Keresés ebben a blogban

2017. január 8., vasárnap

Nagy László Szederkirály – Kralj kupina


Képtalálat a következőre: „nagy lászló költő”

Nagy László – P. Szabó Barnabás alkotása

Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.

Szederkirály

     kisregény Pírpír kisasszonynak

Mindenfele útjai futnak,
pirosak, feketék,
sárga-porosak,
virágporosak,
meredeki zöldek,
levegői kékek,
fehér-fehérek,
mindenféle zsebei vannak,
zsebei még a szivén is
pávatollak játszó szemeiből,
a szivárvány selymeiből,
de sötét, de halálfejes
éjjeli pille is rázsebesül –
ilyen zsebekkel, ilyen utakra
fut, fut a Szederkirály.

Kétféle ék van,
nem nyak-ék, nem vadliba-ék,
s ha Pírpír se tudja, hát íme:
van fából való, vasból való,
amivel ékelnek, hasítanak.
Hová hasítasz, vas-ék?
Világgá, te fa-ék, te fa-ék!
Sikítja a Szederkirály.

Fut a szőlővirágos hegynek,
hegy iránt
fazék levessel az öreg
Szederhöz a Szederkirály.
Derék gyerek vagy igen,
harangszónál gyorsabb az a láb
és lám a fedőcske alól
egyetlen arany karikát se
vesztettél el, most eszünk,
ennénk, de a kanál hiányzik –
Jót nevet a Szederkirály.

Pityereg a toronyi harangok
szoknyája alatt, mert ráalkonyult.
Kellett nekem harangnézőbe
jönnöm, mint legénynek leánynézőbe!
Istenem, a lépcsőt a sötétben
igazítsd jól a lábom alá,
hadd szálljak alá,
s légy velem nehogy elvigyenek
a rézfaszu bagók, fogadom
nem röppentek az oltár fölé
gyertyaoltó verebeket, fogadom
fészekbe, kalodalikba madárért,
madaraid tojásaiért, fiaiért
nem kutatok többé, továbbá
a Kera mama ágyába brekuszokat,
apró, piroshasu kisdedeket
nem dobigálok, továbbá
nem káromollak és paráznaságra
nem adom a fejemet. – Az Isten
lépcső helyett meleg tenyereit
adogatja a lefele lépő
talpak alá,
alásegíti szépen a földre.
Forró harangokkal akkor éjjel
álmodik először a Szederkirály.

Ha tücsök, ha bogár,
ha élet, ha halál –
én ebbe a száraz kútba –
kiáltja mindennapi mondókáját
elsápadva a Szederkirály.
S már kóckötélen megy is alá
a kávaalatti szalmaszálas
rendetlen csurifészeknél is
alább, a mélységes mélybe,
a hangtalan barna földharangba,
ahol az öböl már teljes barlang.
Sárkányszag semmi, csak a hideg-szag,
történelem-szag, nyirkos ruhák,
fekete subák szaga, pólyák szaga,
itt szénával megrakott három hosszú
szekér is könnyen megfordulhat,
elfér a falu, ha jön a tatár,
ha jönnek a törökök síppal, dobbal,
ha átfutnak rajtunk a franciák.
A véneknek mélységes igazuk van,
mondaná az édes napvilágra
fölbukkanva, de száját
útközben egészen telerakta
verébtojással a Szederkirály.

Zöld erdejét a kukoricásnak
végigálmodja lépegetve,
búsúlva a Szederkirály,
mert Szederapa szava szerint hajdan
egy hajnali ködben itt vonult
a zsivány Savanyu Jóska árván,
púposan a gondtól, igen.
Beleroskad a Szederkirály.
Leül fáradtan útja közben
minden kicsi tökre, még zöldek,
éretlen halálfejek, de látja,
ahogy ősszel a sárga halál-kobakot
fölveszi fejére, szalad hazának,
csinálna lámpát a halottaknak
gyertyavilág-szemü, holdra vigyorgó
szép ajándékot, de agyarasan
fut utána a Kondabeli Kan:
Dobd el azt a tököt, te Szederkirály,
különben téged is megropogtatlak!
Nem dobom, nem dobom, Kondabeli Kan,
hiába is kapkodsz a bokám után!
De hála, ez csak álom, csak ballag,
búsúlva a kukorica zölderdejében,
levágja a kukoricababák haját
bajusznak, és orratövéhez
a szájaszéle ügyesen fölemeli,
de ügyködik orra is hűségesen,
a szép bajuszért csupa ránc.

Selyembajuszával a Szederkirály
magát nagyságolva legénynek
átlép a zöld, a paráznaszagú
kenderbe, álmodva gyereket csinál
Polányi Ilonnak, a szaloncukor-
illatú paplaki szobaleánynak.
Pírpír, ne piruljon, de féltse Szedert!
Ó, ha az a színarany-pápaszemes,
ezüstbiciklis, kutyakorbácsos,
agárkutyás, agárkutya-száraz,
vitéz-jelvénnyel zománcozott szívü
Papifejedelem ezt látná, letépné
féltékenyen a fülit, farkát is,
megráspolyozná bajusza helyét
a buja kis Szederkirálynak!

