Nagy
László – P. Szabó Barnabás alkotása
Felsőiszkáz,
1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.
Szederkirály
kisregény Pírpír kisasszonynak
Mindenfele útjai
futnak,
pirosak, feketék,
sárga-porosak,
virágporosak,
meredeki zöldek,
levegői kékek,
fehér-fehérek,
mindenféle zsebei
vannak,
zsebei még a szivén
is
pávatollak játszó
szemeiből,
a szivárvány
selymeiből,
de sötét, de
halálfejes
éjjeli pille is
rázsebesül –
ilyen zsebekkel,
ilyen utakra
fut, fut a
Szederkirály.
Kétféle ék van,
nem nyak-ék, nem
vadliba-ék,
s ha Pírpír se
tudja, hát íme:
van fából való,
vasból való,
amivel ékelnek,
hasítanak.
Hová hasítasz,
vas-ék?
Világgá, te fa-ék,
te fa-ék!
Sikítja a
Szederkirály.
Fut a szőlővirágos
hegynek,
hegy iránt
fazék levessel az
öreg
Szederhöz a
Szederkirály.
Derék gyerek vagy
igen,
harangszónál
gyorsabb az a láb
és lám a fedőcske
alól
egyetlen arany
karikát se
vesztettél el, most
eszünk,
ennénk, de a kanál
hiányzik –
Jót nevet a
Szederkirály.
Pityereg a toronyi
harangok
szoknyája alatt,
mert ráalkonyult.
Kellett nekem
harangnézőbe
jönnöm, mint
legénynek leánynézőbe!
Istenem, a lépcsőt
a sötétben
igazítsd jól a
lábom alá,
hadd szálljak alá,
s légy velem nehogy
elvigyenek
a rézfaszu bagók,
fogadom
nem röppentek az
oltár fölé
gyertyaoltó
verebeket, fogadom
fészekbe,
kalodalikba madárért,
madaraid
tojásaiért, fiaiért
nem kutatok többé,
továbbá
a Kera mama ágyába
brekuszokat,
apró, piroshasu
kisdedeket
nem dobigálok,
továbbá
nem káromollak és
paráznaságra
nem adom a fejemet.
– Az Isten
lépcső helyett
meleg tenyereit
adogatja a lefele
lépő
talpak alá,
alásegíti szépen a
földre.
Forró harangokkal
akkor éjjel
álmodik először a
Szederkirály.
Ha tücsök, ha
bogár,
ha élet, ha halál –
én ebbe a száraz
kútba –
kiáltja mindennapi
mondókáját
elsápadva a
Szederkirály.
S már kóckötélen
megy is alá
a kávaalatti
szalmaszálas
rendetlen
csurifészeknél is
alább, a mélységes
mélybe,
a hangtalan barna
földharangba,
ahol az öböl már
teljes barlang.
Sárkányszag semmi,
csak a hideg-szag,
történelem-szag,
nyirkos ruhák,
fekete subák szaga,
pólyák szaga,
itt szénával
megrakott három hosszú
szekér is könnyen
megfordulhat,
elfér a falu, ha
jön a tatár,
ha jönnek a törökök
síppal, dobbal,
ha átfutnak rajtunk
a franciák.
A véneknek
mélységes igazuk van,
mondaná az édes
napvilágra
fölbukkanva, de
száját
útközben egészen
telerakta
verébtojással a
Szederkirály.
Zöld erdejét a
kukoricásnak
végigálmodja
lépegetve,
búsúlva a
Szederkirály,
mert Szederapa
szava szerint hajdan
egy hajnali ködben
itt vonult
a zsivány Savanyu Jóska
árván,
púposan a gondtól,
igen.
Beleroskad a
Szederkirály.
Leül fáradtan útja
közben
minden kicsi tökre,
még zöldek,
éretlen halálfejek,
de látja,
ahogy ősszel a
sárga halál-kobakot
fölveszi fejére,
szalad hazának,
csinálna lámpát a
halottaknak
gyertyavilág-szemü,
holdra vigyorgó
szép ajándékot, de
agyarasan
fut utána a
Kondabeli Kan:
Dobd el azt a
tököt, te Szederkirály,
különben téged is
megropogtatlak!
Nem dobom, nem
dobom, Kondabeli Kan,
hiába is kapkodsz a
bokám után!
De hála, ez csak
álom, csak ballag,
búsúlva a kukorica
zölderdejében,
levágja a
kukoricababák haját
bajusznak, és
orratövéhez
a szájaszéle
ügyesen fölemeli,
de ügyködik orra is
hűségesen,
a szép bajuszért
csupa ránc.
Selyembajuszával a
Szederkirály
magát nagyságolva
legénynek
átlép a zöld, a
paráznaszagú
kenderbe, álmodva
gyereket csinál
Polányi Ilonnak, a
szaloncukor-
illatú paplaki
szobaleánynak.
Pírpír, ne
piruljon, de féltse Szedert!
Ó, ha az a
színarany-pápaszemes,
ezüstbiciklis,
kutyakorbácsos,
agárkutyás,
agárkutya-száraz,
vitéz-jelvénnyel
zománcozott szívü
Papifejedelem ezt
látná, letépné
féltékenyen a
fülit, farkát is,
megráspolyozná
bajusza helyét
a buja kis
Szederkirálynak!
Miénk a vár, miénk
a vár!
Noha kiáltnak
ostromosan,
s noha karmolnak,
harapnak is
a nohavári törpék,
az aprószentek,
mehetnek
szájbaütötten haza!
Menjetek anyátokba,
apátokba,
akik most éppen a
kemencében
csépelik törpén a
törpe rozsot,
nohabort igyatok
picike pohárból
s jöhettek vissza,
én várlak!
Pörköl a hátukba a
Szederkirály.
De Pírpír
kisasszony ne féljen,
nem jönnek vissza,
csak vizesvödörben
szívatják a fejük
daganatát.
Most más izgalom
lesz, más háború,
az Isten kék
templomában: a Sághegy
orgonáján egy sötét
kerubin
játszik, és fekete
kórus az erdő,
villám gyújt lángot
a jegenye hegyén,
kifujja a szél a
tökvirágkürtöt
szájából a
Szederkirálynak.
Az Úr pedig fényes
záporinget,
záporingre súlyos
jéggyöngy-palástot,
gyöngykoronát, de
égig érőt
ád a fohászkodó,
imádkozó,
a szánom-bánomos
Szederkirálynak.
De megkönyörül
rajta hamarosan,
bocsánatképpen egy
lágy szivárványt
ír a feje fölé,
nevessen ő is,
nevet is, fut haza
mindent feledve,
megtelve hétszínü
hazugsággal:
Szétvertem a
nohaboros Nohavárat
mint jég a
kölesmagot, vakondturást,
de láttam akkora
pávát a hegyen
leért a farka az
erdőre lilán.
Láttam, a farkas
bárányt operált,
lóhúgyba
mosakodott, ördögöt is
láttam, ahogy áll a
csipkebokornál
álláig fekete
trikóban akár
egy biciklibajnok,
azt mondta: tűzkő,
és csillaghullásos
volt a szeme –
meséli a bólogató
Szeder-családnak
ámulva önmagát a
Szederkirály.
De Pírpír
kisasszony tudja meg,
és ámuljon, mert
ilyen még nem volt,
hogy apa a fiától
kapja nevét,
a Szeder nevet! De
miért is,
miért is Szeder a
Szederkirály?
Csak. Mert a
kukoricagombócnál is
inkább szereti a
szedret.
Földi szeder, égi
szeder – édes
csemegéje, cukra a
Szederkirálynak,
áhitattal szedrét
szedi a tüskés
földi tasakból meg
égi bugyorból,
mint Pírpírke a
pici kezével
celofánból a bonbont,
selyemcukort!
A Szederkirály meg
a Disznókirály
a szeder miatt
immár ellenségek,
mert ahogy a szellő
angyalt emel
a parti párából a
parti fára,
olyan puha-könnyen
a Szederkirály
a legmagasabb
sudárra mászik,
nem zöld zászló, de
fekete zászló,
mert fekete szedres
az a sudár.
S míg hasi vödrét
csöndben tellegeti
a Szederkirály, míg
fekete szájat
fest magának,
fekete pápaszemet,
fekete karórát,
sokat a kezére,
míg fekete szívet
szíve fölé fest:
a földről egy
hosszú karikásostor
nyírja alatta a
leveles ágat:
Jössz le te, jössz
le te, Szederkirály!
Dehogy megyek,
dehogy megyek Disznókirály,
lent hurkásra
csapod a lábam!
S míg lent a
dühöngő Disznókirály
a fát ostorozza,
széled a konda,
pumija se pásztor,
de Legfőbb Hadúr,
hajtja a rókát s a
kannibál kocák
akár a rózsát
zabálják a fűből
a más malacát – de
nézze csak, Pírpír:
a Kondabeli Kan, az
a vén agyaras,
hátulról egy szőke
sertésleánnyal
egy pisze
yorksírivel kocsikázik
s mint zsúrkocsit
beletolja a sárba!
Pírpír, ne
piruljon, ez mindennapi
eset – a galamb, a
veréb, a gyepü-
bujkáló madár is, a
legpirinyóbb
dalos is, aki így
szól: picicipő –
az is párzik a
másik picicipővel,
ezért rak fészket a
levél alá
s talán a szülőkék
emlékezetére,
tojást költ,
kínlódik fiaiért.
Gyönyörködik bennük
a Szederkirály,
mégis, a fészküket
meg-megrabolja.
De most ahogy fölér
a Vörös Dombra
fekete zászlóval, tört
szederággal
az elhúnyt állatok
temetőjéhez:
lát egy madári
csodát, – micsodát?
Legelőbb egy
bokrot, ez rózsaszínt
szokott virágzani,
klipszet a fülre,
legelőbb egy
bokrot, de nincs levele,
hernyókok nyálával
tetőtől talpig
fátyolos, férgesen
lüktet a fátyol,
s madárfészek a
bokor szivében:
aranybegyű anya ül
tojásain,
s ami zöld, az a
szárnya, két kis levél,
de nem repül el,
csak olykor-olykor
kukacot csíp le a
fátyoláról,
s bóbiskol megint,
a kis szemhéját
lehúmja, csak néha
húzza föl s nézi,
szelíden nézi a
Szederkirályt,
aki szobor lett,
szederrel föstött szobor.
Most könnye potyog
a Szederkirálynak.
Lüktet együtemre a
színezüst fátyol
annyi a féreg, ó
csillagos égbolt,
ó Pírpír, micsoda
összkomfort ez,
micsoda madár ez,
micsoda madár!
De nem a madárért
jött ide ő
szeder-zászlajával
az elhúllt
állatok temetőjébe,
de másért:
Babusék Baba
lováért, a sírhoz,
siratót mondani,
harangozni,
ami bizony
elmaradt, elföldelték
akár a dögöt. Most
harangok szólnak:
Bim-bam, birodalom,
uradalom,
nyugadalom, bim-bam,
forradalom,
uralom, irgalom,
sírhalom, bim-bam! –
Hervad a harangszó,
jön most a szép
ceremónia: Cirkum
dedérunt mé,
gemitusz, mortisz,
dalóraszin fernó,
látod-e szép Baba
ló, fehér ló,
Babusék Baba lova,
fehér hajú,
fehérnek fehére, de
szedres farú,
látod-e, mit
kellett néked megérned,
lestrapáltak,
megszakasztottak téged,
zab helyett
zabszalmát löktek néked,
mégis te csikóként
ugrándoztál,
soványan is
táncikáltál, szép Baba ló,
vénülten is nagy
volt igyekezeted,
láng volt a te
lelked, szép Baba ló,
de bazaltot
fuvaroztattak véled,
csak vaslapáttal
tapogattak meg téged!
Huncut bognár,
kutya kovács, kurva köteles,
szar szíjártó,
bűnbocsánat néktek sose lesz,
pökök rátok máma,
szintúgy a gazdára,
a garázdára, annak
csak a szamár való,
nem a Baba ló, de
még a szamár se,
ilyen ember
sintérember kezibe való!
Húzd a hámot, itt
szakadj meg, ez a divat.
itt döglesz meg,
Úristened magához hivat.
Lám-e, csak a
csontod maradt, szép Baba ló,
édes lóhus
dögevőknek volt mennyei jó,
már ugató kriptáid
a sok tarka ebek,
veres rókák, de a
patát egy se ette meg,
pata nékem lábra
való, te szép Baba ló!
Megáldalak szép
virágszem, lángszem,
lámpám örökre,
szanktusz, spiritusz, ámen!
Szertartásnak vége,
csak vadgalambok
húznak még
zöldharangot: húzom, húzom,
s kakukkmadár mond a
Szederkirálynak
sok számos évet, de
jobb a gerle:
Drágám, Szedrem,
nem halunk meg, nemm!
S vígasztalódva a
Szederkirály
fölhúzza a Baba ló
két patáját
s jár velük a zöld
füvü dögtemető
nagy szobájában
mint otthon Babus
az anyja
szép-cipőjében, mint Pírpír,
Pírpírke az anyukai
lakkcipőben.
Szederzászlósan a
Szederkirály
lépkedve a Baba ló
patáival
elszántan, mégis
nyugodt szivüen
levonul a dombról s
bevonul
a smaragd lombokkal
körülbástyázott
Szedervárba akár az
Ünnep.
De patája a
Szederkirálynak
fölver némi port,
és csodálva őt
szedervári pici
kölkek zöld levelet
hintenek elébe és
kisleányok
játszva sok
aranykaput nyitnak néki.
Ám az a
színarany-pápaszemes,
ezüstbiciklis,
kutyakorbácsos,
agárkutyás,
agárkutya-száraz,
vitéz-jelvénnyel
zománcozott szívü
Papifejedelem a
nyomába lappang.
Szederkirály csak
patázik előtte,
lóg oldaláról a
fele derékszíj,
vette a búcsúban,
rövidebb nem volt,
s Papifejedelem
elkapja a bőrt,
kicsatolja és a
Szederkirályt
csatolja a
villanydúchoz. Mi lesz?
A zászlóról a
fekete gyöngyöt
ütögeti korbáccsal
mind a porba,
csizmaorrával a
babai patát
kopogósan rúgja: Te
ördög, te rút,
te fekete száj, te
üszökfekete
szemkarika, rémes
fekete szív,
te koslatsz az édes
Ilonom után?
Én, igenis én, mert
szaloncukor
illata van nyáron
is, ajándék az is!
Illata? Te
gyehennai rút kísértet,
megrontod
Szedervárat, Szeder-vármegyét,
Szederországot! Te
patás eretnek,
te csöpp
antikrisztus! De jaj most neked,
szent kereszt
alakjában megcsaplak én!
S megostorozza, bár
jelképesen,
mégis fáj a szegény
Szederkirálynak,
álmában is
vicsorít. – De most mi legyen?
Kössünk-e
Papifejedelmet a vers
oszlopához?Kössünk?Ne
kössünk?Ne kössünk!
Most nagy tűnődés
következik, Pírpír,
nyári tűnődés fehér
toronyból,
a nagyharang szíve
alól a tájra,
panoráma, forró! A
Szederkirály
eltátja száját,
kitárja szemét,
kinyitja fülét,
szivét a magas
huzatban. Mennyi
út, nagy út, kicsi út,
és megeszi az utakat
a távol,
s megeszi a zöldet
a kék, de a kéken
átlátszik egy nagy
hegy, fehér koporsó,
ott hó esik már,
itt zabaratás.
A Bánom-tagban,
Siralom-völgyben,
de még a
Pityer-dülőben is,
amit csak pipiske,
pacsirta trágyáz,
gabonás szekerek
ingadoznak:
sárga kockák a
nyárban, húzzák
nyálzó, busa ökrök
s körmük halkan
hozza a sárga
porliliomot.
Libák virítnak a
tarlón, s a méhek
aranykannákkal a
harang alatt is
átszállnak. Íme,
lassú juhászok
sétáltatnak fürdeni
szürke nyájat
a nagy Balatonba,
nagyfröccsöt isznak,
tüzes
császárkörtét, nem vadalmát.
Sétál egy napernyő,
pár alatta: négy láb,
fehér cipős kettő,
a másik kettőn
lózsevró, fekete,
de sarkantyúval,
nékik a Tüdővész
kalapot emel
s tovább simítja a
dohánylevelet,
a tavalyi sárgát a
térdekalácsán.
Zöld kötényes
bognár a nyártól rokkant
kerekeket javítja,
kovácsműhelyből
tüzes vaspillék
röpködnek a porba,
hogy fölkapkodják a
mohó kacsák
s kiejtsék begyükön
égett likon át.
Amott a kaskötő
Jakab apostol
barnaarany
glóriákból mézet perget
s pipál, míg a
szomszédban kútba ugrik
a fölcsinált lány
és onnan sikít föl:
öngyilkos lettem –
de kutyabaja sincsen.
Ó, édes Isten, te
óvod a babát,
a hasbelit is, mint
a részegembert!
De a százesztendős
Reza mama csontját
nem forrasztod
össze, lám porban mászik
négykézláb az
udvaron, igen savanyú
almával, sok csecsemővel:
badarkáim,
habarjuk a port,
csak vernétek széjjel
kis biribalták a
fejemet, a vént! –
Az ábrándos
Szederkirály most orvos,
Reza mamát
orvosolna, ám a zabból
kaszások egy
meszeshátú kost kihúzva
húznak a pajtába,
porzik a lába.
Eléred a kondért,
nem a Balatont,
miért váltál ki a
nyájból, bolond –
susogja a
Szederkirály, aki másra
figyel már a harang
alól, s mit hall?
Agyő, te sző-ke
gárda hadnagyom,
a-agyő – ez szép, a
pelyvahordó lányok
rázendítettek
torokig a porban,
de köhögés a vége,
milyen szomorú!
Most a kazlon, a
szőke Ararát hegyen
a mégszebb dal
harsog bikásan, imígy:
Armeni-ának
legszebb ro-zsája,
a leges-legszebb
gyöngy-vi-rág –
Ez se tart soká,
csak a gépzümmögés,
csak a por, csak
szaladnak dupla zsákkal
a zsákolók s
csetteg a lábukujja
mint a gébicsmadár,
– a harang alatt is
hallja a
Szederkirály s mintha lázba
borulna, mintha
nagy füstös tűzvészt
látna: a
nagyharangot megkondítja.
Égi szeder, földi
szeder.
Már az égit, a
rohadttá értet,
széthordták mézül a
méhek, darazsak,
vagy mint potyadék
a korona árnyán
szeszesre erjedt s
a buta libák
lerészegedtek tőlük
mint likőrtől
búcsú másnapján a
lányok – de érik
égi helyett földi –
A Szederkirály
borongva is
rátalál, zöld bokorba
kapkod érte akár
egy zöld kosárba
zöld kicsi
macskákkal ami tele van,
minden szem
szederért száz karom éri,
mégsem ez a bánata,
hanem a láz,
fejebubjától a
talpáig lázba
meg szégyenpírba
öltöztette Isten.
Most Pírpír
kisasszony legyen halovány,
mert az égő
Szederkirály a bokor
hideg pirosát is
magára keni,
hogy még pirosabb
legyen arca, melle,
csíkozza
szedervérrel karját, lábát,
mintha Vérországba
kiküldött lenne,
tántorog a
forráshoz, ott búsúlgat
s mintha búcsúzna,
lázas szózatba kezd:
Tudod-e, látod-e
Szederkirály,
mi vagy? Konokabb
vagy a vad csacsinál,
szelesebb a
szélnél, bolondabb vagy te
mindenféle
bolondgombánál,
rosszabb vagy az
égető lángnál,
iszonyú vagy te,
pokolnak pokla,
születtél volna
malacnak ólba,
de te megsasoltad
Ilont hányszor,
legalább százszor
noha álmodva,
lovagolni ültél
templomra, dombra, dobra,
tehénre, fára,
hegyre,
Húsvétkor voltál
hetyke-betyke,
szíved fölé a
szivarzsebbe
két ujjadat dugtad,
s farzsebedbe
a teljes
tenyeredet, úgy sétáltál
a fényben feszítve,
bántod, aki érted
volt megfeszítve,
mit néked isteni
gyász meg oltár,
mikor a harangok
Rómába mentek,
te a bikáéval
harangoztál,
kalodalikból
madárokat
kipödörtél eleget,
sokat,
szalmaszállal
egeret dagadtra fujtál,
sohase javultál,
te a temetői
szallagokat
magadra vetted mint
sallangokat,
úgy tomboltál és
úgy nyihogtál
napnyugtánál,
fölkelő holdnál,
igyvirág-koszorúval
voltál hámos,
búzavirág-kéken
lószerszámos,
Szederkirály, te
kengyelfutó,
szégyene vagy te a
napvilágnak,
Bácsidat utánozva
húztad lábad!
Tekints a tükörbe,
Szederkirály,
ferde a szád, a
mosolyodat
lecsavarta rólad a
lázad.
Még jó, hogy a
szeles toronyból
nem küldtél örömös
táviratot
a világnak,
Négusnak meg a
talján királynak,
a kedves Szabolcska
Mihálynak,
Molotovnak, Piusz
pápának,
a Sziámi
ikerpárnak,
az ellopott
Lindberg-bébikének,
Kánya Kálmánnak,
Klebelsberg
Kunónak, Greta Garbónak,
Tóth Tihamérnak,
Türk Bertának,
a Parlamentnek, a
töktortának,
jó hogy nem küldtél
táviratot,
örömös kéket, hogy
szép az élet,
hogy boldog a
Szederkirály.
Most mit tehetek
érted, csacsikirály?
Már nem tudsz
világgá hasítani,
soha vidámat
sikítani,
lánc a lábadon,
csacsogó láncszem,
kis királyom,
sajnállak, ámen.
Igy búcsúzik a
Szederkirály
szederpirosan,
elgyötörve,
tekint a kerek forrásba
némán,
nefelejcs-keretes
kis tükörbe,
madarak az égből
kérdik: Mi fáj?
Pírpír, most legyen
papír-fehér,
most hűl ki Isten
jókedvéből
a boldog
Szederkirály.
|
Kralj kupina
kratak roman gospođici Pirpir
Svakakvi
su mu putevi,
crni i
crveni,
od trave
zeleni,
prašinom,
polenom
žuto
prekriveni,
zračno-plavi
beli i
sjajni,
i
đžepove ima svakakve,
đžepove
i na srcu nosa,
paunovo
perje iz blagog pogleda,
iz
duginog svilenog odela,
ali i
tamni i samrtni noćni leptiri
su tamo prišiveni –
s takvim
đžepovima, na takvim cestama
juri,
juri Kralj Kupina.
Kićen
može biti
ne tek
članak ili vrat,
a ako ni
Pirpir ne zna, evo:
i drvo i
željezo
čime
paraju, cepaju.
Za što
me cepaš, željezo?
Za svet,
ti drvo, ti drvo!
Uzvikuje
Kralj Kupina.
Trči
prema grožđem obrasloj
padini
s loncem
juhe do starca
Kupine
Kralj Kupina.
Da,
kršan si ti momak,
noge su
ti brže od zvonjave
i gle,
niti jedan zlatan
beočug
ne manjka ispod
poklopca,
sad ćemo jesti,
jeli bi,
al kašike nema –
Grohota
Kralj Kupina.
Pod
suknjom zvona zvonika cmizdri
jer ga
je zatekao mrak mrkli.
Trebao
sam ja poći zvečke
gledati,
kao mladići neveste!
Bože,
basamake čvrsto mi stavi
ispod
nogu u tami
da dole
siđem
i budi
sa mnom da me ne bi odnele
sove
bakrenih muda, zavetujem
neću puštati nad oltar vrapce
koji sveće
gase, zavetujem
u
gnezdima, uvučenim rupama
za
jajima, tvojim pticama i njihovom
mladunčadi
tragati više neću, nadalje
u krevet
matere Kera žabice i
sitne
bebice crvenih stomaka
neću
bacati, nadalje
neću te huliti
i provoditi
blud i
nemoral. – Pa Bog umesto
basamaka
svoje tople dlanove
postavlja
ispod tabana koji
se
spuštaju,
pomaže
da na zemlju siđu.
Vrućim zvonima tada, u tu noć
sanja
prvi put Kralj Kupina.
Dal
cvrčak il kukac,
dal
život il prolaz –
ja ću u
taj suhi bunar –
uzvikuje
svoj govor svakodnevno
Kralj
Kupina probledelo.
I na
užetu od kučine već se spušta
pod
čekrk, niže i od slamnatog,
neurednog
Čuri gnezda,
dole u
duboku dubinu,
u nemo
smeđe zemljano zvono
gde je
širok zaliv duplja samo.
Nigde
mirisa zmaja tek vonj hlada,
vonj
istorije, vlažna odela,
vonj
crnih šubara, vonj pelena,
s
lakoćom bi se tu okrenula i
tri
duge, senom pune kočije,
stane
selo kad Tatari dolaze,
kad
dudukom, bubnjem Turci dolaze,
kad
preko nas Francuzi prelaze.
Matori
su duboko u pravu
kazao bi
mili uskrsnuvši se
na
dnevno svetlo, ali usta
usput
potpuno začečepio
jajima
vrapca Kralj Kupina.
Kroz
zelenu šumu kukuruzišta
koračajući,
otužno
sanjari
Kralj Kupina, jer
kako
veli Otac Kupina jednom,
u
jutarnjoj magli tu prođe
bećar
Kiseli Joža sam samcat,
pogrbljeno
od muka, da.
Stropošta
se Kralj Kupina.
Tokom
svoga puta morno seda
na svaku
malu tikvu, još zelene,
nezrele
mrtvačke glave, al vidi
kako u
jesen žutu, samrtnu tikvu
stavlja
na glavu, trči u svet,
lampu bi
za mrtve pravio,
na mesec
smeškajući krasan poklon
s očima
svetla sveća, al režeći
juri za
njim Nerast iz Krda.
Odbaci
tu tikvu, Kralju Kupina,
inače ću
i tebe polomiti!
Ne
bacam, ne bacam Nerastu iz Krda,
zalud se
želiš dočepati moga gležnja!
Srećom,
san je to tek, samo hoda,
tugujući
u šumi kukuruzišta
reže
kosu beba klipovima
radi
brkova i usnama
spretno ju podiže do nozdrve
ali i
nos revnosno pomaže,
zbog
lepih brkova nabora se.
Svilenim
brkovima Kralj Kupina
smatrajući
sebe mladićem
ulazi u
zelenu kudelju
mirisa
bluda, sanjajući dete
pravi
Ilonki Polanji, sobarici
iz
mirišljavog popovog gnezda. Pirpir,
bez
stida, al se brinite za Kupinu!
O,
kad bi taj sa zlatnim očalima,
srebrnim
točkovima, bičem za pse,
značkom
hrabrosti emajliranim srcem,
hrtom
kićeni, kao hrt suhi Vladar
popova
to video, ljubomorno bi
otkinuo i
uši i mošnice,
isturpijao
mesto brkova
mladom,
pohotnom Kralju Kupini!
Naš je
dvorac, naš je dvorac!
Mada
borbeno uzvikuju,
mada
grebu i grizu patuljci
iz madadvorca,
razbijenim ustima
nevini
sveci mogu ići doma!
Idite do
matere, do oca,
koji
patuljasto u pećnici baš sad
vrše
vršidbu patuljaste raži,
madavino
pijte iz sićušnih čaša
i
vratite se, ja vas čekam!
Prži im
u leđa Kralj Kupina.
Al
gospođica Pirpir nek se ne plaši,
neće se
vratiti, samo u kanti
za vodu
hlade tumor na glavi.
Sad će
druge vrste rata biti
u plavoj
Božjoj crkvi: na orgulji
Inagore
crni heruvin svira
i taman
hor je gusta šuma,
grom
pali plamen na vrhu jablana,
vetar odnese
trubu od cveta bundeve
iz
usta Kralja Kupine.
A Gospod
sjajnu pljusak-košulju,
na
pljusak-košulju težak plašt ledenih
bisera, do
neba visoku krunu od bisera
daruje
skrušenom molitelju,
žalno-tugaljivom
Kralju Kupini.
Ali brzo
mu se smiluje,
za
oproštaj mekanu dugu mu
crta
iznad glave, nek se i on smeje,
i smeje
se, presretan trči kući
ispunjen sedmobojnim
lažima:
Razbio
sam madavinski madadvorac,
kao led
krtičnjaka, zrnca prosa,
al videh
na brdu tolikog pauna,
repom
dotaknuo šumu ljubičasto.
Videh,
kurjak jagnje operirao,
u
mokraći konja se prao, videh
i đavola
kako uz šiblje šipka
obučen u
crnu majicu kao
biciklistički
prvak reče: kremen,
s očima
kao da je od zvezde padavice –
priča
klimajućoj porodici Kupina
sam sebi
se diveći Kralj Kupina.
A
gospođica Pirpir nek zna i
nek se
ne čudi, toga još nije bilo
da otac
od sina dobije ime,
ime
Kupina! Ali zašto,
zašto je
Kupina Kralj Kupina?
Zato.
Jer i od kukuruznih knedli
više
voli kupinu.
Zemaljska
kupina, nebeska kupina –
slastica,
slatka gozba Kralja Kupine,
žudno
vadi kupinu iz bodljikave
zemaljske
kese i nebeske vreće,
dok Pirpirka sa sićušnom rukom
iz
celofana svečarsku bonbonu!
Zbog
kupine Kralj Kupina i Kralj Svinja
sad su
već ljuti protivnici
jer kako
lahor anđela diže
iz
obalne pare na drveće,
Kralj
Kupina tako mekano-lako
se penje
na tankovitastu granu,
nije
zelena al je crna zastava,
jer
crnom kupinom je puna ta grana.
I dok
kantu trbuha u tišini
puni
Kralj Kupina, dok sebi crna
usta crta,
crne naočale,
mnoštvo
sićušnih crnih ručnih satova,
dok iznad
srca crno srce stavlja:
sa
zemlje dugačak knut s karikama
seče
ispod njega zalistalu granu:
Dole,
dole ti, Kralju Kupina!
Neću
sići, neću sići, Kralju Svinja,
dole ćeš
mi noge polomiti!
I dok
dole pobesneli Kralj Svinja
bičuje
drvo, krdo se razilazi,
ni ovčar
nije pastir, al Glavni Ratnik
lisicu
goni, krmače-kanibali
iz
trave tuđu mladunčad
kao ružu
žderu - ali pogledajte Pirpir:
Nerast iz Krda, taj ostareli derač
pozadi
sa svinja-devojkom,
s jednom
pisavom jorkširkom se vuca
i kao kolice
u blato ju gura!
Pirpir
bez stida, svakodnevni je to
događaj –
golub, vrabac, u živici
potucajuća
ptica i majušna
pevačica,
koja kaže: cipelica –
i ona se
pari s drugom cipelicom,
zato
pravi gnezdo ispod lišća
i možda
u spomen svojih roditelja
grije
jaja, muči se zbog potomstva.
Divi se
njima Kralj Kupina, ipak
katkad
uživa u pljačci gnezda.
Al sad,
kad na Crvenu Humku
sa crnom
zastavom, slomljenom granom
kupine
na groblje mrtvih životinja stiže,
ptičje
čudo vidi – ali kakvo?
Prvo
đžbun, obično ružičasto
cveta,
ukras za devojačke uši,
prvo
jedan đžbun ali bez lišća,
gustim
velom od sline gusenice je
prekriven,
crvasto titra taj veo,
i u srcu
đžbuna ptičje gnezdo:
ptica sa
zlatnom gušom grije jaja,
i što je
zeleno, to joj je krilo,
dva
lista, ali ne odleti, tek
katkada
kukca grabi sa vela,
i već
ponovo drema, zatvori
sitne
kapke, retko kad ih otvori,
pitomo
gleda Kralja Kupinu
ko kip
posta, kupinom obojeni kip.
Sad suze
teku Kralju Kupini.
Na jedan
ritam kuca srebrni veo,
toliko
je kukca, o zvezdano nebo,
o
Pirpir, kakav je to pun komfor,
kakva je
ta ptica, kakva ptica!
Al on
nije zbog ptice došao
sa crnom
zastavom od kupine
tu, na
groblje mrtvih životinja:
zbog
Sekinih Beba konja, na humku
naricati,
zadnju počast dati,
jer
jednom kao crkotinu su ga
zakopali.
Sada zvona zvone:
bim-bam,
carevina, gazdovina,
mirovina,
bim-bam, pobuna,
vladavina,
tetošina, grobnina.
Vene
zvonjava, sad dolazi lepa
ceremonija:
Circum dederunt me,
genitus,
mortus, dalorasin ferno,
vidiš li
Beba konju, beli konju,
Beba
konju Sekinih, belo koso,
belo
beline al guzo kupinasto,
vidiš li
šta si doživeti morao,
istrošili
su te i raskinuli,
mesto
zobi slamu su ti gurnuli,
ipak, ti
si kao ždrebe skakutao
i suvonjavo
plesao, lepi Beba konju,
i
ostarelo si se trudio, ognjem
ti je
srce bilo, lepi Beba konju,
al
bazalt su ti kirijati dali,
samo lopatom su te opipavali!
Opscen kolar,
pasji kovač, loća užar,
đubre sarač, nikad za vas oproštaja,
pljujem na
vas sada i na gospodara,
na
zulumčara, za njega je tek osao
a ne
Beba konj, čak nije ni osao,
samo je
za strvodera taj čovo!
Vuci
jaram, raskidaj se, to je moda,
tu ćeš
crknuti, odmah možeš do svoga Boga.
Gle, tek
kosti imaš, lepi Beba konju,
meso je
za lešinare bilo nebesko,
lajava
kripta su ti šareni psi,
crvene
lije, al kopita su ostala,
kopita
su mi za noge, Beba konju!
Blagosiljam
te, lepi cvete, plamen,
večni
luč mi je sanktus, spiritus, amen!
Završen
je obred, samo dupljaši
vuku još
zeleno zvono: vučem, vučem,
Kralju Kupini
dug život kukavica
predskazuje,
al bolja je grlica:
Dragi,
Kupino, nećemo umreti, nne!
I utešen
Kralj Kupina
obuje dva
kopita Beba konja,
u njima hoda
na zelenilu groblja
strvina
kao Seka kod kuće
u
maminoj cipeli, kao Pirpir,
Pirpirka
u majčinoj lakovanoj cipeli.
Zastavom
od kupine Kralj Kupina
u
kopitama Beba konja
odvažno,
ipak mirne duše
silazi
sa brežuljka i ulazi
u
smaragdnim lišćem optočeni
dvorac
Kupine kao Praznik.
Al
kopita Kralja Kupine dižu
nešto
prašine i diveći mu se
derišta
iz dvorca kupine zelenim
lišćem
put zastiru i devojčice
zlatne
kapije mu otvaraju.
Ali taj
sa zlatnim očalima,
srebrnim
točkovima, bičem za pse,
značkom hrabrosti
emejliranim srcem,
hrtom
kićeni, kao hrt suhi Vladar
Popova
netremice se za njim šunja.
Kopita
se dalje Kralj Kupina,
novi
opasač mu sa strane visi,
kupljen
u proštenju, kraćeg nije bilo,
ščepa tu
kožu Vladar popova,
odveže i
Kralja Kupinu uz
banderu
veže. Šta će biti?
Sa zastave
crne bisere bičem
zrno po
zrno u prašinu baca,
vrškom
čizme nemilice udara
kopita
bebe: Ti đavole, rugobo,
ti s
crnim ustima, čađžavo-crnim
očima, strašno-crnim
žilama,
ti se
vucaš s mojom slatkom Ilonkom?
Ja,
bogme ja, jer i leti miriše
na
bonbonu, i to je nekakav poklon!
Miriše?
Ti ukleta, ružna avetu,
kvariš
dvor Kupine, baniju Kupinu,
državu
Kupinu! Ti raskolniku
s
kopitama, antikristu! Jao tebi,
kaznit
ću te u vidu svetog križa!
Bičuje
ga, samo simbolično,
ipak
boli jadnom Kralju Kupini
i u snu
se grči. – Šta sad uraditi?
Dal
vezati Vladara Popova uz stub
pesme?
Vezati? Ne vezati? Ne vezati!
Sad
veliko razmišljanje sledi, Pirpir,
letnje
razmišljanje iz belog tornja,
ispod
srca velikog zvona na pejzaž,
panorama,
vruća! Kralj Kupina
u
visokoj promaji čudom se čudi,
rogači
oči, otvara uši, srce.
Koliko cesta,
velike ceste, male ceste,
i sve te
ceste pojede daljina,
i pojede
azur zeleno, ali kroz
azur
nazire se jedno brdo, beli les,
tamo već
sneži, tu je žetva zobi.
U Žalim-dolu,
dolini Jada,
a još i
u ataru Plača
šta samo
švrljuge, senice gnoje,
žitom
puna kola se provlače:
žute
kocke u letu, nezgrapni,
slinavi
volovi ih vuku čije nokte
žuti
ljiljan prašine donesu.
Ugarnicu
guske kite, pčele
sa
zlatnim kantama i ispod zvona
prolete.
Evo, zbog osveženja
spori
čobani sivo stado u Balaton
teraju,
uštrcak pijuckaju,
vruću
kruškovaču, ne divlju cujku.
Šeta
suncobran, par ispod: četiri noge,
dve sa
belim cipelama, na drugima
crne
čizme ali s mamuzama,
Sušica
pred njima samo šešir skida,
i dalje
miluje list duvana,
na
kolenima, prošlogodišnju, žutu.
Kolar sa
zelenom pregačom kljakave
točkove
popravlja, usijani leptiri
kovačnice
u prašinu padaju
da bi ih
halapljive guske progutali
i iz
oprženih guše ispustili.
Tamo
košničar apostol Jakov
iz
zlatnosmeđih oreola med vrca,
i puši,
dok u susedstvu zdetna
devojka
u bunar se baca i vrišti:
ubila
sam se – ali ništa joj nije.
O, sveti
Bože, ti štitiš detence,
čak i u
stomaku, kao pijanca!
Ali
kosti stogodišnjice bake Roze
nećeš
sastaviti, četveronoške
se vuče
u prašini sa prekiselom
jabukom
i mnoštvom beba: nemušnici,
mutimo
prašinu, kad bi mi samo
razbili
glavu, ostarelu ti nikogovići! -
Zanesen
Kralj Kupina sad je lekar,
lečio bi
baku Rozu, ali kosci
iz zoba
izvučenog vapnenog ovna
vuku u
senik, noge mu se praše.
Stići
ćeš do kotla, ne do Balatona,
što si
se izdvojio iz čopora -
mrmlja
Kralj Kupina, već nešto
drugo
prati ispod zvona, i šta čuje?
Zbogom,
ti pla-vi poručniče,
zbo-gom –
to je lepo, prašnjave devojke
noseći
pljevu pesmu započele,
al u
kašlju se završila, kako je to tužno!
Sada na
stogu, na plavom Araratu
još
lepša pesma se čuje muževno:
najlepša
ru-ža Arme-nije
i
naj-lepši đur-đe-vak –
Kratko
traje, samo brujanje mašima,
prašina,
utrka težaka s duplim
đžakovima
i pucketaju im nožni prsti
kao u
ptice svrčka – i ispod zvona
čuje to
Kralj Kupina, kao da je
u
bunilu, kao da garište
vidi:
velikim zvonom zazvoni.
Zamaljska
kupina, nebeska kupina.
Nebesku,
onu trulu, prezrelu
zbog
meda pčele, ose su raznele,
ili kao
trulež u senci krošnje
u žestu se pretvori čime se glupe guske
opijaju kao
od likera devojke
u praznične
dane – ali zre
mesto
nebeske zemaljska – Kralj Kupina
i
sumorno ih nalazi, iz zelenog
đžbuna
grabi kao iz kakve zelene
korpe
što je zelenim macama puna,
zbog
svakog boba sto kanđži ga stiže
ipak
groznica je to što ga grize,
od glave
do pete u drhtavicu
i ruglo
ga je Bog obukao.
Sad nek
gospođica Pirpir bleda bude,
jer vreo
Kralj Kupina hladnim
crvenilom
đžbuna sebe namaže
da mu lice,
grudi još više crvene,
s krvi
od kupine šara noge, ruke,
kao da
je u Carstvu Krvi poslanik,
tetura
do izvora, tamo tuguje,
kao za
oproštaj, drhtavo zbori:
Znaš li,
vidiš li Kralju Kupino
šta si?
Od mazge si tvrdokorniji,
od vetra
vedriji, otrovniji
i od
najotrovnije gljive,
gori od
vatre što sve pali,
užasan
si ti, pakao pakla,
bar da
si se kao prase rodio
ali ti
si Ilonku bario
i sto
puta makar to i snio,
jahao si
crkvu, bubanj, brežuljak,
kravu,
brdo, drvo,
tokom
Uskrsa si se kočoperio,
dva
prsta za đžepove prsluka
kačio,
dlanove u đžepove
hlača
gurao, tako si razmetljivo,
bahato
šetao,
zbog
tebe razapetog smelo vređao,
šta je
tebi božja žalost i oltar,
kad je
svako zvono u Rim krenulo
ti si
sa bikovim zazvonio,
iz
krletki bezbroj ptica
nebrojeno
ispustio,
miševe
zrakom do punuća punio,
nisi se
popravio,
trake
žalosti sa groblja kao
ukrase
za sebe uzimao,
tako si
besnio u sumraku
i u
mesečevom sjaju,
upregnut
sa takocvet-vencem si bio,
od plavo
vasiljka ormu pravio,
Kralju
Kupino, ti glasonošo,
sramota
si sunčevih zraka,
oponašajući
tvog Čiču, noga ti šljaka!
Gledaj u
ogledalo, Kralju Kupino,
iskrivljene
su ti usne, osmeh
groznica
otkinula.
Srećom
iz promaje zvona
nisi
poslao telegram radosti
celom
svetu,
Crncu i
Talijanskom kralju,
ljubaznom
Sabolčka Mihalju,
Molotovu,
papi Pavlu,
Sijamskim
blizancima,
ukradenoj
Lindbergovoj bebi,
Konja
Kalmanu,
Klebesberg
Kuni, Greti Garbo,
Tot
Tihameru, Turk Berti,
Parlamentu,
bundevači,
srećom
nisi poslao telegram,
plavo
radosnog o krasnom životu,
da je
Kralj Kupina sretan.
Kako ti
pomoći, kralju, tikvane?
Više ne
možeš u svet zamahnuti,
nikada
radosno kriknuti,
zvečeće
alke lanca vežu ti noge,
mali
kralju, žalim te, amen.
Tako se
oprašta Kralj Kupina,
rujno
kao kupina, umorno,
nemo
gleda u okrugli izvor,
u
spomenkom obrubljeno ogledalo,
ptice sa
neba pitaju: Šta ti boli?
Pirpir,
sad budite bledo-beli,
sad se hladi,
u veselju Božjem
sretan
Kralj Kupina.
Prevod:
Fehér Illés
Objavljeno:
Putevi, 34: br. 2-3, 1988.
|
Forrás: Nagy László - Versek és versfordítások
Magvető kiadó Budapest 1987.
I. kötet, 663-679.
I. kötet, 663-679.