Nagy L. Éva Kecskemét 1954. április 26. –
Sorsunk...
(Istvánnak)
Emlékszel még? – Hideg
volt,
göröngyök gurultak lábunk előtt a télbe.
Kabátom összehúztam, reszkettem, fáztam, féltem,
mint vérző csipkebokor a hideg szélben.
Erős kezeddel fogtad
remegő kezem.
Suttogtad fülembe, szeretlek örökre.
Testünk vágya elcsitult, lelkünk eggyé érett,
az élet széthullt lapjait rakosgattuk szépre.
Ó! Hány tavasz és tél
suhant el mögöttünk...
Gyolcsba tekert szívvel, mi egymásnak éltünk.
Magasztos, önzetlen szerelem halk sóhaj alatt,
a szeretet az örökre megmaradt.
Könyvünk lapjait lassan
tele írjuk.
Megfakult az írás, szent lapjait zárjuk,
némelyik már kopottas és sárga, – s benne lapul
törékeny szerelmünk minden rózsaszála.
Rád bíztam életem,
szeress míg csak lehet.
Hiszen a sors ad majd
végső feleletet.
Mi együtt létezünk fényben és az árnyban
De mondd, egymásba fogódzunk majd
az örök mozdulatlanságban?
|
Naša sudba...
(Stevanu)
Sećaš li se još? – Hladno je bilo,
ispred naših nogu u zimu grudve su se kotrljale.
Stegla sam kaput, drhtala zbog mraza, bojala sam se,
kao krvareća divlja ruža u hladnom vetru zime.
Drhtavu ruku moju čvrsto si držao.
Zavek te volim, šaptao si mi.
Žudnja naših tela se stišala, al duše su srasle,
komade raspalog života lepom smo učinili.
O! Koliko proleća i zime smo za sobom ostavili...
Platnom optočenim srcima, zajedno smo bili.
Uzvišena, nesebična ljubav je ispod tihog uzdaha,
milošta je za sve vekove ostala.
Listove naše knjige polako ispunimo.
Pismo je izbledelo, svete stranice zatvaramo,
neke su već izlizane, požutele – ali u njima je
sakrivena svaka ruža naše krhke ljubavi.
Život sam tebi poverila, voli me dok je god moguće.
Ta konačan odgovor sudba će dati.
U sjaju i senci zajedno smo postojali
Ali reci, u večnoj nepomičnosti
hoćemo li se zajedno držati?
Prevod: Fehér Illés
|
Forrás: a szerző
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése