Jóna Dávid
Budapest 1968. September 9. –
Jóféle csönd… belefeledkezős.
Az egykor gondosan összehajtogatott, eltett pillanataidban maradhatsz kicsit.
Néhány perc lehet, nem több. Vagy ki tudja?
Nem mozdulsz. Jólesik, ahogy a könny az arcodon keresi útját, s meg-meg lódul.
Vigyázod a csended, úgy, mint egyetlen szappanbuborékot, amit nem érinthetsz.
Fénytelen ragyogás ez, a kézen fogott ember puha lépteivel mész, mintha tudnád,
merre kell.
Nem tudod. Vezetnek. Sorsába temetett létezésed örvénylik a jóféle
csönd varázslatában.
Jóféle csönd… újragondolós,
szokáspikkelyei mögé látó csönd. Résnyire nyitott ajtó fénye.
Sziromkönnyű lesz minden, messzeség és közelség egyben.
Megjelenik a vágy, a némán veszteglő szerelemben, és érzékeidbe hízelgi magát.
Mondom: jóféle csönd ez!
Beléd karol a pillanat. És mindent visz. Miközben
összecsúsznak az évek történései.
Idegen városok sosemvolt találkozásaiban készül a szív… hogy mire?
A csöndön túli világra.
Öröklétről suttogó gyufaszálak. A szavakon túl
barangolsz.
Ott, ahol érvényét veszti a test okossága. Talán már sehol sem vagy. És ez jó.
Elhanyagolt létünk szorongásaiból enged. Mossa arcod meleg nyári
eső.
Nem az mossa, csak így érzed. Jóféle csönd ez. Kegyelmet hozó.
A véletlenekben nem lehet hinni. Így marad az, hogy semmi
sem az.
Mármint semmi sem véletlen. Mozdulatlanságod helyet kínál a megbocsájtásnak.
Hagyod magad. A harapásnyomok nem irányítanak. Nem elszánt vagy, hanem könnyű.
Jóféle csönd ez. Bársonyos.
Az idő már toporog, Téged akar. Nyerget sosem látott
lovak dobognak a füledben.
Erőtlen és eltökélt vagy. Arra gondolsz, hogy később akarsz emlékezni erre.
Erre a jóféle csöndre. Mikor kisétáltál a zárt ajtók mögül.
Forrás: http://www.ahetedik.hu/kategoriak/novellak-es-kisprozak/item/469-jofele-csond.html
Dobronamerna tišina
Dobronamerna
tišina… u njoj se udubi.
U nekad
revnosno pospremljenim trenucima možeš ostati.
Ne više,
nekoliko trena može biti. Ili ko zna?
Ne mičeš
se. Prija, kako ti na licu suza put traži te kat-kad naglo krene.
Tako čuvaš
tišinu kao jedinog mehura sapunice šta taknuti ne smeš.
Blistanje
bez svetla je to, mekanim koracima rukom vođenog čoveka hodaš, kao da znaš,
kamo treba.
Ne znaš.
Vode te. U čaroliji dobronamerne tišine u sudbinu sahranjeno postojanje ti se
vrti.
Dobronamerna
tišina… u njoj nanovo se ocenjuje,
tišina
koja iza krljušti navika gleda. Svetlost tek odškrinuta vrata.
Sve će
poput latice lagan postati, daljina i blizina se stapaju.
U ljubavi
koja nemo čami žudnja se javlja te u osećaje ti se uvlači.
Tvrdim:
dobronamerna tišina je ta!
Zagrli
te trenutak. I sve nosi. Dok događaji godina se sastavljaju.
Srce u
nikad dogodile susretima gradova se sprema… na što?
Na svet
iza tišine.
Šibice
koje o večnosti šaputaju. Iza reči lutaš.
Tamo gde
razum tela važnost gubi. Možda već nigde nisi. I to je dobro.
Popušta
stega našeg zanemarenog bivstvovanja. Lice ti letnja kiša pere.
Ne ta
pere, samo tako osećaš. Dobronammerna tišina je ta. Milost donosi.
U slučajnostima
ne može se verovati. Tako ostaje to da ništa nije to.
Sve u
svemu ništa nije slučajno. Tvoja nepomičnost mesto oproštenju nudi.
Opustiš
se. Tragovi ujeda ne usmeravaju. Nisi odlučan nego lagan.
Dobronamerna
tišina je ta. Svilenkasta.
Vreme
već besposličari. Tebe želi. U ušima ti sedlo nikad nisu videli konji topotaju.
Jesi
oslabljen i odlučan. Na to misliš da kasnije na to želiš sećati se.
Na tu
dobronamernu tišinu. Kad iza zatvorenih vrata se pojavljuje.
Prevod:
Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése