Keresés ebben a blogban

2024. január 7., vasárnap

Jóna Dávid Ebéd – Ručak

 


Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –

Ebéd
 
Délben. Pontban délben. Harangszóra.
Ma sem tudom, hogy csinálták.
Sosem kellett várnunk, és egyszer sem kapkodtak,
de az ebéd mindennap akkorra készen volt.
Amit éreztem ebből akkor, az az volt, hogy nem késhetek.
Fel sem merült. A belső iránytűm nem kereste a magyarázatot.
Mindig ott voltam. Előtte kézmosás. Úgy-ahogy.
A levesestál az asztal közepén gőzölgött, gyöngyözött,
méltóságteljesen illatozott. Az ima rövid volt, de megállította az időt.
Dédnagyapámnak szedtek először,
mindenki tudta a helyét és az idejét, hogy mikor következik.
Szépen kellett ülnöm. Nem mondták, de a nézésekből tudtam.
Tudtam várni, megtanultam várni, és megtanultam része lenni a családnak.
 
Egyvalami zavart. Dédnagymamám alig ült le a székére.
Tüsténkedett. Állva kanalazta a levest, közben elégedettséggel nézett minket.
Ma már hiszem, hogy ilyenkor boldog volt, de akkor kérleltem, hogy üljön le.
Mindjárt – mondta, de amint leült, újra felpattant valamiért.
Békeidő. Hétköznap viaszosvászon, hétvégén fehér damaszt.
Nehéz, dombormintás ónkanalak, amikből más íze van a levesnek.
Ingaóra. Pirossal hímzett falvédő. Cirmos belsejű lábasok.
Néha visszaülök közéjük. A székről nem ér le a lábam.
Hallom a harangszót, érzem az illatot.
Mindenki csendben, csak a kanalak koccannak.
Megnyugtat. Dédnagymamám boldog: repetát kértem.
 
Forrás: https://helyorseg.ma/rovat/vers/jona-david-a-delibol-versek
 
 
Ručak
 
Ručak. Tačno u podne. Kad zvone.
Ni danas ne znam, kako su radili.
Nikad nismo trebali čekati, ni jednom nisu bili u žurbi,
ali ručak je svakog dana do tada gotov bio.
Što sam od toga tada osećao da zakasniti ne smem.
Nije ni pitanje bilo. Moja unutrašnja busola objašnjenje nije tražila.
Uvek sam tamo bio. Pre toga pranje ruku. Kako – tako.
Lonac sa juhom se u sredini stola isparavala, kao biser sjala,
dostojanstveno mirisala. Molitva je kratka bila ali vreme zaustavila.
Prvo su pradedu sipali,
svako je znao svoje mesto i vreme, kad stiže na red.
Lepo sam morao sedeti. Nisu rekli ali iz pogleda znao.
Znao sam čekati, naučio čekati i naučio da budem deo porodice.
 
Samo nešto me je smetalo. Prabaka retko sedela na stolici.
Vrpoljila se. Juhu stojeći jela te nas zadovoljno posmatrala.
Danas verujem, sretna je bila, ali tada sam ju molio da sedne.
Odmah – reče ali čim je sela zbog nečeg opet ustala.
Vreme mira. Radnim danima mušema, koncem nedelje damast.
Teške, ispupčene kašike od kalaja, juha sa njima drugačiji ukus ima.
Sat sa klatnom. Crveno vezen zaštitnik zida. Lonci sa crno-sivim šarama.
Koji put među njih sedim. Sa stolice noga mi visi.
Čujem zvuk zvona, osećam miris.
Svi su tihi tek kašike koji put zazvuče.
Smiruje me. Prabaka mi je sretna: molim repetu.
 
Prevod: Fehér Illés


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése