Nagy László Szederkirály – Kralj kupina

Nagy László – P. Szabó Barnabás alkotása

Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.

Szederkirály      kisregény Pírpír kisasszonynak Mindenfele útjai futnak, pirosak, feketék, sárga-porosak, virágporosak, meredeki zöldek, levegői kékek, fehér-fehérek, mindenféle zsebei vannak, zsebei még a szivén is pávatollak játszó szemeiből, a szivárvány selymeiből, de sötét, de halálfejes éjjeli pille is rázsebesül – ilyen zsebekkel, ilyen utakra fut, fut a Szederkirály. Kétféle ék van, nem nyak-ék, nem vadliba-ék, s ha Pírpír se tudja, hát íme: van fából való, vasból való, amivel ékelnek, hasítanak. Hová hasítasz, vas-ék? Világgá, te fa-ék, te fa-ék! Sikítja a Szederkirály. Fut a szőlővirágos hegynek, hegy iránt fazék levessel az öreg Szederhöz a Szederkirály. Derék gyerek vagy igen, harangszónál gyorsabb az a láb és lám a fedőcske alól egyetlen arany karikát se vesztettél el, most eszünk, ennénk, de a kanál hiányzik – Jót nevet a Szederkirály. Pityereg a toronyi harangok szoknyája alatt, mert ráalkonyult. Kellett nekem harangnézőbe jönnöm, mint legénynek leánynézőbe! Istenem, a lépcsőt a sötétben igazítsd jól a lábom alá, hadd szálljak alá, s légy velem nehogy elvigyenek a rézfaszu bagók, fogadom nem röppentek az oltár fölé gyertyaoltó verebeket, fogadom fészekbe, kalodalikba madárért, madaraid tojásaiért, fiaiért nem kutatok többé, továbbá a Kera mama ágyába brekuszokat, apró, piroshasu kisdedeket nem dobigálok, továbbá nem káromollak és paráznaságra nem adom a fejemet. – Az Isten lépcső helyett meleg tenyereit adogatja a lefele lépő talpak alá, alásegíti szépen a földre. Forró harangokkal akkor éjjel álmodik először a Szederkirály. Ha tücsök, ha bogár, ha élet, ha halál – én ebbe a száraz kútba – kiáltja mindennapi mondókáját elsápadva a Szederkirály. S már kóckötélen megy is alá a kávaalatti szalmaszálas rendetlen csurifészeknél is alább, a mélységes mélybe, a hangtalan barna földharangba, ahol az öböl már teljes barlang. Sárkányszag semmi, csak a hideg-szag, történelem-szag, nyirkos ruhák, fekete subák szaga, pólyák szaga, itt szénával megrakott három hosszú szekér is könnyen megfordulhat, elfér a falu, ha jön a tatár, ha jönnek a törökök síppal, dobbal, ha átfutnak rajtunk a franciák. A véneknek mélységes igazuk van, mondaná az édes napvilágra fölbukkanva, de száját útközben egészen telerakta verébtojással a Szederkirály. Zöld erdejét a kukoricásnak végigálmodja lépegetve, búsúlva a Szederkirály, mert Szederapa szava szerint hajdan egy hajnali ködben itt vonult a zsivány Savanyu Jóska árván, púposan a gondtól, igen. Beleroskad a Szederkirály. Leül fáradtan útja közben minden kicsi tökre, még zöldek, éretlen halálfejek, de látja, ahogy ősszel a sárga halál-kobakot fölveszi fejére, szalad hazának, csinálna lámpát a halottaknak gyertyavilág-szemü, holdra vigyorgó szép ajándékot, de agyarasan fut utána a Kondabeli Kan: Dobd el azt a tököt, te Szederkirály, különben téged is megropogtatlak! Nem dobom, nem dobom, Kondabeli Kan, hiába is kapkodsz a bokám után! De hála, ez csak álom, csak ballag, búsúlva a kukorica zölderdejében, levágja a kukoricababák haját bajusznak, és orratövéhez a szájaszéle ügyesen fölemeli, de ügyködik orra is hűségesen, a szép bajuszért csupa ránc. Selyembajuszával a Szederkirály magát nagyságolva legénynek átlép a zöld, a paráznaszagú kenderbe, álmodva gyereket csinál Polányi Ilonnak, a szaloncukor- illatú paplaki szobaleánynak. Pírpír, ne piruljon, de féltse Szedert! Ó, ha az a színarany-pápaszemes, ezüstbiciklis, kutyakorbácsos, agárkutyás, agárkutya-száraz, vitéz-jelvénnyel zománcozott szívü Papifejedelem ezt látná, letépné féltékenyen a fülit, farkát is, megráspolyozná bajusza helyét a buja kis Szederkirálynak! Miénk a vár, miénk a vár! Noha kiáltnak ostromosan, s noha karmolnak, harapnak is a nohavári törpék, az aprószentek, mehetnek szájbaütötten haza! Menjetek anyátokba, apátokba, akik most éppen a kemencében csépelik törpén a törpe rozsot, nohabort igyatok picike pohárból s jöhettek vissza, én várlak! Pörköl a hátukba a Szederkirály. De Pírpír kisasszony ne féljen, nem jönnek vissza, csak vizesvödörben szívatják a fejük daganatát. Most más izgalom lesz, más háború, az Isten kék templomában: a Sághegy orgonáján egy sötét kerubin játszik, és fekete kórus az erdő, villám gyújt lángot a jegenye hegyén, kifujja a szél a tökvirágkürtöt szájából a Szederkirálynak. Az Úr pedig fényes záporinget, záporingre súlyos jéggyöngy-palástot, gyöngykoronát, de égig érőt ád a fohászkodó, imádkozó, a szánom-bánomos Szederkirálynak. De megkönyörül rajta hamarosan, bocsánatképpen egy lágy szivárványt ír a feje fölé, nevessen ő is, nevet is, fut haza mindent feledve, megtelve hétszínü hazugsággal: Szétvertem a nohaboros Nohavárat mint jég a kölesmagot, vakondturást, de láttam akkora pávát a hegyen leért a farka az erdőre lilán. Láttam, a farkas bárányt operált, lóhúgyba mosakodott, ördögöt is láttam, ahogy áll a csipkebokornál álláig fekete trikóban akár egy biciklibajnok, azt mondta: tűzkő, és csillaghullásos volt a szeme – meséli a bólogató Szeder-családnak ámulva önmagát a Szederkirály. De Pírpír kisasszony tudja meg, és ámuljon, mert ilyen még nem volt, hogy apa a fiától kapja nevét, a Szeder nevet! De miért is, miért is Szeder a Szederkirály? Csak. Mert a kukoricagombócnál is inkább szereti a szedret. Földi szeder, égi szeder – édes csemegéje, cukra a Szederkirálynak, áhitattal szedrét szedi a tüskés földi tasakból meg égi bugyorból, mint Pírpírke a pici kezével celofánból a bonbont, selyemcukort! A Szederkirály meg a Disznókirály a szeder miatt immár ellenségek, mert ahogy a szellő angyalt emel a parti párából a parti fára, olyan puha-könnyen a Szederkirály a legmagasabb sudárra mászik, nem zöld zászló, de fekete zászló, mert fekete szedres az a sudár. S míg hasi vödrét csöndben tellegeti a Szederkirály, míg fekete szájat fest magának, fekete pápaszemet, fekete karórát, sokat a kezére, míg fekete szívet szíve fölé fest: a földről egy hosszú karikásostor nyírja alatta a leveles ágat: Jössz le te, jössz le te, Szederkirály! Dehogy megyek, dehogy megyek Disznókirály, lent hurkásra csapod a lábam! S míg lent a dühöngő Disznókirály a fát ostorozza, széled a konda, pumija se pásztor, de Legfőbb Hadúr, hajtja a rókát s a kannibál kocák akár a rózsát zabálják a fűből a más malacát – de nézze csak, Pírpír: a Kondabeli Kan, az a vén agyaras, hátulról egy szőke sertésleánnyal egy pisze yorksírivel kocsikázik s mint zsúrkocsit beletolja a sárba! Pírpír, ne piruljon, ez mindennapi eset – a galamb, a veréb, a gyepü- bujkáló madár is, a legpirinyóbb dalos is, aki így szól: picicipő – az is párzik a másik picicipővel, ezért rak fészket a levél alá s talán a szülőkék emlékezetére, tojást költ, kínlódik fiaiért. Gyönyörködik bennük a Szederkirály, mégis, a fészküket meg-megrabolja. De most ahogy fölér a Vörös Dombra fekete zászlóval, tört szederággal az elhúnyt állatok temetőjéhez: lát egy madári csodát, – micsodát? Legelőbb egy bokrot, ez rózsaszínt szokott virágzani, klipszet a fülre, legelőbb egy bokrot, de nincs levele, hernyókok nyálával tetőtől talpig fátyolos, férgesen lüktet a fátyol, s madárfészek a bokor szivében: aranybegyű anya ül tojásain, s ami zöld, az a szárnya, két kis levél, de nem repül el, csak olykor-olykor kukacot csíp le a fátyoláról, s bóbiskol megint, a kis szemhéját lehúmja, csak néha húzza föl s nézi, szelíden nézi a Szederkirályt, aki szobor lett, szederrel föstött szobor. Most könnye potyog a Szederkirálynak. Lüktet együtemre a színezüst fátyol annyi a féreg, ó csillagos égbolt, ó Pírpír, micsoda összkomfort ez, micsoda madár ez, micsoda madár! De nem a madárért jött ide ő szeder-zászlajával az elhúllt állatok temetőjébe, de másért: Babusék Baba lováért, a sírhoz, siratót mondani, harangozni, ami bizony elmaradt, elföldelték akár a dögöt. Most harangok szólnak: Bim-bam, birodalom, uradalom, nyugadalom, bim-bam, forradalom, uralom, irgalom, sírhalom, bim-bam! – Hervad a harangszó, jön most a szép ceremónia: Cirkum dedérunt mé, gemitusz, mortisz, dalóraszin fernó, látod-e szép Baba ló, fehér ló, Babusék Baba lova, fehér hajú, fehérnek fehére, de szedres farú, látod-e, mit kellett néked megérned, lestrapáltak, megszakasztottak téged, zab helyett zabszalmát löktek néked, mégis te csikóként ugrándoztál, soványan is táncikáltál, szép Baba ló, vénülten is nagy volt igyekezeted, láng volt a te lelked, szép Baba ló, de bazaltot fuvaroztattak véled, csak vaslapáttal tapogattak meg téged! Huncut bognár, kutya kovács, kurva köteles, szar szíjártó, bűnbocsánat néktek sose lesz, pökök rátok máma, szintúgy a gazdára, a garázdára, annak csak a szamár való, nem a Baba ló, de még a szamár se, ilyen ember sintérember kezibe való! Húzd a hámot, itt szakadj meg, ez a divat. itt döglesz meg, Úristened magához hivat. Lám-e, csak a csontod maradt, szép Baba ló, édes lóhus dögevőknek volt mennyei jó, már ugató kriptáid a sok tarka ebek, veres rókák, de a patát egy se ette meg, pata nékem lábra való, te szép Baba ló! Megáldalak szép virágszem, lángszem, lámpám örökre, szanktusz, spiritusz, ámen! Szertartásnak vége, csak vadgalambok húznak még zöldharangot: húzom, húzom, s kakukkmadár mond a Szederkirálynak sok számos évet, de jobb a gerle: Drágám, Szedrem, nem halunk meg, nemm! S vígasztalódva a Szederkirály fölhúzza a Baba ló két patáját s jár velük a zöld füvü dögtemető nagy szobájában mint otthon Babus az anyja szép-cipőjében, mint Pírpír, Pírpírke az anyukai lakkcipőben. Szederzászlósan a Szederkirály lépkedve a Baba ló patáival elszántan, mégis nyugodt szivüen levonul a dombról s bevonul a smaragd lombokkal körülbástyázott Szedervárba akár az Ünnep. De patája a Szederkirálynak fölver némi port, és csodálva őt szedervári pici kölkek zöld levelet hintenek elébe és kisleányok játszva sok aranykaput nyitnak néki. Ám az a színarany-pápaszemes, ezüstbiciklis, kutyakorbácsos, agárkutyás, agárkutya-száraz, vitéz-jelvénnyel zománcozott szívü Papifejedelem a nyomába lappang. Szederkirály csak patázik előtte, lóg oldaláról a fele derékszíj, vette a búcsúban, rövidebb nem volt, s Papifejedelem elkapja a bőrt, kicsatolja és a Szederkirályt csatolja a villanydúchoz. Mi lesz? A zászlóról a fekete gyöngyöt ütögeti korbáccsal mind a porba, csizmaorrával a babai patát kopogósan rúgja: Te ördög, te rút, te fekete száj, te üszökfekete szemkarika, rémes fekete szív, te koslatsz az édes Ilonom után? Én, igenis én, mert szaloncukor illata van nyáron is, ajándék az is! Illata? Te gyehennai rút kísértet, megrontod Szedervárat, Szeder-vármegyét, Szederországot! Te patás eretnek, te csöpp antikrisztus! De jaj most neked, szent kereszt alakjában megcsaplak én! S megostorozza, bár jelképesen, mégis fáj a szegény Szederkirálynak, álmában is vicsorít. – De most mi legyen? Kössünk-e Papifejedelmet a vers oszlopához?Kössünk?Ne kössünk?Ne kössünk! Most nagy tűnődés következik, Pírpír, nyári tűnődés fehér toronyból, a nagyharang szíve alól a tájra, panoráma, forró! A Szederkirály eltátja száját, kitárja szemét, kinyitja fülét, szivét a magas huzatban. Mennyi út, nagy út, kicsi út, és megeszi az utakat a távol, s megeszi a zöldet a kék, de a kéken átlátszik egy nagy hegy, fehér koporsó, ott hó esik már, itt zabaratás. A Bánom-tagban, Siralom-völgyben, de még a Pityer-dülőben is, amit csak pipiske, pacsirta trágyáz, gabonás szekerek ingadoznak: sárga kockák a nyárban, húzzák nyálzó, busa ökrök s körmük halkan hozza a sárga porliliomot. Libák virítnak a tarlón, s a méhek aranykannákkal a harang alatt is átszállnak. Íme, lassú juhászok sétáltatnak fürdeni szürke nyájat a nagy Balatonba, nagyfröccsöt isznak, tüzes császárkörtét, nem vadalmát. Sétál egy napernyő, pár alatta: négy láb, fehér cipős kettő, a másik kettőn lózsevró, fekete, de sarkantyúval, nékik a Tüdővész kalapot emel s tovább simítja a dohánylevelet, a tavalyi sárgát a térdekalácsán. Zöld kötényes bognár a nyártól rokkant kerekeket javítja, kovácsműhelyből tüzes vaspillék röpködnek a porba, hogy fölkapkodják a mohó kacsák s kiejtsék begyükön égett likon át. Amott a kaskötő Jakab apostol barnaarany glóriákból mézet perget s pipál, míg a szomszédban kútba ugrik a fölcsinált lány és onnan sikít föl: öngyilkos lettem – de kutyabaja sincsen. Ó, édes Isten, te óvod a babát, a hasbelit is, mint a részegembert! De a százesztendős Reza mama csontját nem forrasztod össze, lám porban mászik négykézláb az udvaron, igen savanyú almával, sok csecsemővel: badarkáim, habarjuk a port, csak vernétek széjjel kis biribalták a fejemet, a vént! – Az ábrándos Szederkirály most orvos, Reza mamát orvosolna, ám a zabból kaszások egy meszeshátú kost kihúzva húznak a pajtába, porzik a lába. Eléred a kondért, nem a Balatont, miért váltál ki a nyájból, bolond – susogja a Szederkirály, aki másra figyel már a harang alól, s mit hall? Agyő, te sző-ke gárda hadnagyom, a-agyő – ez szép, a pelyvahordó lányok rázendítettek torokig a porban, de köhögés a vége, milyen szomorú! Most a kazlon, a szőke Ararát hegyen a mégszebb dal harsog bikásan, imígy: Armeni-ának legszebb ro-zsája, a leges-legszebb gyöngy-vi-rág – Ez se tart soká, csak a gépzümmögés, csak a por, csak szaladnak dupla zsákkal a zsákolók s csetteg a lábukujja mint a gébicsmadár, – a harang alatt is hallja a Szederkirály s mintha lázba borulna, mintha nagy füstös tűzvészt látna: a nagyharangot megkondítja. Égi szeder, földi szeder. Már az égit, a rohadttá értet, széthordták mézül a méhek, darazsak, vagy mint potyadék a korona árnyán szeszesre erjedt s a buta libák lerészegedtek tőlük mint likőrtől búcsú másnapján a lányok – de érik égi helyett földi – A Szederkirály borongva is rátalál, zöld bokorba kapkod érte akár egy zöld kosárba zöld kicsi macskákkal ami tele van, minden szem szederért száz karom éri, mégsem ez a bánata, hanem a láz, fejebubjától a talpáig lázba meg szégyenpírba öltöztette Isten. Most Pírpír kisasszony legyen halovány, mert az égő Szederkirály a bokor hideg pirosát is magára keni, hogy még pirosabb legyen arca, melle, csíkozza szedervérrel karját, lábát, mintha Vérországba kiküldött lenne, tántorog a forráshoz, ott búsúlgat s mintha búcsúzna, lázas szózatba kezd: Tudod-e, látod-e Szederkirály, mi vagy? Konokabb vagy a vad csacsinál, szelesebb a szélnél, bolondabb vagy te mindenféle bolondgombánál, rosszabb vagy az égető lángnál, iszonyú vagy te, pokolnak pokla, születtél volna malacnak ólba, de te megsasoltad Ilont hányszor, legalább százszor noha álmodva, lovagolni ültél templomra, dombra, dobra, tehénre, fára, hegyre, Húsvétkor voltál hetyke-betyke, szíved fölé a szivarzsebbe két ujjadat dugtad, s farzsebedbe a teljes tenyeredet, úgy sétáltál a fényben feszítve, bántod, aki érted volt megfeszítve, mit néked isteni gyász meg oltár, mikor a harangok Rómába mentek, te a bikáéval harangoztál, kalodalikból madárokat kipödörtél eleget, sokat, szalmaszállal egeret dagadtra fujtál, sohase javultál, te a temetői szallagokat magadra vetted mint sallangokat, úgy tomboltál és úgy nyihogtál napnyugtánál, fölkelő holdnál, igyvirág-koszorúval voltál hámos, búzavirág-kéken lószerszámos, Szederkirály, te kengyelfutó, szégyene vagy te a napvilágnak, Bácsidat utánozva húztad lábad! Tekints a tükörbe, Szederkirály, ferde a szád, a mosolyodat lecsavarta rólad a lázad. Még jó, hogy a szeles toronyból nem küldtél örömös táviratot a világnak, Négusnak meg a talján királynak, a kedves Szabolcska Mihálynak, Molotovnak, Piusz pápának, a Sziámi ikerpárnak, az ellopott Lindberg-bébikének, Kánya Kálmánnak, Klebelsberg Kunónak, Greta Garbónak, Tóth Tihamérnak, Türk Bertának, a Parlamentnek, a töktortának, jó hogy nem küldtél táviratot, örömös kéket, hogy szép az élet, hogy boldog a Szederkirály. Most mit tehetek érted, csacsikirály? Már nem tudsz világgá hasítani, soha vidámat sikítani, lánc a lábadon, csacsogó láncszem, kis királyom, sajnállak, ámen. Igy búcsúzik a Szederkirály szederpirosan, elgyötörve, tekint a kerek forrásba némán, nefelejcs-keretes kis tükörbe, madarak az égből kérdik: Mi fáj? Pírpír, most legyen papír-fehér, most hűl ki Isten jókedvéből a boldog Szederkirály.

Kralj kupina      kratak roman gospođici Pirpir Svakakvi su mu putevi, crni i crveni, od trave zeleni, prašinom, polenom žuto prekriveni, zračno-plavi beli i sjajni, i đžepove ima svakakve, đžepove i na srcu nosa, paunovo perje iz blagog pogleda, iz duginog svilenog odela, ali i tamni i samrtni noćni leptiri su tamo prišiveni – s takvim đžepovima, na takvim cestama juri, juri Kralj Kupina. Kićen može biti ne tek članak ili vrat, a ako ni Pirpir ne zna, evo: i drvo i željezo čime paraju, cepaju. Za što me cepaš, željezo? Za svet, ti drvo, ti drvo! Uzvikuje Kralj Kupina. Trči prema grožđem obrasloj padini s loncem juhe do starca Kupine Kralj Kupina. Da, kršan si ti momak, noge su ti brže od zvonjave i gle, niti jedan zlatan beočug ne manjka ispod poklopca, sad ćemo jesti, jeli bi, al kašike nema – Grohota Kralj Kupina. Pod suknjom zvona zvonika cmizdri jer ga je zatekao mrak mrkli. Trebao sam ja poći zvečke gledati, kao mladići neveste! Bože, basamake čvrsto mi stavi ispod nogu u tami da dole siđem i budi sa mnom da me ne bi odnele sove bakrenih muda, zavetujem neću puštati nad oltar vrapce koji sveće gase, zavetujem u gnezdima, uvučenim rupama za jajima, tvojim pticama i njihovom mladunčadi tragati više neću, nadalje u krevet matere Kera žabice i sitne bebice crvenih stomaka neću bacati, nadalje neću te huliti i provoditi blud i nemoral. – Pa Bog umesto basamaka svoje tople dlanove postavlja ispod tabana koji se spuštaju, pomaže da na zemlju siđu. Vrućim  zvonima tada, u tu noć sanja prvi put  Kralj Kupina. Dal cvrčak il kukac, dal život il prolaz – ja ću u taj suhi bunar – uzvikuje svoj govor svakodnevno Kralj Kupina probledelo. I na užetu od kučine već se spušta pod čekrk, niže i od slamnatog, neurednog Čuri gnezda, dole u duboku dubinu, u nemo smeđe zemljano zvono gde je širok zaliv duplja samo. Nigde mirisa zmaja tek vonj hlada, vonj istorije, vlažna odela, vonj crnih šubara, vonj pelena, s lakoćom bi se tu okrenula  i tri duge, senom pune kočije, stane selo kad Tatari dolaze, kad dudukom,  bubnjem Turci dolaze, kad preko nas Francuzi prelaze. Matori su  duboko u pravu kazao bi mili uskrsnuvši se na dnevno svetlo, ali usta usput potpuno začečepio jajima vrapca Kralj Kupina. Kroz zelenu šumu kukuruzišta koračajući, otužno sanjari Kralj Kupina, jer kako veli Otac Kupina jednom, u jutarnjoj magli tu prođe bećar Kiseli Joža sam samcat, pogrbljeno od muka, da. Stropošta se Kralj Kupina. Tokom svoga puta morno seda na svaku malu tikvu, još zelene, nezrele mrtvačke glave, al vidi kako u jesen žutu, samrtnu tikvu stavlja na glavu, trči u svet, lampu bi za mrtve pravio, na mesec smeškajući krasan poklon s očima svetla sveća, al režeći juri za njim Nerast iz Krda. Odbaci tu tikvu, Kralju Kupina, inače ću i tebe polomiti! Ne bacam, ne bacam Nerastu iz Krda, zalud se želiš dočepati moga gležnja! Srećom, san je to tek, samo hoda, tugujući u šumi kukuruzišta      reže kosu beba klipovima radi brkova i usnama spretno  ju podiže do nozdrve ali i nos revnosno pomaže, zbog lepih brkova nabora se. Svilenim brkovima Kralj Kupina smatrajući sebe mladićem ulazi u zelenu kudelju mirisa bluda, sanjajući dete pravi Ilonki Polanji, sobarici iz mirišljavog popovog gnezda. Pirpir, bez stida, al se brinite za Kupinu! O, kad   bi taj sa zlatnim očalima, srebrnim točkovima, bičem za pse, značkom hrabrosti emajliranim srcem, hrtom kićeni, kao hrt suhi Vladar popova to video, ljubomorno bi otkinuo i uši i mošnice, isturpijao mesto brkova mladom, pohotnom Kralju Kupini! Naš je dvorac, naš je dvorac! Mada borbeno uzvikuju, mada grebu  i grizu patuljci iz madadvorca, razbijenim ustima nevini sveci mogu ići doma! Idite do matere, do oca, koji patuljasto u pećnici baš sad vrše vršidbu patuljaste raži, madavino pijte iz sićušnih čaša i vratite se, ja vas čekam! Prži im u leđa Kralj Kupina. Al gospođica Pirpir nek se ne plaši, neće se vratiti, samo u kanti za vodu hlade tumor na glavi. Sad će druge vrste rata biti u plavoj Božjoj  crkvi: na orgulji Inagore crni heruvin svira i taman hor je gusta šuma, grom pali plamen na vrhu jablana, vetar odnese trubu od cveta bundeve iz usta  Kralja Kupine. A Gospod sjajnu  pljusak-košulju, na pljusak-košulju težak plašt ledenih bisera, do neba visoku krunu od bisera daruje skrušenom molitelju, žalno-tugaljivom Kralju Kupini. Ali brzo mu se smiluje, za oproštaj mekanu dugu mu crta iznad glave, nek se i on smeje, i smeje se, presretan trči kući ispunjen  sedmobojnim  lažima: Razbio sam madavinski madadvorac, kao led krtičnjaka, zrnca prosa, al videh na brdu tolikog pauna, repom dotaknuo šumu ljubičasto. Videh, kurjak jagnje operirao, u mokraći konja se prao, videh i đavola kako uz šiblje šipka obučen u crnu majicu kao biciklistički prvak reče: kremen, s očima kao da je od zvezde padavice – priča klimajućoj porodici Kupina sam sebi se diveći Kralj Kupina. A gospođica Pirpir nek zna i nek se ne čudi, toga još nije bilo da otac od sina dobije ime, ime Kupina! Ali zašto, zašto je Kupina Kralj Kupina? Zato. Jer i od kukuruznih knedli više voli kupinu. Zemaljska kupina, nebeska kupina – slastica, slatka gozba Kralja Kupine, žudno vadi kupinu iz bodljikave zemaljske kese i nebeske vreće, dok Pirpirka sa sićušnom rukom iz celofana svečarsku bonbonu! Zbog kupine Kralj Kupina i Kralj Svinja sad su već ljuti protivnici jer kako lahor anđela diže iz obalne pare na drveće, Kralj Kupina tako mekano-lako se penje na tankovitastu granu, nije zelena al je crna zastava, jer crnom kupinom je puna ta grana. I dok kantu trbuha u tišini puni Kralj Kupina, dok sebi crna usta crta, crne naočale, mnoštvo sićušnih crnih ručnih satova, dok iznad srca crno srce stavlja: sa zemlje dugačak knut s karikama seče ispod njega zalistalu granu: Dole, dole ti, Kralju  Kupina! Neću sići, neću sići, Kralju Svinja, dole ćeš mi noge polomiti! I dok dole pobesneli Kralj Svinja bičuje drvo, krdo se razilazi, ni ovčar nije pastir, al Glavni Ratnik lisicu goni, krmače-kanibali iz trave  tuđu mladunčad kao ružu žderu - ali pogledajte Pirpir: Nerast iz Krda, taj ostareli derač pozadi sa svinja-devojkom, s jednom pisavom jorkširkom se vuca i kao kolice u blato ju gura! Pirpir bez stida, svakodnevni je to događaj – golub, vrabac, u živici potucajuća ptica i majušna pevačica, koja kaže: cipelica – i ona se pari s drugom  cipelicom, zato pravi gnezdo ispod lišća i možda u spomen svojih roditelja grije jaja, muči se zbog potomstva. Divi se njima Kralj Kupina, ipak katkad uživa u pljačci gnezda. Al sad, kad na Crvenu Humku sa crnom zastavom, slomljenom granom kupine na groblje mrtvih životinja stiže, ptičje čudo vidi – ali kakvo? Prvo đžbun, obično ružičasto cveta, ukras za devojačke uši, prvo jedan đžbun ali bez lišća, gustim velom od sline gusenice je prekriven, crvasto titra taj veo, i u srcu đžbuna ptičje gnezdo: ptica sa zlatnom gušom grije jaja, i što je zeleno, to joj je krilo, dva lista, ali ne odleti, tek katkada kukca grabi sa vela, i već ponovo drema, zatvori sitne kapke, retko kad ih otvori, pitomo gleda Kralja Kupinu ko kip posta, kupinom obojeni kip. Sad suze teku Kralju Kupini. Na jedan ritam kuca srebrni veo, toliko je kukca, o zvezdano nebo, o Pirpir, kakav je to pun komfor, kakva je ta ptica, kakva ptica! Al on nije zbog ptice došao sa crnom zastavom od kupine tu, na groblje mrtvih životinja: zbog Sekinih Beba konja, na humku naricati, zadnju počast dati, jer jednom kao crkotinu su ga zakopali. Sada zvona zvone: bim-bam, carevina, gazdovina, mirovina, bim-bam, pobuna, vladavina, tetošina, grobnina. Vene zvonjava, sad dolazi lepa ceremonija: Circum dederunt me, genitus, mortus, dalorasin ferno, vidiš li Beba konju, beli konju, Beba konju Sekinih, belo koso, belo beline al guzo kupinasto, vidiš li šta si doživeti morao, istrošili su te i raskinuli, mesto zobi slamu su ti gurnuli, ipak, ti si kao ždrebe skakutao i suvonjavo plesao, lepi Beba konju, i ostarelo si se trudio, ognjem ti je srce bilo, lepi Beba konju, al bazalt su ti kirijati dali, samo  lopatom su te opipavali! Opscen kolar, pasji kovač, loća užar, đubre sarač, nikad za vas oproštaja, pljujem na vas sada i na gospodara, na zulumčara, za njega je tek osao a ne Beba konj, čak nije ni osao, samo je za strvodera taj čovo! Vuci jaram, raskidaj se, to je moda, tu ćeš crknuti, odmah možeš do svoga  Boga. Gle, tek kosti imaš, lepi Beba konju, meso je za lešinare bilo nebesko, lajava kripta su ti šareni psi, crvene lije, al kopita su ostala, kopita su mi za noge, Beba konju! Blagosiljam te, lepi cvete, plamen, večni luč mi je sanktus, spiritus, amen! Završen je obred, samo dupljaši vuku još zeleno zvono: vučem, vučem, Kralju Kupini dug život kukavica predskazuje, al bolja je grlica: Dragi, Kupino, nećemo umreti, nne! I utešen Kralj Kupina obuje dva kopita Beba konja, u njima hoda na zelenilu groblja strvina kao Seka kod kuće u maminoj cipeli, kao Pirpir, Pirpirka u majčinoj lakovanoj cipeli. Zastavom od kupine Kralj Kupina u kopitama Beba konja odvažno, ipak mirne duše silazi sa brežuljka i ulazi u smaragdnim  lišćem optočeni dvorac Kupine kao Praznik. Al kopita Kralja Kupine dižu nešto prašine i diveći mu se derišta iz dvorca kupine zelenim lišćem put zastiru i devojčice zlatne kapije mu otvaraju. Ali taj sa zlatnim očalima, srebrnim točkovima, bičem za pse, značkom hrabrosti emejliranim srcem, hrtom kićeni, kao hrt suhi  Vladar Popova netremice se za njim šunja. Kopita se dalje Kralj Kupina, novi opasač mu sa strane visi, kupljen u proštenju, kraćeg nije bilo, ščepa tu kožu Vladar popova, odveže i Kralja Kupinu uz banderu veže. Šta će biti? Sa zastave crne bisere bičem zrno po zrno u prašinu baca, vrškom čizme nemilice udara kopita bebe: Ti đavole, rugobo, ti s crnim ustima, čađžavo-crnim očima, strašno-crnim žilama, ti se vucaš s mojom slatkom Ilonkom? Ja, bogme ja, jer i leti miriše na bonbonu, i to je nekakav poklon! Miriše? Ti ukleta, ružna avetu, kvariš dvor Kupine, baniju Kupinu, državu Kupinu! Ti raskolniku s kopitama, antikristu! Jao tebi, kaznit ću te u vidu svetog križa! Bičuje ga, samo simbolično, ipak boli jadnom Kralju Kupini i u snu se grči. – Šta sad uraditi? Dal vezati Vladara Popova uz stub pesme? Vezati? Ne vezati? Ne vezati! Sad veliko razmišljanje sledi, Pirpir, letnje razmišljanje iz belog tornja, ispod srca velikog zvona na pejzaž, panorama, vruća! Kralj Kupina u visokoj promaji čudom se čudi, rogači oči, otvara uši, srce. Koliko cesta, velike ceste, male ceste, i sve te ceste pojede daljina, i pojede azur zeleno, ali kroz azur nazire se jedno brdo, beli les, tamo već sneži, tu je žetva zobi. U Žalim-dolu, dolini Jada, a još i u ataru Plača šta samo švrljuge, senice gnoje, žitom puna kola se provlače: žute kocke u letu, nezgrapni, slinavi volovi ih vuku čije nokte žuti ljiljan prašine donesu. Ugarnicu guske kite, pčele sa zlatnim kantama i ispod zvona prolete. Evo, zbog osveženja spori čobani sivo stado u Balaton teraju, uštrcak pijuckaju, vruću kruškovaču, ne divlju cujku. Šeta suncobran, par ispod: četiri noge, dve sa belim cipelama, na drugima crne čizme ali s mamuzama, Sušica pred njima samo šešir skida, i dalje miluje list duvana, na kolenima, prošlogodišnju, žutu. Kolar sa zelenom pregačom kljakave točkove popravlja, usijani leptiri kovačnice u prašinu padaju da bi ih halapljive guske progutali i iz oprženih  guše ispustili. Tamo košničar apostol Jakov iz zlatnosmeđih oreola med vrca, i puši, dok u susedstvu zdetna devojka u bunar se baca i vrišti: ubila sam se – ali ništa joj nije. O, sveti Bože, ti štitiš detence, čak i u stomaku, kao pijanca! Ali kosti stogodišnjice bake Roze nećeš sastaviti, četveronoške se vuče u prašini sa prekiselom jabukom i mnoštvom beba: nemušnici, mutimo prašinu, kad bi mi samo razbili glavu, ostarelu ti nikogovići! - Zanesen Kralj Kupina sad je lekar, lečio bi baku Rozu, ali kosci iz zoba izvučenog vapnenog ovna vuku u senik, noge mu se praše. Stići ćeš do kotla, ne do Balatona, što si se izdvojio iz čopora - mrmlja Kralj Kupina, već nešto drugo prati ispod zvona, i šta čuje? Zbogom, ti pla-vi poručniče, zbo-gom – to je lepo, prašnjave devojke noseći pljevu pesmu započele, al u kašlju se završila, kako je to tužno! Sada na stogu, na plavom Araratu još lepša pesma se čuje muževno: najlepša ru-ža Arme-nije i naj-lepši  đur-đe-vak – Kratko traje, samo brujanje mašima, prašina, utrka težaka s duplim đžakovima i pucketaju im nožni prsti kao u ptice svrčka – i ispod zvona čuje to Kralj Kupina, kao da je u bunilu, kao da garište vidi: velikim zvonom zazvoni. Zamaljska kupina, nebeska kupina. Nebesku, onu trulu, prezrelu zbog meda pčele, ose su raznele, ili kao trulež u senci krošnje u žestu se pretvori čime se glupe guske opijaju kao od likera devojke u praznične dane – ali zre mesto nebeske zemaljska – Kralj Kupina i sumorno ih nalazi, iz zelenog đžbuna grabi kao iz kakve zelene korpe što je zelenim macama puna, zbog svakog boba sto kanđži ga stiže ipak groznica je to što ga grize, od glave do pete u drhtavicu i ruglo ga je Bog obukao. Sad nek gospođica Pirpir bleda bude, jer vreo Kralj Kupina  hladnim crvenilom đžbuna sebe namaže da mu lice, grudi još više crvene, s krvi od kupine šara noge, ruke, kao da je u Carstvu Krvi poslanik, tetura do izvora, tamo tuguje, kao za oproštaj, drhtavo zbori: Znaš li, vidiš li Kralju Kupino šta si? Od mazge si tvrdokorniji, od vetra vedriji, otrovniji i od najotrovnije gljive, gori od vatre što sve pali, užasan si ti, pakao pakla, bar da si se kao prase rodio ali ti si Ilonku bario i sto puta makar to i snio, jahao si crkvu, bubanj, brežuljak, kravu, brdo, drvo, tokom Uskrsa si se kočoperio, dva prsta za đžepove prsluka kačio, dlanove u đžepove hlača gurao, tako si razmetljivo, bahato šetao, zbog tebe razapetog smelo vređao, šta je tebi božja žalost i oltar, kad je svako zvono u Rim krenulo ti si sa  bikovim zazvonio, iz krletki  bezbroj ptica nebrojeno ispustio, miševe zrakom do punuća punio, nisi se popravio, trake žalosti sa groblja kao ukrase za sebe uzimao, tako si besnio u sumraku i u mesečevom sjaju, upregnut sa takocvet-vencem si bio, od plavo vasiljka ormu pravio, Kralju Kupino, ti glasonošo, sramota si sunčevih zraka, oponašajući tvog Čiču, noga ti šljaka! Gledaj u ogledalo, Kralju Kupino, iskrivljene su ti usne, osmeh groznica otkinula. Srećom iz promaje zvona nisi poslao telegram radosti celom svetu, Crncu i Talijanskom kralju, ljubaznom Sabolčka Mihalju, Molotovu, papi Pavlu, Sijamskim blizancima, ukradenoj Lindbergovoj bebi, Konja Kalmanu, Klebesberg Kuni, Greti Garbo, Tot Tihameru, Turk Berti, Parlamentu, bundevači, srećom nisi poslao telegram, plavo radosnog o krasnom životu, da je Kralj Kupina sretan. Kako ti pomoći, kralju, tikvane? Više ne možeš u svet zamahnuti, nikada radosno kriknuti, zvečeće alke lanca vežu ti noge, mali kralju, žalim te, amen. Tako se oprašta Kralj Kupina, rujno kao kupina, umorno, nemo gleda u okrugli izvor, u spomenkom obrubljeno ogledalo, ptice sa neba pitaju: Šta ti boli? Pirpir, sad budite bledo-beli, sad se hladi, u veselju Božjem sretan Kralj Kupina.                   Prevod: Fehér Illés                       Objavljeno: Putevi, 34: br. 2-3, 1988.

Forrás: Nagy László - Versek és versfordítások

                                     Magvető kiadó Budapest 1987.
                                     I. kötet, 663-679.