Jóna Dávid
Budapest 1968. September 9. –
hódmezővásárhelyi emlék
nagymamám már nem él,
a Kincses temetőben van, a szülei mellé feküdt,
oda, ahova biciklivel együtt jártunk ki régen,
s vittük a dédinek, s az ismerősöknek a kerti virágokat,
én már csak sírokat láttam akkor, nagymamám még arcokat.
néha még ott járok nála,
a fahéjillatú rizskása az öntöttvas kályhán bugyorog,
sámlin ülök, s apró kis ropi-ujjakkal borsót fejtek, vagy
babot pucolok,
közben nem nézünk egymásra, nem beszélünk sokat,
ezerszer megszámoltam a gang kövein a rombuszokat.
a „nagy szobában” aludhattam, ahol a tv-s is állt,
ahol a nagymamám gyakran a múlton sírdogált,
ahol a vendégeket is ültették, ha jöttek,
süteményt kaptak a szintén legyőzöttek…
ezüstkanál, porcelán, bor, szóda és pogácsa,
a régi világ kellékei az új félelmeinek lett alkalmi
társa,
a gyerekként az volt a legrosszabb, mikor én voltam
témán, a soron,
viszont ha érdeklődtem, azt mondták már megint
lábatlankodom.
vártam, hogy menjenek már haza,
melegíteni kellett a fürdéshez a vizet, hisz már fél hét,
lábasból vacsora, hozzá isteni kenyér,
a fürdés után „begomboltuk” a tévét,
abban még az árnyék is fehér.
a tv-n egy hagyományos, felhúzós óra állt,
amikor nem könnyen jöttek az álmok,
de már elfogyott a családban a szó,
volt, hogy néztem a sötétben, hisz foszforeszkáltak a
számok,
s hallgattam a fekete csöndben, ahogy kattog a mutató.
egy kecses herendi nő is nyújtózkodott a tv tetején, s
mindkét
kezét felemelte, ahogy hálóingét vette le,
érző porcelánszívet sejtetett a festett mandulaszem
vagy csak egyszerűen így emlékszem …
a múlt hirtelen szépségekkel lett tele.
ma ahogy fekszem ugyanúgy hallgatom a kutyák ugatását,
az elmenő autók zaját, ahogy kisfiúként tettem,
ma azokat az illatokat érzem, azokat a színeket festem,
s erről írok, de hisz látod Te is!,
kedvesem most hív: elkészült a tejberizs!
uspomena iz hodmezevašarhelja
baka
više nije među živima,
na groblju
Kinčeš, pored svojih roditelja je legla,
tamo smo
nekad biciklom zajedno išli
te
prabaki i poznavaocima rezano cveće nosili,
ja sam
samo nadgrobne spomenike video, baka još i ličnosti.
koji put
sam još kod nje,
sutlijaš
sa cimetom na peći od livenog gvožđa ključa,
onako
majušan na podnožju sedeći ili grašak param ili boraniju čistim,
niti se
pogledamo, niti puno pričamo,
romboide
na pločama verande bezbroj puta sam prebrojao.
u „velikoj
sobi” sam odseo gde je komoda sa tv u uglu stajala,
gde je
baka često prošlost oplakivala,
gde su i
gosti dočekani, ako su već došli,
slatkiš
i pobeđeni su dobili…
srebrna
kašika, porculan, vino, soda voda i pogača,
potrepštine
starog sveta prigodni drugovi su mojih novih strahovanja,
kao
detetu najgore mi je bilo kad su u nedogled o meni pričali,
a kad
sam nešto pitao rekli su da smetam da sam opet počeo lupetati.
njihov
odlazak sam sa nestrpljenjem čekao,
trebalo
je vodu za kupanje grejati, ta pola sedam je već,
večera
iz šerpe, svež hleb,
a posle
kupanja uz tv gde je
i senka
bela bila sledilo porodično druženje.
na tv-u je
tradicionalan sat za navijanje stajao,
kad me
je san zaobišao
a porodica
zanemela,
u tami
sam brojeve koji su fosforescirali gledao
i u
mrklom mraku kucanje kazaljki slušao.
pored
sata tamo još i vitka dama iz porculana se protezala,
obe ruke
je podigla kako je spavaćicu skidala,
oči poput
badema, valjda i meko porculansko srce imala
sećanje
tako nju priziva…
prošlost
odjedanput lepotama se ispunila.
danas
kad ležim lavež pasa, brujanje auta u prolazu
na isti
način slušam, kao da sam mališan,
danas
iste mirise osećam, istim bojama slikam,
te o
tome pišem, pa to i Ti osećaš!
sad me
moja mila zove: gotov je sutlijaš!
Prevod:
Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése