás. Úgy-ahogy.
A levesestál az asztal közepén gőzölgött, gyöngyözött,
méltóságteljesen illatozott. Az ima rövid volt, de megállította az időt.
Dédnagyapámnak szedtek először,
mindenki tudta a helyét és az idejét, hogy mikor következik.
Szépen kellett ülnöm. Nem mondták, de a nézésekből tudtam.
Tudtam várni, megtanultam várni, és megtanultam része lenni a családnak.
 
Egyvalami zavart. Dédnagymamám alig ült le a székére.
Tüsténkedett. Állva kanalazta a levest, közben elégedettséggel nézett minket.
Ma már hiszem, hogy ilyenkor boldog volt, de akkor kérleltem, hogy üljön le.
Mindjárt – mondta, de amint leült, újra felpattant valamiért.
Békeidő. Hétköznap viaszosvászon, hétvégén fehér damaszt.
Nehéz, dombormintás ónkanalak, amikből más íze van a levesnek.
Ingaóra. Pirossal hímzett falvédő. Cirmos belsejű lábasok.
Néha visszaülök közéjük. A székről nem ér le a lábam.
Hallom a harangszót, érzem az illatot.
Mindenki csendben, csak a kanalak koccannak.
Megnyugtat. Dédnagymamám boldog: repetát kértem.
 
Forrás: https://helyorseg.ma/rovat/vers/jona-david-a-delibol-versek
 
 
Ručak
 
Ručak. Tačno u podne. Kad zvone.
Ni danas ne znam, kako su radili.
Nikad nismo trebali čekati, ni jednom nisu bili u žurbi,
ali ručak je svakog dana do tada gotov bio.
Što sam od toga tada osećao da zakasniti ne smem.
Nije ni pitanje bilo. Moja unutrašnja busola objašnjenje nije tražila.
Uvek sam tamo bio. Pre toga pranje ruku. Kako – tako.
Lonac sa juhom se u sredini stola isparavala, kao biser sjala,
dostojanstveno mirisala. Molitva je kratka bila ali vreme zaustavila.
Prvo su pradedu sipali,
svako je znao svoje mesto i vreme, kad stiže na red.
Lepo sam morao sedeti. Nisu rekli ali iz pogleda znao.
Znao sam čekati, naučio čekati i naučio da budem deo porodice.
 
Samo nešto me je smetalo. Prabaka retko sedela na stolici.
Vrpoljila se. Juhu stojeći jela te nas zadovoljno posmatrala.
Danas verujem, sretna je bila, ali tada sam ju molio da sedne.
Odmah – reče ali čim je sela zbog nečeg opet ustala.
Vreme mira. Radnim danima mušema, koncem nedelje damast.
Teške, ispupčene kašike od kalaja, juha sa njima drugačiji ukus ima.
Sat sa klatnom. Crveno vezen zaštitnik zida. Lonci sa crno-sivim šarama.
Koji put među njih sedim. Sa stolice noga mi visi.
Čujem zvuk zvona, osećam miris.
Svi su tihi tek kašike koji put zazvuče.
Smiruje me. Prabaka mi je sretna: molim repetu.
 
Prevod: Fehér Illés

Jóna Dávid Orpheusz, gyere csak! – Orfeje, dođi samo!

 

Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –

Orpheusz, gyere csak!   A poklon a kísértéseket értsed! (Garai Gábor)   Eurüdikéért az alvilágba kell menni, de azt nem mondtad jó barát, hogy mindennap. S mivel a kísértés nem bűnként, hanem lehetőségként kísért, állandóan mentségeink vannak.   Minek szégyenkezzünk, a kétely is a kezdőkészlet része. A vulkán nem felel a láváért, a hamuért. Nem nézheti folyton, hogy az ember odavész-e? A tévelyedések tesznek minket szerethetővé. Tapasztalt férfivá, izgalmas nővé. A megbocsátáshoz kell a pokol ott lenn. Orfeusz, gyere csak egy szóra! Lehet, hogy nem mondtál el mindent?

Orfeje, dođi samo!   Pod paklom shvati iskušenja! (Gabor Garai)   Po Euridiki u podzemni svet treba sići, ali da svakodnevno, prijatelju to nisi rekao. Budući da iskušenje ne kao pregrešenje već kao mogućnost nas prati, opravdanja uvek imamo.   Zašto da se sramimo i sumnja je deo početne opreme. Vulkan zbog lave, pepela ne odgovara. Ne može stalno gledati da li čovek nestaje? Bludnje nas čine voljenim osobama. Iskusnim muškarcima, izazovnim ženama. Za oprost tamo dole pakao treba. Orfeje, dođi samo za reč dva! Da li je moguće da nisi sve ispričao?   Prevod: Fehér Illés

Izvor: https://helyorseg.ma/rovat/vers/jona-david-versek

Jóna Dávid Vihar – Vihor

 

Jóna Dávid Budapest 1968. szeptember 9. –

Vihar
 
Hajnal Éva a Vihar című versére.
 
A könyvesbolt kirakatából látom, hogy esik,
a tócsába érve felszíne bugyog, buborékol,
nagyapám azt mondta,
ilyenkor az eső nem tart soká,
lehet, hogy neki a két óra sem volt sok,
régen a gangról néztük a nyári záport, magunkba szívtuk illatát,
a kuvasz a házába hátrált és minket figyelt,
itt a városban más,
nincsenek kuvaszok… persze nem csak azért…,
kicsit alább hagyhatna…,
nincs ernyőm, sosem volt,
legfeljebb elázom, „ez csak víz”,
ezt a másik nagyapám bagósárga bajusza mosolyával mondta,
közben a boltban a verseim keresem,
kortárs irodalom, igen, itt kellene lenni,
az eladó úgy állt ott, mint Demis Roussos, azt mondta, rendelhető,
nem árulom el neki…, csak megköszönöm,
aztán eszembe jut Hajnal Évi verse,
ahogy az esőben fut haza,
ráhajol frissen vett könyveire,
eszterházyra, petrire,
testével védi őket,
mint utcai felkelő,
kapulajról kapualjra siet,
majd átázott szívét megírja,
nekünk, a vihar gyermekeinek.
 
Forrás: https://m.facebook.com/irodalom/photos/irodalmi-kor-t%C3%A1rsak-sorozatj%C3%B3na-d%C3%A1vid-verseicsak-%C3%A1llok-a-parton-csak-%C3%A1llok-a-par/2847115718640718/
 
 
Vihor
 
Povodom pesme Vihor Eve Hajnal.
 
Iz izloga knjižare vidim, pada,
kako u lokvu stiže površina ključa, klobuča,
ded mi je tvrdio,
kad tako pada dugo ne traje,
možda njemu dva sata nije bilo mnogo,
nekad letnji pljusak smo sa ganga gledali, udisali taj miris,
kuvas¹ se u kuću uvukao i nas promatrao,
ovde u gradu je drugačije,
kuvasi ne postoje… naravno ne samo zbog toga…
mogao bi da se smiri…
kišobrana nemam, nikad nisam ni imao,
u najgorem slučaju ću pokisnuti, „pa samo je voda”,
to mi je drugi ded sa osmehom cigara žute brčine rekao,
usput u trgovini svoje pesme tražim,
savremena književnost, da, tu bi trebale biti,
prodavac poput Demis Rusosa stajao tamo, rekao je, može naručiti,
nisam se odao…, samo sam se zahvalio,
pa se setio pesme Eve Hajnal,
kako u kiši kući trči,
na sveže kupljene knjige se sagne,
na esterhazija², petrija²,
telom ih štiti,
kao ulični pobunjenik
od ulaza do ulaza juri,
pa svoje pokislo srce na papir stavi,
nama, potomcima vihora.
 
¹kuvas – vrsta mađarskog psa
²Peter Esterhazi i Đerđ Petri – mađarski pisci
 
Prevod: Fehér Illés

Jóna Dávid A váza – Vaza

 

Jóna Dávid Budapest 1968. szeptember 9. –

A váza   Körülményekre fogtam; Mint mikor leversz egy vázát, s tajtékzod ki rakta oda? dühösen, kérdően nézel szét noha, húsz éve áll ugyanazon helyen. Tévedhetetlenséged és a váza ugyanakkor tört szét, és nem a történet ostoba...

Vaza   Na okolnosti sam mislio; Kao kad jednu vazu srušiš i pobesnelo pitaš ko je tamo stavio? razjareno, upitno gledaš prisutne, mada, na istom mestu već dvadeset godina stoji. Tvoja nepogrešivost i vaza istovremeno su se razbile, i nije pripovetka blesava…   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/jona-david-vedohalo-nelkul.html

Jóna Dávid Jóféle csönd – Dobronamerna tišina

 

Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –

 Jóféle csönd
 
Jóféle csönd… belefeledkezős.
Az egykor gondosan összehajtogatott, eltett pillanataidban maradhatsz kicsit.
Néhány perc lehet, nem több. Vagy ki tudja?
Nem mozdulsz. Jólesik, ahogy a könny az arcodon keresi útját, s meg-meg lódul.
Vigyázod a csended, úgy, mint egyetlen szappanbuborékot, amit nem érinthetsz.
Fénytelen ragyogás ez, a kézen fogott ember puha lépteivel mész, mintha tudnád, merre kell.
Nem tudod. Vezetnek.  Sorsába temetett létezésed örvénylik a jóféle csönd varázslatában.
 
Jóféle csönd… újragondolós,
szokáspikkelyei mögé látó csönd. Résnyire nyitott ajtó fénye.
Sziromkönnyű lesz minden, messzeség és közelség egyben.
Megjelenik a vágy, a némán veszteglő szerelemben, és érzékeidbe hízelgi magát.
Mondom: jóféle csönd ez!
 
Beléd karol a pillanat. És mindent visz. Miközben összecsúsznak az évek történései.
Idegen városok sosemvolt találkozásaiban készül a szív… hogy mire?
A csöndön túli világra.
 
Öröklétről suttogó gyufaszálak. A szavakon túl barangolsz.
Ott, ahol érvényét veszti a test okossága. Talán már sehol sem vagy. És ez jó.
Elhanyagolt létünk szorongásaiból enged.  Mossa arcod meleg nyári eső.
Nem az mossa, csak így érzed. Jóféle csönd ez. Kegyelmet hozó.
 
A véletlenekben nem lehet hinni. Így marad az, hogy semmi sem az.
Mármint semmi sem véletlen. Mozdulatlanságod helyet kínál a megbocsájtásnak.
Hagyod magad. A harapásnyomok nem irányítanak. Nem elszánt vagy, hanem könnyű.
Jóféle csönd ez. Bársonyos.
 
Az idő már toporog, Téged akar. Nyerget sosem látott lovak dobognak a füledben.
Erőtlen és eltökélt vagy. Arra gondolsz, hogy később akarsz emlékezni erre.
Erre a jóféle csöndre. Mikor kisétáltál a zárt ajtók mögül.
 
Forrás: http://www.ahetedik.hu/kategoriak/novellak-es-kisprozak/item/469-jofele-csond.html
 
 
Dobronamerna tišina
 
Dobronamerna tišina… u njoj se udubi.
U nekad revnosno pospremljenim trenucima možeš ostati.
Ne više, nekoliko trena može biti. Ili ko zna?
Ne mičeš se. Prija, kako ti na licu suza put traži te kat-kad naglo krene.
Tako čuvaš tišinu kao jedinog mehura sapunice šta taknuti ne smeš.
Blistanje bez svetla je to, mekanim koracima rukom vođenog čoveka hodaš, kao da znaš, kamo treba.
Ne znaš. Vode te. U čaroliji dobronamerne tišine u sudbinu sahranjeno postojanje ti se vrti.
 
Dobronamerna tišina… u njoj nanovo se ocenjuje,
tišina koja iza krljušti navika gleda. Svetlost tek odškrinuta vrata.
Sve će poput latice lagan postati, daljina i blizina se stapaju.
U ljubavi koja nemo čami žudnja se javlja te u osećaje ti se uvlači.
Tvrdim: dobronamerna tišina je ta!
 
Zagrli te trenutak. I sve nosi. Dok događaji godina se sastavljaju.
Srce u nikad dogodile susretima gradova se sprema… na što?
Na svet iza tišine.
 
Šibice koje o večnosti šaputaju. Iza reči lutaš.
Tamo gde razum tela važnost gubi. Možda već nigde nisi. I to je dobro.
Popušta stega našeg zanemarenog bivstvovanja. Lice ti letnja kiša pere.
Ne ta pere, samo tako osećaš. Dobronammerna tišina je ta. Milost donosi.
 
U slučajnostima ne može se verovati. Tako ostaje to da ništa nije to.
Sve u svemu ništa nije slučajno. Tvoja nepomičnost mesto oproštenju nudi.
Opustiš se. Tragovi ujeda ne usmeravaju. Nisi odlučan nego lagan.
Dobronamerna tišina je ta. Svilenkasta.
 
Vreme već besposličari. Tebe želi. U ušima ti sedlo nikad nisu videli konji topotaju.
Jesi oslabljen i odlučan. Na to misliš da kasnije na to želiš sećati se.
Na tu dobronamernu tišinu. Kad iza zatvorenih vrata se pojavljuje.
 
Prevod: Fehér Illés

Jóna Dávid hódmezővásárhelyi emlék – uspomena iz hodmezevašarhelja

Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –

hódmezővásárhelyi emlék

nagymamám már nem él,

a Kincses temetőben van, a szülei mellé feküdt,

oda, ahova biciklivel együtt jártunk ki régen,

s vittük a dédinek, s az ismerősöknek a kerti virágokat,

én már csak sírokat láttam akkor, nagymamám még arcokat.

néha még ott járok nála,

a fahéjillatú rizskása az öntöttvas kályhán bugyorog,

sámlin ülök, s apró kis ropi-ujjakkal borsót fejtek, vagy babot pucolok,

közben nem nézünk egymásra, nem beszélünk sokat,

ezerszer megszámoltam a gang kövein a rombuszokat.

a „nagy szobában” aludhattam, ahol a tv-s is állt,

ahol a nagymamám gyakran a múlton sírdogált,

ahol a vendégeket is ültették, ha jöttek,

süteményt kaptak a szintén legyőzöttek…

ezüstkanál, porcelán, bor, szóda és pogácsa,

a régi világ kellékei az új félelmeinek lett alkalmi társa,

a gyerekként az volt a legrosszabb, mikor én voltam témán, a soron,

viszont ha érdeklődtem, azt mondták már megint lábatlankodom.

vártam, hogy menjenek már haza,

melegíteni kellett a fürdéshez a vizet, hisz már fél hét,

lábasból vacsora, hozzá isteni kenyér,

a fürdés után „begomboltuk” a tévét,

abban még az árnyék is fehér.

a tv-n egy hagyományos, felhúzós óra állt,

amikor nem könnyen jöttek az álmok,

de már elfogyott a családban a szó,

volt, hogy néztem a sötétben, hisz foszforeszkáltak a számok,

s hallgattam a fekete csöndben, ahogy kattog a mutató.

egy kecses herendi nő is nyújtózkodott a tv tetején, s mindkét

kezét felemelte, ahogy hálóingét vette le,

érző porcelánszívet sejtetett a festett mandulaszem

vagy csak egyszerűen így emlékszem …

a múlt hirtelen szépségekkel lett tele.

ma ahogy fekszem ugyanúgy hallgatom a kutyák ugatását,

az elmenő autók zaját, ahogy kisfiúként tettem,

ma azokat az illatokat érzem, azokat a színeket festem,

s erről írok, de hisz látod Te is!,

kedvesem most hív: elkészült a tejberizs!    

Forrás: http://holdkatlan.hu/index.php/szepirodalom/vers/5830-jona-david-hodmezovasarhelyi-emlek

uspomena iz hodmezevašarhelja

baka više nije među živima,

na groblju Kinčeš, pored svojih roditelja je legla,

tamo smo nekad biciklom zajedno išli

te prabaki i poznavaocima rezano cveće nosili,

ja sam samo nadgrobne spomenike video, baka još i ličnosti.

koji put sam još kod nje,

sutlijaš sa cimetom na peći od livenog gvožđa ključa,

onako majušan na podnožju sedeći ili grašak param ili boraniju čistim,

niti se pogledamo, niti puno pričamo,

romboide na pločama verande bezbroj puta sam prebrojao.

u „velikoj sobi” sam odseo gde je komoda sa tv u uglu stajala,

gde je baka često prošlost  oplakivala,

gde su i gosti dočekani, ako su već došli,

slatkiš i pobeđeni su dobili…

srebrna kašika, porculan, vino, soda voda i pogača,

potrepštine starog sveta prigodni drugovi su mojih novih strahovanja,

kao detetu najgore mi je bilo kad su u nedogled o meni pričali,

a kad sam nešto pitao rekli su da smetam da sam opet počeo lupetati.

njihov odlazak sam sa nestrpljenjem čekao,

trebalo je vodu za kupanje grejati, ta pola sedam je već,

večera iz šerpe, svež hleb,

a posle kupanja uz tv gde je

i senka bela bila sledilo porodično druženje.

na tv-u je tradicionalan sat za navijanje stajao,

kad me je san zaobišao

a porodica zanemela,

u tami sam brojeve koji su fosforescirali gledao

i u mrklom mraku kucanje kazaljki slušao.

pored sata tamo još i vitka dama iz porculana se protezala,

obe ruke je podigla kako je spavaćicu skidala,

oči poput badema, valjda i meko porculansko srce imala

sećanje tako nju priziva…

prošlost odjedanput lepotama se ispunila.

danas kad ležim lavež pasa, brujanje auta u prolazu

na isti način slušam, kao da sam mališan,

danas iste mirise osećam, istim bojama slikam,

te o tome pišem, pa to i Ti osećaš!

sad me moja mila zove: gotov je sutlijaš!

Prevod: Fehér Illés

Jóna Dávid Et resurrexit tertia die – Et resurrexit tertia die

Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. – Hargitai Beáta portréja

Et resurrexit tertia die

Az igazi jó hír az, teszem hozzá,
hogy a halandóknak nincs feltámadás:
tehát nem megvehető, nem kijátszható,
nem kikényszeríthető. Hála Istennek!

Személyre szabott sors van,
aminek van eleje és vége,
benne kapaszkodás és képzelet,
megfeledkezés és mámor,
valódi vigaszként az alkotó ember által teremtett valóság,
ami egyébként, de nem mellékesen
az egyetlen hasonlóságunk a teremtővel.

Ha vonatok vannak, akkor a csatlakozásban kell hinnünk,
ha kivégzések, akkor megbocsájtásban,
ha fájdalom, akkor abban, hogy ez kell a változáshoz,
nem tagadhatjuk meg önmagunk létezését,
de felmentést kell találnunk, ha már elviselhetetlen
az értelmetlenség.

Harmadnapon a sírkamra üres,
a legyőzött halál megcsúfolt ünnepekkel emlékeztet,
furcsa bosszú, de legalább következetes.

Forrás: a szező

Et resurrexit tertia die

Istinska dobra vest je, dodajem,

da vaskrsnuće za smrtnike ne postoji:

dakle ne može se kupiti, niti izigrati,

niti isposlovati. Bogu hvala!

Sudba svakog pojedinca je krojena,

ima svog početka i završetka,

u njoj hvatanje i maštanje,

zaborav i zanesenost,

istinska uteha je od čoveka stvaraoca stvorena stvarnost,

šta je inače ali ne tek sporedno

naša jedina istovetnost sa stvaraocem.

Ako postoje vozovi onda moramo verovati u povezivanju,

ako smaknuća, onda u oprostu,

ako je bol prisutna onda u to da za promenu to treba,

vlastito postojanje opovrgnuti ne možemo

ali razrešenje moramo naći ako je besmislenost

već nepodnošljiva.

Treći dan grob je prazan,

pobeđena smrt izrugivanim praznicima podseća,

čudna je osveta ali je makar dosledna.

Prevod: Fehér Illés

Jóna Dávid Ha dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet – Ako bi pušio vatru bi uvek od drugog tražio

Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –

Ha dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet     Ha dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet. Az arcokat figyelném, s az utcán kiválasztanék egy szimpatikus valakit, aki megállna, nyújtaná-gyújtaná a gyufát, öngyújtót… inkább a gyufát, annak hangulata van, én kissé előre hajolnék, lassan méltóságteljesen szívnám az első slukkot, hogy erőre kapjon a parázs. Köszönöm, mondanám, a szemébe néznék egy Charles Bronson szerű nézéssel, a számon oldalt préselném ki a füstöt, mert figyelmes is lennék. És mindig megvárnám, hogy valaki adjon tüzet… saját gyufával saját cigit nem gyújtanék… és adnék is persze másoknak szívesen, egyik tenyeremmel kis barlangot formálva, védve a lángot. És lehet, hogy beszélgetnénk is. Semmi különösről, csak ami jön. Néha arról, ami megy.     És minden dohányos így tenne, tüzet kérne, mert íratlan szabály lenne, hogy tüzet kérni kell! És jó érzés lenne az is, ha Tőled kérnének tüzet, mert Téged megtaláltak, kiválasztottak. Lennének, akik számolnák, hogy hányszor adtak, hányszor kértek, csak maguknak. Lehet, hogy egymásnak elmondanák, hogy például ebben a hónapban, Te vagy a második, aki... És a második némán, de mosolyogva bólogatna, hogy érti ezt...     És írnának róla száz év múlva, hogy ez milyen szép szimbólum a huszadik század végéről, talán régebbről, egyesek az őskori hajszálgyökeret emlegetnék, átadni egymásnak a fényességet, a lángot.     Igen elterjedne. Talán az egész világon. És neves társasági magazinok kinyomoznák, hogy ez ugyanúgy Magyarországról van, mint maga a gyufa. És erre is büszkék lennének ükunokáink. Nekem ez tetszik. Igen, azt hiszem, ha dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet.

Ako bi pušio vatru bi uvek od drugog tražio     Ako bi pušio vatru bi uvek od drugog tražio. Lica bi promatrao i na ulici jednog simpatičnog izabrao ko bi stao, šibicu, upaljač pružio... rađe šibicu, slast poseduje, ja bi malko napred sagnuo, prvi dim polako, dostojanstveno udisao da žar oživi. Rekao bi hvala, pogledom Čarls Bronsona bi mu u oči gledao, dim iz prikrajka usta duvao jer bi i pažljiv bio. I uvek bi sačekao da mi neko vatru pruži... vlastitom šibicom vlastitu cigaru ne bi palio... i naravno i drugima bi rado dao, jednom šakom pećinu stvarajući da plamen štitim. I možda bi i nešto rekao. Ništa naročito, samo to što navire. Koji put o onome što je aktuelno.     I svaki pušač bi tako postupao, vatru bi tražio jer bi nepisano pravilo bilo, vatru tražiti treba! I bilo bi prijatno kad bi vatru od Tebe tražili, je su Te našli, izabrali. Bili bi i takvi koji bi brojali koliko su dali, koliko su samo za sebe tražili. Moguće je da jedni drugima bi ispričali, recimo ovog meseca, Ti si drugi koji... I drugi bi nemo ali s osmehom na licu klimao glavom da shvaća...     I nakon sto godina o tome bi pisali da je to krasan simbol sa kraja dvadesetog stoleća, možda i od pre, neki bi pretpotopne sitne žile spominjali, jedni drugima svetlost, plamen predati.     Da, glas bi se proširilo. Možda na čitavom svetu. I poznati društveni magazini bi otkrili da je to kao i šibica iz Mađarske potiče. I naši praunuci i na to bi ponosni bili. Meni se to sviđa. Da, verujem, kad bi pušio vatru bi uvek od drugog tražio. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.szozat.org/index.php/irodalom/tartalommutato/6165-jona-david-ha-dohanyoznek-mindig-mastol-kernek-tuzet

Jóna Dávid Az érintés varázsa – Čar doticaja

Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –

Az érintés varázsa Megfogtam a kezed, amikor rajzoltál, Te nem hagytad abba. Együtt siklott a kezünk a papíron. Látod, van közös vonás.

Čar doticaja Uhvatio sam ti ruku, kad si crtala, Nisi prekinula. Na papiru smo zajedno šarali. Vidiš, zajednička crta postoji. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Jóna Dávid Sárának – Sari

Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –

Sárának

ódzkodsz a verstől,
a kétértelműségtől,
a lebegtetéseimtől,
s bár ki nem mondod, de zavar ez az egész
pernyeszag,
ahogy egy pillanatra örökbe fogad a tárgyilagosságom,
majd váratlan szavakkal átrágva, újabb kép az összevisszaságra,
előtted összegörnyed a szó és ráragad a rag.

a csend hadonászik, mikor engem olvasol,
inkább virrasztott ösztöneinktől vágysz erőt,
bizonyosságot, azokat rakod élire,
őszi erdőn tűzifát gyűjtesz télire…

ódzkodsz a verstől,
mert karnyújtásnyira van, de mindig csak úgy,
mutatóban a felszabadult szorongás,
nekem az érintésnélküli játékok között a legjobb,
a szétszaladt malacokra bazsalyog a kondás.

kifosztom a kifejezések árnyalatait,
hangszeren így játszom Neked,
késő van, szemhéjad súlyfeleslegét
málló mosolyaidra teszed.

az álomfolyóba kacsázó kő,
elrugaszkodsz, elmerülésed alig észrevehető.
már alszol is, nézlek, verskötetem elejted,
kormozza tenyerem a gyertya, ahogy védem arcod a fénytől,
kegyelmet oszt majd a hajnal, álmaid reggelre felejted,
a felejtés véd az áttekinthetetlenségtől…

a verskötetem arccal előre a padlón,
ott hagyom, majd Te pakold el reggel!
olyan közel van egymáshoz a kell, és a nem kell.
ódzkodsz tudom, ne vezesselek hideg termeken át,
miért nem mondja meg, hogy mit lát az, aki lát.

talán egy élet is kevés, hogy válaszoljak,
hisz azt is verssel tenném, ahogy szoktam,
fényfoltok között lebegek Veled,
megmásíthatatlanul megátalkodottan.

Forrás: http://ahetedik.hu/kategoriak/versek/item/981-saranak.html

Sari

strani su ti stihovi,

bojiš se od dvosmislenosti,

nedokučenosti,

iako ne kažeš, smeta ti taj miris

gara,

kako te na momenat moja objektivnost usvaja,

pa iznenadnim rečima nova slika pometnje sledi,

savija se reč ispred tebe a na nju nastavak se lepi.

kad mene čitaš, tišina mlatara,

snagu rađe od naših neispavanih nagona crpiš,

izvesnosti, te slažeš,

u jesen u šumi drvo za ogrev sakupljaš...

strani su ti stihovi,

jer na dohvat ruke su, ali uvek tek tako,

oslobođene strepnje samo u tragovima,

za mene između igara bez doticaja je najbolja,

čobanin za rastrčane svinje potpraši opanke.

nijanse izraza pljačkam,

Tebi na instrumentu tako sviram,

kasno je, višak težine tvojih kapaka

na iščežavajući osmeh pada.

belutak što na reci sna pravi žabice,

odbijaš se, tvoje tonjenje jedva je primetan.

već snivaš, gledam te, isputiš moju pesmaricu,

kako ti lice od svetla branim, sveća mi dlan čadži,

već će aman svanuće doneti, snove ćeš do jutra zaboraviti,

zaborav te od nepreglednosti brani...

pesmarica licem prema gore na podu  je,

ostavljam, neka Ti ujutro pospremi!

treba i ne treba tako su bliske.

znam bojiš se, neka te preko hladnih odaja ne vodim,

onaj, ko vidi, što ne kaže šta vidi.

možda je život kratak da odgovorim,

jer i to bi sa stihovima uradio, kao inače,

s Tobom između pega svetlosti lebdim

nepromenljivo tvrdokorno.

Prevod: Fehér Illés

Jóna Dávid A karácsony – Božić

Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –

 A karácsony

A karácsony... az más.
Az alkotó csend ünnepe, fagyott-hőség.
Egy alkalom. Egy lehetőség.
Például a ki nem mondott szavakra.
És persze, arra is, hogy meghalld!
- Fittyet hányva a szokás-falakra.
A pillanatra, amikor a kifordított tenyérbe a kezedet fonják,
amikor összekötik a tér két tetszőleges pontját,
amikor megérint minket a közel...
s belefeledkezünk abba, hogy milyen jó...
ahogy felébred a mondatban a szó,
és átölel.

Forrás: https://www.poet.hu/vers/176338

Božić

Božić... to je nešto drugo.

Praznik stvaralačke tišine, smrznuta vrućina.

Jedna mogućnost. Jedna prilika.

Na primer za neizgovorene reči.

I naravno i na to, da prihvatiš!

- Na zidove navika ne hajeći.

Za trenutak kad tvoju ruku izvrnute šake obavijaju,

kad dve proizvoljne tačke prostora spajaju,

kad nas blizina dotiče...

i na sve zaboravimo jer nam je krasno...

kako reč u rečenici probudi se

i optoči te.

Prevod: Fehér Illés

Jóna Dávid negyedpercesek – natuknice

Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –

negyedpercesek A képzelet nem más, mint háborúban egy életmentő árok. * Szerinte menő a bokára tetovált idézet, szerintem csak lemoshatatlan lábjegyzet. * Rádiós felhívás: “Szülőket keresünk, akiknek még nincs gyermekük!” – és jelentkeztek rá! * Tudtad? A kannibál törzsek nem esznek kurvát, a legenda szerint anno egy spanyol konkvisztádor azt mondta a törzs varázslójának, hogy ezen nőszemélyek romlottak. * Nincs meg a zászló! Kösd fel a gatyád! * A kollégának az iratdossziékat kellett pakolnia. A főnök szólt, hogy a következő sort tegye keresztbe. Mély nyomot hagyhatott benne az utasítás. Azóta többeknek keresztbe tett. * Meggyőződésből kellene kevesebb, ma ebből túlkínálat van. * Zok, bácskai település, gyakran jártunk át jugóba a nyolcvanas években Adidas cipőért, Speedo fürdőnadrágért, nyugati cuccokért. Aztán megjelentek ott is a hamisítványok. Még ma is őrzök egyet, amit Zokon vettem. * A leheleted hidegen hagy ma.. * Kolostor ablakában valaki integet, ő biztosan nem a kiugrott szerzetes. * A túlpartról kaptam egy üzenetet: “az igazság odaát van…”. * A reptéri biztonsági szolgálat fémdetektora a férfi karjánál bejelzett. Fura egy történet. Volt benne egy csavar. * Megfigyeltem, hogy a fényképeken mindig a kezem mutatni akar valamit, így aztán többször is eltakarom a kép más, fontos részleteit. Azt hiszem ezeken a képeken nem mutatok valami jól… * A zsebóra viszi a labdát, egy csel, majd a nyúlszőr kalaphoz továbbít, amely passzol a kabátjához. * Kihalt népek bölcsességeivel csak óvatosan… * Adótanácsadó volt és hobbyasztalos. Van közös pont. Ismerte a kiskapukat! * Dargay Attila Vuk című filmjének főhőseiről nevezték el a konferenciaterem helyiségeit. Ez a kedvenc: Karak terem. * Semmi sem igaz, s nem igazi, de már nem töpreng azon, mit a Sors, s a kártya kivet, a szabadság süvegére kínai tolldíszt rak Tibet. * Ez egy híres damil! Zsinórban háromszor nyert díjat! * Megfogtam a kezed, amikor rajzoltál, Te nem hagytad abba. Együtt siklott a kezünk a papíron. Látod, van közös vonás! * Töltsünk el együtt egy gyertyafényes vacsorát… Hozom a gyertyát, Te főzöl. * A veterántalálkozón az egyik öreg mondja: hoztam töltényhüvelyeket, a másik odabotorkál opálos tekintettel kézbe fogja, majd ennyit mond: ez nekem is megfordult a fejembe… * A költő megelőzte a korát, így lőhették hátba…   * Frutti helyett gondoltam, hogy Ti is tudjátok: A lefejezés kifejezés nem fejtálló… * A Belügyminisztérium 1500 pár bélelt, bundás kesztyűt foglalt le. Rendőrkézre került. * A múlt héten feleségem, némi szemrehányással a hangjában jelezte, hogy hangyák vannak a konyhában. Szerveztem, intéztem, mert értem én a szép szavakat. Most ott állt a konyhában kezébe temetett arccal, s úgy érzem nem örült a nehezen megszerzett hangyászsünnek. * Olyan egyediek vagyunk, mint a hópelyhek mintázatai, de a globális felmelegedés tükrében ez már nem is annyira izgalmas.

natuknice Mašta nije ništa drugo no jarak što u ratu život spašava. * Po njemu je na članak tetoviran citat pristao, po meni je tek natuknica koja se ne spira. * Poziv preko radija: “Tražimo roditelje, koji dece još nemaju!” – i javili su se. * Jesi li znao? Kanibali bludnice ne jedu, prema jednoj legendi u davno prošlo vreme španski osvajač je vraču plemena rekao, da su takve ženske osobe kvarne. * Nema zastave! Obesi gaće! * Kolega je morao dokumente slagati. Šef mu je rekao, da sledeći red neka unakrst stavi. Naredba je u njemu dobok trag ostavila. Od onda mnoge je krstom treretio. * Trebalo bi manje ubeđenja, od toga ima viška ponude. * Zlo je meštance u Bačkoj gde smo osamdesetih godina, tamo preko granice, često kupovali Adidaske, kupaće gaće Spido, robu sa zapada. Onda su se falsifikati i tamo pojavili. Jednog još uvek čuvam što sam uzeo za Zlo. * Danas sam prema tvom dahu hladan... * Neko maše sa prozora manastir, on zasigurno nije kaluđer ko je iskočio. * Sa susedne obale sledeću poruku sam dobio: “ istina je na drugoj strani...”, * Detektor obezbeđenja aerodroma se kod ruke muškarca odlasio. Zanimljiv događaj. U ruci šaraf je imao. * Opazio sam, da na fotografijama moja ruka uvek nešto pokazuje, na taj način često druge, važne delove slike pokrivam. Čini mi se da na tim slikama ne izgledam baš najbolje... * Loptu džepni sat vodi, jedna varka, pa do šešira od krzna zeca šalje što kaputu dodaje. * Oprezno sa mudrostima izumrlih naroda... * Hobistolar je porezni savetnik bio. Postoji dodirna tačka. Poznavao je vratanca! * Prostorije sale za konferencije nazvali su prema glavnim likovima filma Atile Dargaija Vuk. Najpopularniji  je: Prostor karaktera. * Ništa nije istina, niti istinska, ali to,  šta Sudba i karta izbaci više ne razmatra, na kapu slobode Tibet kineski ukras od pera stavlja. * To je znamenit konac! Uzamance tri puta je nagrađen! * Uhvatio sam ti ruku kad si crtao. Ti nisi prekinula. Naše ruke na papiru zajedno klizale. Vidiš, zajednička crta postoji! * Provodimo jednu večeru uz svetla sveća... Sveće donosim, Ti kuvaš. * Na sastanku veterana jedan od njih reče: doneo sam patrone, drugi mu dogega uzima u ruke zamućenim očima gleda i samo dobaci: to i meni se mota u glavi... * Pesnik je pretekao svoj vek, tako su ga mogli u leđa upucati... * Umesto frutija mislio sam da i Vi znate: Izraz odrubljivanje glave je obezglavljen... * Ministarstvo unutrašnjih poslova zaplenio je 1500 pari postavljenih rukavica. Stigle su na ruke policije. * Supruga mi je prošle nedelje sa dozom prekora nagovestila, da su u kuhinji mravi. Jer shvatam lepe reči, na svoj način ali sam rešio problem. Sad skroz očajno stoji u kuhinji, čini mi se da nije oduševljena sa teško nabavljenim mravojedom. * Osobeni smo kao šare snežnih pahuljica, ali u svetlu globalnog zagrejavanja to i nije tako uzbudljivo Prevod: Fehér Illés.

Forrás: http://lenolaj.hu/2017/04/10/jona-david-negyedpercesei/