Miénk a vár, miénk a vár!
Noha kiáltnak ostromosan,
s noha karmolnak, harapnak is
a nohavári törpék, az aprószentek,
mehetnek szájbaütötten haza!
Menjetek anyátokba, apátokba,
akik most éppen a kemencében
csépelik törpén a törpe rozsot,
nohabort igyatok picike pohárból
s jöhettek vissza, én várlak!
Pörköl a hátukba a Szederkirály.
De Pírpír kisasszony ne féljen,
nem jönnek vissza, csak vizesvödörben
szívatják a fejük daganatát.
Most más izgalom lesz, más háború,
az Isten kék templomában: a Sághegy
orgonáján egy sötét kerubin
játszik, és fekete kórus az erdő,
villám gyújt lángot a jegenye hegyén,
kifujja a szél a tökvirágkürtöt
szájából a Szederkirálynak.
Az Úr pedig fényes záporinget,
záporingre súlyos jéggyöngy-palástot,
gyöngykoronát, de égig érőt
ád a fohászkodó, imádkozó,
a szánom-bánomos Szederkirálynak.
De megkönyörül rajta hamarosan,
bocsánatképpen egy lágy szivárványt
ír a feje fölé, nevessen ő is,
nevet is, fut haza mindent feledve,
megtelve hétszínü hazugsággal:
Szétvertem a nohaboros Nohavárat
mint jég a kölesmagot, vakondturást,
de láttam akkora pávát a hegyen
leért a farka az erdőre lilán.
Láttam, a farkas bárányt operált,
lóhúgyba mosakodott, ördögöt is
láttam, ahogy áll a csipkebokornál
álláig fekete trikóban akár
egy biciklibajnok, azt mondta: tűzkő,
és csillaghullásos volt a szeme –
meséli a bólogató Szeder-családnak
ámulva önmagát a Szederkirály.

De Pírpír kisasszony tudja meg,
és ámuljon, mert ilyen még nem volt,
hogy apa a fiától kapja nevét,
a Szeder nevet! De miért is,
miért is Szeder a Szederkirály?
Csak. Mert a kukoricagombócnál is
inkább szereti a szedret.
Földi szeder, égi szeder – édes
csemegéje, cukra a Szederkirálynak,
áhitattal szedrét szedi a tüskés
földi tasakból meg égi bugyorból,
mint Pírpírke a pici kezével
celofánból a bonbont, selyemcukort!
A Szederkirály meg a Disznókirály
a szeder miatt immár ellenségek,
mert ahogy a szellő angyalt emel
a parti párából a parti fára,
olyan puha-könnyen a Szederkirály
a legmagasabb sudárra mászik,
nem zöld zászló, de fekete zászló,
mert fekete szedres az a sudár.
S míg hasi vödrét csöndben tellegeti
a Szederkirály, míg fekete szájat
fest magának, fekete pápaszemet,
fekete karórát, sokat a kezére,
míg fekete szívet szíve fölé fest:
a földről egy hosszú karikásostor
nyírja alatta a leveles ágat:
Jössz le te, jössz le te, Szederkirály!
Dehogy megyek, dehogy megyek Disznókirály,
lent hurkásra csapod a lábam!
S míg lent a dühöngő Disznókirály
a fát ostorozza, széled a konda,
pumija se pásztor, de Legfőbb Hadúr,
hajtja a rókát s a kannibál kocák
akár a rózsát zabálják a fűből
a más malacát – de nézze csak, Pírpír:
a Kondabeli Kan, az a vén agyaras,
hátulról egy szőke sertésleánnyal
egy pisze yorksírivel kocsikázik
s mint zsúrkocsit beletolja a sárba!

Pírpír, ne piruljon, ez mindennapi
eset – a galamb, a veréb, a gyepü-
bujkáló madár is, a legpirinyóbb
dalos is, aki így szól: picicipő –
az is párzik a másik picicipővel,
ezért rak fészket a levél alá
s talán a szülőkék emlékezetére,
tojást költ, kínlódik fiaiért.
Gyönyörködik bennük a Szederkirály,
mégis, a fészküket meg-megrabolja.
De most ahogy fölér a Vörös Dombra
fekete zászlóval, tört szederággal
az elhúnyt állatok temetőjéhez:
lát egy madári csodát, – micsodát?
Legelőbb egy bokrot, ez rózsaszínt
szokott virágzani, klipszet a fülre,
legelőbb egy bokrot, de nincs levele,
hernyókok nyálával tetőtől talpig
fátyolos, férgesen lüktet a fátyol,
s madárfészek a bokor szivében:
aranybegyű anya ül tojásain,
s ami zöld, az a szárnya, két kis levél,
de nem repül el, csak olykor-olykor
kukacot csíp le a fátyoláról,
s bóbiskol megint, a kis szemhéját
lehúmja, csak néha húzza föl s nézi,
szelíden nézi a Szederkirályt,
aki szobor lett, szederrel föstött szobor.
Most könnye potyog a Szederkirálynak.
Lüktet együtemre a színezüst fátyol
annyi a féreg, ó csillagos égbolt,
ó Pírpír, micsoda összkomfort ez,
micsoda madár ez, micsoda madár!

De nem a madárért jött ide ő
szeder-zászlajával az elhúllt
állatok temetőjébe, de másért:
Babusék Baba lováért, a sírhoz,
siratót mondani, harangozni,
ami bizony elmaradt, elföldelték
akár a dögöt. Most harangok szólnak:
Bim-bam, birodalom, uradalom,
nyugadalom, bim-bam, forradalom,
uralom, irgalom, sírhalom, bim-bam! –
Hervad a harangszó, jön most a szép
ceremónia: Cirkum dedérunt mé,
gemitusz, mortisz, dalóraszin fernó,
látod-e szép Baba ló, fehér ló,
Babusék Baba lova, fehér hajú,
fehérnek fehére, de szedres farú,
látod-e, mit kellett néked megérned,
lestrapáltak, megszakasztottak téged,
zab helyett zabszalmát löktek néked,
mégis te csikóként ugrándoztál,
soványan is táncikáltál, szép Baba ló,
vénülten is nagy volt igyekezeted,
láng volt a te lelked, szép Baba ló,
de bazaltot fuvaroztattak véled,
csak vaslapáttal tapogattak meg téged!
Huncut bognár, kutya kovács, kurva köteles,
szar szíjártó, bűnbocsánat néktek sose lesz,
pökök rátok máma, szintúgy a gazdára,
a garázdára, annak csak a szamár való,
nem a Baba ló, de még a szamár se,
ilyen ember sintérember kezibe való!
Húzd a hámot, itt szakadj meg, ez a divat.
itt döglesz meg, Úristened magához hivat.
Lám-e, csak a csontod maradt, szép Baba ló,
édes lóhus dögevőknek volt mennyei jó,
már ugató kriptáid a sok tarka ebek,
veres rókák, de a patát egy se ette meg,
pata nékem lábra való, te szép Baba ló!
Megáldalak szép virágszem, lángszem,
lámpám örökre, szanktusz, spiritusz, ámen!
Szertartásnak vége, csak vadgalambok
húznak még zöldharangot: húzom, húzom,
s kakukkmadár mond a Szederkirálynak
sok számos évet, de jobb a gerle:
Drágám, Szedrem, nem halunk meg, nemm!
S vígasztalódva a Szederkirály
fölhúzza a Baba ló két patáját
s jár velük a zöld füvü dögtemető
nagy szobájában mint otthon Babus
az anyja szép-cipőjében, mint Pírpír,
Pírpírke az anyukai lakkcipőben.
Szederzászlósan a Szederkirály
lépkedve a Baba ló patáival
elszántan, mégis nyugodt szivüen
levonul a dombról s bevonul
a smaragd lombokkal körülbástyázott
Szedervárba akár az Ünnep.

De patája a Szederkirálynak
fölver némi port, és csodálva őt
szedervári pici kölkek zöld levelet
hintenek elébe és kisleányok
játszva sok aranykaput nyitnak néki.
Ám az a színarany-pápaszemes,
ezüstbiciklis, kutyakorbácsos,
agárkutyás, agárkutya-száraz,
vitéz-jelvénnyel zománcozott szívü
Papifejedelem a nyomába lappang.
Szederkirály csak patázik előtte,
lóg oldaláról a fele derékszíj,
vette a búcsúban, rövidebb nem volt,
s Papifejedelem elkapja a bőrt,
kicsatolja és a Szederkirályt
csatolja a villanydúchoz. Mi lesz?
A zászlóról a fekete gyöngyöt
ütögeti korbáccsal mind a porba,
csizmaorrával a babai patát
kopogósan rúgja: Te ördög, te rút,
te fekete száj, te üszökfekete
szemkarika, rémes fekete szív,
te koslatsz az édes Ilonom után?
Én, igenis én, mert szaloncukor
illata van nyáron is, ajándék az is!
Illata? Te gyehennai rút kísértet,
megrontod Szedervárat, Szeder-vármegyét,
Szederországot! Te patás eretnek,
te csöpp antikrisztus! De jaj most neked,
szent kereszt alakjában megcsaplak én!
S megostorozza, bár jelképesen,
mégis fáj a szegény Szederkirálynak,
álmában is vicsorít. – De most mi legyen?
Kössünk-e Papifejedelmet a vers
oszlopához?Kössünk?Ne kössünk?Ne kössünk!

Most nagy tűnődés következik, Pírpír,
nyári tűnődés fehér toronyból,
a nagyharang szíve alól a tájra,
panoráma, forró! A Szederkirály
eltátja száját, kitárja szemét,
kinyitja fülét, szivét a magas
huzatban. Mennyi út, nagy út, kicsi út,
és megeszi az utakat a távol,
s megeszi a zöldet a kék, de a kéken
átlátszik egy nagy hegy, fehér koporsó,
ott hó esik már, itt zabaratás.
A Bánom-tagban, Siralom-völgyben,
de még a Pityer-dülőben is,
amit csak pipiske, pacsirta trágyáz,
gabonás szekerek ingadoznak:
sárga kockák a nyárban, húzzák
nyálzó, busa ökrök s körmük halkan
hozza a sárga porliliomot.
Libák virítnak a tarlón, s a méhek
aranykannákkal a harang alatt is
átszállnak. Íme, lassú juhászok
sétáltatnak fürdeni szürke nyájat
a nagy Balatonba, nagyfröccsöt isznak,
tüzes császárkörtét, nem vadalmát.
Sétál egy napernyő, pár alatta: négy láb,
fehér cipős kettő, a másik kettőn
lózsevró, fekete, de sarkantyúval,
nékik a Tüdővész kalapot emel
s tovább simítja a dohánylevelet,
a tavalyi sárgát a térdekalácsán.
Zöld kötényes bognár a nyártól rokkant
kerekeket javítja, kovácsműhelyből
tüzes vaspillék röpködnek a porba,
hogy fölkapkodják a mohó kacsák
s kiejtsék begyükön égett likon át.
Amott a kaskötő Jakab apostol
barnaarany glóriákból mézet perget
s pipál, míg a szomszédban kútba ugrik
a fölcsinált lány és onnan sikít föl:
öngyilkos lettem – de kutyabaja sincsen.
Ó, édes Isten, te óvod a babát,
a hasbelit is, mint a részegembert!
De a százesztendős Reza mama csontját
nem forrasztod össze, lám porban mászik
négykézláb az udvaron, igen savanyú
almával, sok csecsemővel: badarkáim,
habarjuk a port, csak vernétek széjjel
kis biribalták a fejemet, a vént! –
Az ábrándos Szederkirály most orvos,
Reza mamát orvosolna, ám a zabból
kaszások egy meszeshátú kost kihúzva
húznak a pajtába, porzik a lába.
Eléred a kondért, nem a Balatont,
miért váltál ki a nyájból, bolond –
susogja a Szederkirály, aki másra
figyel már a harang alól, s mit hall?
Agyő, te sző-ke gárda hadnagyom,
a-agyő – ez szép, a pelyvahordó lányok
rázendítettek torokig a porban,
de köhögés a vége, milyen szomorú!
Most a kazlon, a szőke Ararát hegyen
a mégszebb dal harsog bikásan, imígy:
Armeni-ának legszebb ro-zsája,
a leges-legszebb gyöngy-vi-rág –
Ez se tart soká, csak a gépzümmögés,
csak a por, csak szaladnak dupla zsákkal
a zsákolók s csetteg a lábukujja
mint a gébicsmadár, – a harang alatt is
hallja a Szederkirály s mintha lázba
borulna, mintha nagy füstös tűzvészt
látna: a nagyharangot megkondítja.

Égi szeder, földi szeder.
Már az égit, a rohadttá értet,
széthordták mézül a méhek, darazsak,
vagy mint potyadék a korona árnyán
szeszesre erjedt s a buta libák
lerészegedtek tőlük mint likőrtől
búcsú másnapján a lányok – de érik
égi helyett földi – A Szederkirály
borongva is rátalál, zöld bokorba
kapkod érte akár egy zöld kosárba
zöld kicsi macskákkal ami tele van,
minden szem szederért száz karom éri,
mégsem ez a bánata, hanem a láz,
fejebubjától a talpáig lázba
meg szégyenpírba öltöztette Isten.
Most Pírpír kisasszony legyen halovány,
mert az égő Szederkirály a bokor
hideg pirosát is magára keni,
hogy még pirosabb legyen arca, melle,
csíkozza szedervérrel karját, lábát,
mintha Vérországba kiküldött lenne,
tántorog a forráshoz, ott búsúlgat
s mintha búcsúzna, lázas szózatba kezd:
Tudod-e, látod-e Szederkirály,
mi vagy? Konokabb vagy a vad csacsinál,
szelesebb a szélnél, bolondabb vagy te
mindenféle bolondgombánál,
rosszabb vagy az égető lángnál,
iszonyú vagy te, pokolnak pokla,
születtél volna malacnak ólba,
de te megsasoltad Ilont hányszor,
legalább százszor noha álmodva,
lovagolni ültél templomra, dombra, dobra,
tehénre, fára, hegyre,
Húsvétkor voltál hetyke-betyke,
szíved fölé a szivarzsebbe
két ujjadat dugtad, s farzsebedbe
a teljes tenyeredet, úgy sétáltál
a fényben feszítve,
bántod, aki érted volt megfeszítve,
mit néked isteni gyász meg oltár,
mikor a harangok Rómába mentek,
te a bikáéval harangoztál,
kalodalikból madárokat
kipödörtél eleget, sokat,
szalmaszállal egeret dagadtra fujtál,
sohase javultál,
te a temetői szallagokat
magadra vetted mint sallangokat,
úgy tomboltál és úgy nyihogtál
napnyugtánál, fölkelő holdnál,
igyvirág-koszorúval voltál hámos,
búzavirág-kéken lószerszámos,
Szederkirály, te kengyelfutó,
szégyene vagy te a napvilágnak,
Bácsidat utánozva húztad lábad!
Tekints a tükörbe, Szederkirály,
ferde a szád, a mosolyodat
lecsavarta rólad a lázad.
Még jó, hogy a szeles toronyból
nem küldtél örömös táviratot
a világnak,
Négusnak meg a talján királynak,
a kedves Szabolcska Mihálynak,
Molotovnak, Piusz pápának,
a Sziámi ikerpárnak,
az ellopott Lindberg-bébikének,
Kánya Kálmánnak,
Klebelsberg Kunónak, Greta Garbónak,
Tóth Tihamérnak, Türk Bertának,
a Parlamentnek, a töktortának,
jó hogy nem küldtél táviratot,
örömös kéket, hogy szép az élet,
hogy boldog a Szederkirály.
Most mit tehetek érted, csacsikirály?
Már nem tudsz világgá hasítani,
soha vidámat sikítani,
lánc a lábadon, csacsogó láncszem,
kis királyom, sajnállak, ámen.

Igy búcsúzik a Szederkirály
szederpirosan, elgyötörve,
tekint a kerek forrásba némán,
nefelejcs-keretes kis tükörbe,
madarak az égből kérdik: Mi fáj?
Pírpír, most legyen papír-fehér,
most hűl ki Isten jókedvéből
a boldog Szederkirály.

Kralj kupina

     kratak roman gospođici Pirpir

Svakakvi su mu putevi,
crni i crveni,
od trave zeleni,
prašinom, polenom
žuto prekriveni,
zračno-plavi
beli i sjajni,
i đžepove ima svakakve,
đžepove i na srcu nosa,
paunovo perje iz blagog pogleda,
iz duginog svilenog odela,
ali i tamni i samrtni noćni leptiri
su tamo prišiveni –
s takvim đžepovima, na takvim cestama
juri, juri Kralj Kupina.

Kićen može biti
ne tek članak ili vrat,
a ako ni Pirpir ne zna, evo:
i drvo i željezo
čime paraju, cepaju.
Za što me cepaš, željezo?
Za svet, ti drvo, ti drvo!
Uzvikuje Kralj Kupina.

Trči prema grožđem obrasloj
padini
s loncem juhe do starca
Kupine Kralj Kupina.
Da, kršan si ti momak,
noge su ti brže od zvonjave
i gle, niti jedan zlatan
beočug ne manjka ispod
poklopca, sad ćemo jesti,
jeli bi, al kašike nema –
Grohota Kralj Kupina.

Pod suknjom zvona zvonika cmizdri
jer ga je zatekao mrak mrkli.
Trebao sam ja poći zvečke
gledati, kao mladići neveste!
Bože, basamake čvrsto mi stavi
ispod nogu u tami
da dole siđem
i budi sa mnom da me ne bi odnele
sove bakrenih muda, zavetujem
neću puštati nad oltar vrapce
koji sveće gase, zavetujem
u gnezdima, uvučenim rupama
za jajima, tvojim pticama i njihovom
mladunčadi tragati više neću, nadalje
u krevet matere Kera žabice i
sitne bebice crvenih stomaka
neću bacati, nadalje
neću te huliti i provoditi
blud i nemoral. – Pa Bog umesto
basamaka svoje tople dlanove
postavlja ispod tabana koji
se spuštaju,
pomaže da na zemlju siđu.
Vrućim  zvonima tada, u tu noć
sanja prvi put  Kralj Kupina.

Dal cvrčak il kukac,
dal život il prolaz –
ja ću u taj suhi bunar –
uzvikuje svoj govor svakodnevno
Kralj Kupina probledelo.
I na užetu od kučine već se spušta
pod čekrk, niže i od slamnatog,
neurednog Čuri gnezda,
dole u duboku dubinu,
u nemo smeđe zemljano zvono
gde je širok zaliv duplja samo.
Nigde mirisa zmaja tek vonj hlada,
vonj istorije, vlažna odela,
vonj crnih šubara, vonj pelena,
s lakoćom bi se tu okrenula  i
tri duge, senom pune kočije,
stane selo kad Tatari dolaze,
kad dudukom,  bubnjem Turci dolaze,
kad preko nas Francuzi prelaze.
Matori su  duboko u pravu
kazao bi mili uskrsnuvši se
na dnevno svetlo, ali usta
usput potpuno začečepio
jajima vrapca Kralj Kupina.

Kroz zelenu šumu kukuruzišta
koračajući, otužno
sanjari Kralj Kupina, jer
kako veli Otac Kupina jednom,
u jutarnjoj magli tu prođe
bećar Kiseli Joža sam samcat,
pogrbljeno od muka, da.
Stropošta se Kralj Kupina.
Tokom svoga puta morno seda
na svaku malu tikvu, još zelene,
nezrele mrtvačke glave, al vidi
kako u jesen žutu, samrtnu tikvu
stavlja na glavu, trči u svet,
lampu bi za mrtve pravio,
na mesec smeškajući krasan poklon
s očima svetla sveća, al režeći
juri za njim Nerast iz Krda.
Odbaci tu tikvu, Kralju Kupina,
inače ću i tebe polomiti!
Ne bacam, ne bacam Nerastu iz Krda,
zalud se želiš dočepati moga gležnja!
Srećom, san je to tek, samo hoda,
tugujući u šumi kukuruzišta     
reže kosu beba klipovima
radi brkova i usnama
spretno  ju podiže do nozdrve
ali i nos revnosno pomaže,
zbog lepih brkova nabora se.

Svilenim brkovima Kralj Kupina
smatrajući sebe mladićem
ulazi u zelenu kudelju
mirisa bluda, sanjajući dete
pravi Ilonki Polanji, sobarici
iz mirišljavog popovog gnezda. Pirpir,
bez stida, al se brinite za Kupinu!
O, kad   bi taj sa zlatnim očalima,
srebrnim točkovima, bičem za pse,
značkom hrabrosti emajliranim srcem,
hrtom kićeni, kao hrt suhi Vladar
popova to video, ljubomorno bi
otkinuo i uši i mošnice,
isturpijao mesto brkova
mladom, pohotnom Kralju Kupini!

Naš je dvorac, naš je dvorac!
Mada borbeno uzvikuju,
mada grebu  i grizu patuljci
iz madadvorca, razbijenim ustima
nevini sveci mogu ići doma!
Idite do matere, do oca,
koji patuljasto u pećnici baš sad
vrše vršidbu patuljaste raži,
madavino pijte iz sićušnih čaša
i vratite se, ja vas čekam!
Prži im u leđa Kralj Kupina.
Al gospođica Pirpir nek se ne plaši,
neće se vratiti, samo u kanti
za vodu hlade tumor na glavi.
Sad će druge vrste rata biti
u plavoj Božjoj  crkvi: na orgulji
Inagore crni heruvin svira
i taman hor je gusta šuma,
grom pali plamen na vrhu jablana,
vetar odnese trubu od cveta bundeve
iz usta  Kralja Kupine.
A Gospod sjajnu  pljusak-košulju,
na pljusak-košulju težak plašt ledenih
bisera, do neba visoku krunu od bisera
daruje skrušenom molitelju,
žalno-tugaljivom Kralju Kupini.
Ali brzo mu se smiluje,
za oproštaj mekanu dugu mu
crta iznad glave, nek se i on smeje,
i smeje se, presretan trči kući
ispunjen  sedmobojnim  lažima:
Razbio sam madavinski madadvorac,
kao led krtičnjaka, zrnca prosa,
al videh na brdu tolikog pauna,
repom dotaknuo šumu ljubičasto.
Videh, kurjak jagnje operirao,
u mokraći konja se prao, videh
i đavola kako uz šiblje šipka
obučen u crnu majicu kao
biciklistički prvak reče: kremen,
s očima kao da je od zvezde padavice –
priča klimajućoj porodici Kupina
sam sebi se diveći Kralj Kupina.

A gospođica Pirpir nek zna i
nek se ne čudi, toga još nije bilo
da otac od sina dobije ime,
ime Kupina! Ali zašto,
zašto je Kupina Kralj Kupina?
Zato. Jer i od kukuruznih knedli
više voli kupinu.
Zemaljska kupina, nebeska kupina –
slastica, slatka gozba Kralja Kupine,
žudno vadi kupinu iz bodljikave
zemaljske kese i nebeske vreće,
dok Pirpirka sa sićušnom rukom
iz celofana svečarsku bonbonu!
Zbog kupine Kralj Kupina i Kralj Svinja
sad su već ljuti protivnici
jer kako lahor anđela diže
iz obalne pare na drveće,
Kralj Kupina tako mekano-lako
se penje na tankovitastu granu,
nije zelena al je crna zastava,
jer crnom kupinom je puna ta grana.
I dok kantu trbuha u tišini
puni Kralj Kupina, dok sebi crna
usta crta, crne naočale,
mnoštvo sićušnih crnih ručnih satova,
dok iznad srca crno srce stavlja:
sa zemlje dugačak knut s karikama
seče ispod njega zalistalu granu:
Dole, dole ti, Kralju  Kupina!
Neću sići, neću sići, Kralju Svinja,
dole ćeš mi noge polomiti!
I dok dole pobesneli Kralj Svinja
bičuje drvo, krdo se razilazi,
ni ovčar nije pastir, al Glavni Ratnik
lisicu goni, krmače-kanibali
iz trave  tuđu mladunčad
kao ružu žderu - ali pogledajte Pirpir:
Nerast iz Krda, taj ostareli derač
pozadi sa svinja-devojkom,
s jednom pisavom jorkširkom se vuca
i kao kolice u blato ju gura!

Pirpir bez stida, svakodnevni je to
događaj – golub, vrabac, u živici
potucajuća ptica i majušna
pevačica, koja kaže: cipelica –
i ona se pari s drugom  cipelicom,
zato pravi gnezdo ispod lišća
i možda u spomen svojih roditelja
grije jaja, muči se zbog potomstva.
Divi se njima Kralj Kupina, ipak
katkad uživa u pljačci gnezda.
Al sad, kad na Crvenu Humku
sa crnom zastavom, slomljenom granom
kupine na groblje mrtvih životinja stiže,
ptičje čudo vidi – ali kakvo?
Prvo đžbun, obično ružičasto
cveta, ukras za devojačke uši,
prvo jedan đžbun ali bez lišća,
gustim velom od sline gusenice je
prekriven, crvasto titra taj veo,
i u srcu đžbuna ptičje gnezdo:
ptica sa zlatnom gušom grije jaja,
i što je zeleno, to joj je krilo,
dva lista, ali ne odleti, tek
katkada kukca grabi sa vela,
i već ponovo drema, zatvori
sitne kapke, retko kad ih otvori,
pitomo gleda Kralja Kupinu
ko kip posta, kupinom obojeni kip.
Sad suze teku Kralju Kupini.
Na jedan ritam kuca srebrni veo,
toliko je kukca, o zvezdano nebo,
o Pirpir, kakav je to pun komfor,
kakva je ta ptica, kakva ptica!

Al on nije zbog ptice došao
sa crnom zastavom od kupine
tu, na groblje mrtvih životinja:
zbog Sekinih Beba konja, na humku
naricati, zadnju počast dati,
jer jednom kao crkotinu su ga
zakopali. Sada zvona zvone:
bim-bam, carevina, gazdovina,
mirovina, bim-bam, pobuna,
vladavina, tetošina, grobnina.
Vene zvonjava, sad dolazi lepa
ceremonija: Circum dederunt me,
genitus, mortus, dalorasin ferno,
vidiš li Beba konju, beli konju,
Beba konju Sekinih, belo koso,
belo beline al guzo kupinasto,
vidiš li šta si doživeti morao,
istrošili su te i raskinuli,
mesto zobi slamu su ti gurnuli,
ipak, ti si kao ždrebe skakutao
i suvonjavo plesao, lepi Beba konju,
i ostarelo si se trudio, ognjem
ti je srce bilo, lepi Beba konju,
al bazalt su ti kirijati dali,
samo  lopatom su te opipavali!
Opscen kolar, pasji kovač, loća užar,
đubre sarač, nikad za vas oproštaja,
pljujem na vas sada i na gospodara,
na zulumčara, za njega je tek osao
a ne Beba konj, čak nije ni osao,
samo je za strvodera taj čovo!
Vuci jaram, raskidaj se, to je moda,
tu ćeš crknuti, odmah možeš do svoga  Boga.
Gle, tek kosti imaš, lepi Beba konju,
meso je za lešinare bilo nebesko,
lajava kripta su ti šareni psi,
crvene lije, al kopita su ostala,
kopita su mi za noge, Beba konju!
Blagosiljam te, lepi cvete, plamen,
večni luč mi je sanktus, spiritus, amen!
Završen je obred, samo dupljaši
vuku još zeleno zvono: vučem, vučem,
Kralju Kupini dug život kukavica
predskazuje, al bolja je grlica:
Dragi, Kupino, nećemo umreti, nne!
I utešen Kralj Kupina
obuje dva kopita Beba konja,
u njima hoda na zelenilu groblja
strvina kao Seka kod kuće
u maminoj cipeli, kao Pirpir,
Pirpirka u majčinoj lakovanoj cipeli.
Zastavom od kupine Kralj Kupina
u kopitama Beba konja
odvažno, ipak mirne duše
silazi sa brežuljka i ulazi
u smaragdnim  lišćem optočeni
dvorac Kupine kao Praznik.

Al kopita Kralja Kupine dižu
nešto prašine i diveći mu se
derišta iz dvorca kupine zelenim
lišćem put zastiru i devojčice
zlatne kapije mu otvaraju.
Ali taj sa zlatnim očalima,
srebrnim točkovima, bičem za pse,
značkom hrabrosti emejliranim srcem,
hrtom kićeni, kao hrt suhi  Vladar
Popova netremice se za njim šunja.
Kopita se dalje Kralj Kupina,
novi opasač mu sa strane visi,
kupljen u proštenju, kraćeg nije bilo,
ščepa tu kožu Vladar popova,
odveže i Kralja Kupinu uz
banderu veže. Šta će biti?
Sa zastave crne bisere bičem
zrno po zrno u prašinu baca,
vrškom čizme nemilice udara
kopita bebe: Ti đavole, rugobo,
ti s crnim ustima, čađžavo-crnim
očima, strašno-crnim žilama,
ti se vucaš s mojom slatkom Ilonkom?
Ja, bogme ja, jer i leti miriše
na bonbonu, i to je nekakav poklon!
Miriše? Ti ukleta, ružna avetu,
kvariš dvor Kupine, baniju Kupinu,
državu Kupinu! Ti raskolniku
s kopitama, antikristu! Jao tebi,
kaznit ću te u vidu svetog križa!
Bičuje ga, samo simbolično,
ipak boli jadnom Kralju Kupini
i u snu se grči. – Šta sad uraditi?
Dal vezati Vladara Popova uz stub
pesme? Vezati? Ne vezati? Ne vezati!

Sad veliko razmišljanje sledi, Pirpir,
letnje razmišljanje iz belog tornja,
ispod srca velikog zvona na pejzaž,
panorama, vruća! Kralj Kupina
u visokoj promaji čudom se čudi,
rogači oči, otvara uši, srce.
Koliko cesta, velike ceste, male ceste,
i sve te ceste pojede daljina,
i pojede azur zeleno, ali kroz
azur nazire se jedno brdo, beli les,
tamo već sneži, tu je žetva zobi.
U Žalim-dolu, dolini Jada,
a još i u ataru Plača
šta samo švrljuge, senice gnoje,
žitom puna kola se provlače:
žute kocke u letu, nezgrapni,
slinavi volovi ih vuku čije nokte
žuti ljiljan prašine donesu.
Ugarnicu guske kite, pčele
sa zlatnim kantama i ispod zvona
prolete. Evo, zbog osveženja
spori čobani sivo stado u Balaton
teraju, uštrcak pijuckaju,
vruću kruškovaču, ne divlju cujku.
Šeta suncobran, par ispod: četiri noge,
dve sa belim cipelama, na drugima
crne čizme ali s mamuzama,
Sušica pred njima samo šešir skida,
i dalje miluje list duvana,
na kolenima, prošlogodišnju, žutu.
Kolar sa zelenom pregačom kljakave
točkove popravlja, usijani leptiri
kovačnice u prašinu padaju
da bi ih halapljive guske progutali
i iz oprženih  guše ispustili.
Tamo košničar apostol Jakov
iz zlatnosmeđih oreola med vrca,
i puši, dok u susedstvu zdetna
devojka u bunar se baca i vrišti:
ubila sam se – ali ništa joj nije.
O, sveti Bože, ti štitiš detence,
čak i u stomaku, kao pijanca!
Ali kosti stogodišnjice bake Roze
nećeš sastaviti, četveronoške
se vuče u prašini sa prekiselom
jabukom i mnoštvom beba: nemušnici,
mutimo prašinu, kad bi mi samo
razbili glavu, ostarelu ti nikogovići! -
Zanesen Kralj Kupina sad je lekar,
lečio bi baku Rozu, ali kosci
iz zoba izvučenog vapnenog ovna
vuku u senik, noge mu se praše.
Stići ćeš do kotla, ne do Balatona,
što si se izdvojio iz čopora -
mrmlja Kralj Kupina, već nešto
drugo prati ispod zvona, i šta čuje?
Zbogom, ti pla-vi poručniče,
zbo-gom – to je lepo, prašnjave devojke
noseći pljevu pesmu započele,
al u kašlju se završila, kako je to tužno!
Sada na stogu, na plavom Araratu
još lepša pesma se čuje muževno:
najlepša ru-ža Arme-nije
i naj-lepši  đur-đe-vak –
Kratko traje, samo brujanje mašima,
prašina, utrka težaka s duplim
đžakovima i pucketaju im nožni prsti
kao u ptice svrčka – i ispod zvona
čuje to Kralj Kupina, kao da je
u bunilu, kao da garište
vidi: velikim zvonom zazvoni.

Zamaljska kupina, nebeska kupina.
Nebesku, onu trulu, prezrelu
zbog meda pčele, ose su raznele,
ili kao trulež u senci krošnje
u žestu se pretvori čime se glupe guske
opijaju kao od likera devojke
u praznične dane – ali zre
mesto nebeske zemaljska – Kralj Kupina
i sumorno ih nalazi, iz zelenog
đžbuna grabi kao iz kakve zelene
korpe što je zelenim macama puna,
zbog svakog boba sto kanđži ga stiže
ipak groznica je to što ga grize,
od glave do pete u drhtavicu
i ruglo ga je Bog obukao.
Sad nek gospođica Pirpir bleda bude,
jer vreo Kralj Kupina  hladnim
crvenilom đžbuna sebe namaže
da mu lice, grudi još više crvene,
s krvi od kupine šara noge, ruke,
kao da je u Carstvu Krvi poslanik,
tetura do izvora, tamo tuguje,
kao za oproštaj, drhtavo zbori:
Znaš li, vidiš li Kralju Kupino
šta si? Od mazge si tvrdokorniji,
od vetra vedriji, otrovniji
i od najotrovnije gljive,
gori od vatre što sve pali,
užasan si ti, pakao pakla,
bar da si se kao prase rodio
ali ti si Ilonku bario
i sto puta makar to i snio,
jahao si crkvu, bubanj, brežuljak,
kravu, brdo, drvo,
tokom Uskrsa si se kočoperio,
dva prsta za đžepove prsluka
kačio, dlanove u đžepove
hlača gurao, tako si razmetljivo,
bahato šetao,
zbog tebe razapetog smelo vređao,
šta je tebi božja žalost i oltar,
kad je svako zvono u Rim krenulo
ti si sa  bikovim zazvonio,
iz krletki  bezbroj ptica
nebrojeno ispustio,
miševe zrakom do punuća punio,
nisi se popravio,
trake žalosti sa groblja kao
ukrase za sebe uzimao,
tako si besnio u sumraku
i u mesečevom sjaju,
upregnut sa takocvet-vencem si bio,
od plavo vasiljka ormu pravio,
Kralju Kupino, ti glasonošo,
sramota si sunčevih zraka,
oponašajući tvog Čiču, noga ti šljaka!
Gledaj u ogledalo, Kralju Kupino,
iskrivljene su ti usne, osmeh
groznica otkinula.
Srećom iz promaje zvona
nisi poslao telegram radosti
celom svetu,
Crncu i Talijanskom kralju,
ljubaznom Sabolčka Mihalju,
Molotovu, papi Pavlu,
Sijamskim blizancima,
ukradenoj Lindbergovoj bebi,
Konja Kalmanu,
Klebesberg Kuni, Greti Garbo,
Tot Tihameru, Turk Berti,
Parlamentu, bundevači,
srećom nisi poslao telegram,
plavo radosnog o krasnom životu,
da je Kralj Kupina sretan.
Kako ti pomoći, kralju, tikvane?
Više ne možeš u svet zamahnuti,
nikada radosno kriknuti,
zvečeće alke lanca vežu ti noge,
mali kralju, žalim te, amen.

Tako se oprašta Kralj Kupina,
rujno kao kupina, umorno,
nemo gleda u okrugli izvor,
u spomenkom obrubljeno ogledalo,
ptice sa neba pitaju: Šta ti boli?
Pirpir, sad budite bledo-beli,
sad se hladi, u veselju Božjem
sretan Kralj Kupina.

                  Prevod: Fehér Illés    
                  Objavljeno: Putevi, 34: br. 2-3, 1988.

Forrás: Nagy László - Versek és versfordítások
                                     Magvető kiadó Budapest 1987.
                                     I. kötet, 663-679.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése