Podolszki József
Feketics, 1946. júl. 28. – Újvidék, 1986. szept. 11.
Őszülő csendben
Ha leülnénk
most megbeszélni végre
egyre
hosszabra sikerült életünk,
kezedet fogva
néznék szemedbe
(ó, azok a
régi, romantikus filmek!),
éa alighanem
azt is mondanám:
szeretve
szeretlek.
De csak
hánykolódunk az egymásra torlaszolt,
vak érzések
között, amikor ujjaink sem látnak,
csavarognak
immár hiába bőrödön –
s persze
bőrünkön:
mert ezek az
ujjak önmagukkal sincsenek nagyon...
Kong a
jelentés, mint távoli termek,
hova te engem
magadba vezettél.
Nem nőttünk szentté.
Nem nőttünk szentté.
Szárnyainkat
régen kölcsön adtuk aprócska,
csip-csup
kalandokért –
sajog a
lelkünk és békülékenyebb minden mozdulat.
Hogy vagytok,
rég levert, ifjú forradalmak?
Hol a nyugodni
nem tudó zajos beszédünk,
mi innen
sodródott ajkaink közül
a kettőzött
csókok rövid szünetében?
És hol, hol
van, ó, a megingathatatlan
örök
bizonyosság,
hogy győzni
fogunk?
Hol a hitünk,
pajtás?
Hova lett a
rosszaság belőlünk,
amiért vonalzó
csattogott koszos körmeinken,
és amiért
érdemes volt:
azért se
sírni.
Hol vannak,
testvér, az el nem lankadó
ősi
vérengzések?
Ahogy csak mi
tudtuk.
Hol, hát hol
vagy te, énegy-szerelmem?
Az őszülő
csendben miért hagytatok ily csúful
magamra?
Forrás: Át,
Forum 1988. 63-64. old.
U
predjesenskoj tišini
Kad bismo sad konačno seli
da o našem sve dužem životu popričamo,
hvatajući ruku bi ti gledao u oči
(o, oni stari, romantični filmovi!)
i verovatno bi još i to rekao:
s ljubavlju te ljubim.
Ali između slepih, nagomilanih osećaja
samo se potucamo, i naši prsti su slepi,
na tvojo koži zalud lutaju –
i naravno na našoj koži:
jer ti prsti ni sami sa sobom nisu baš...
Poput dalekih dvorana odzvanja izveštaj,
gde si me ti sama vodila.
Nismo sveci postali.
Krila smo zbog sitnih, beznačajnih pustolovina
odavno posudili –
duše naše pate, svaki pokret je pomirljiviji.
Gde ste, odavno potučene, mladalačke revolucije?
Gde je naš preglasan, nemiran govor
što u pauzi između dvostrukih poljubaca
odavde, iz naših usta strujio?
I gde, o, gde je ta nepokolebljiva
večna izvesnost
da ćemo pobediti?
Gde je naša vera, drugaru?
Gde je iz nas ludorija nestala
zbog koje je na našim prljavim noktima lenjir
pljusnuo,
i zbog koje vredno je bilo:
pa
neću plakati.
Gde su, brate moj, oni nikad sustali
iskonski pokolji?
Kako smo samo mi znali.
Gde, pa gde si ti, jedina ljubavi moja?
U predjesenskoj tišini što si me tako ružno
ostavila?
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése