Darko Daničić Ljig 21.
januar 1961. –
Nelagodnost
Život
se sastoji od malih nedovršenih usamljenosti.
Gužvaš ga kao neposlato pismo,
diskretno ga premećeš iz džepa u džep –
tamo gde će manje da žulja.
Ima li svrhe dopisati po neki red,
sudbini reći nekoliko prisnih reči
kao ćutljivom prijatelju uz pivo koje se mlači.
Zadobiti naklonost nemirnih snova,
kao što usamljena silueta čamca u sumrak
uliva poverenje mirnoj reci,
pa joj ona dopušta da uskim šavom zaceli
slatkovodni mesec na svom licu.
Gužvaš ga kao neposlato pismo,
diskretno ga premećeš iz džepa u džep –
tamo gde će manje da žulja.
Ima li svrhe dopisati po neki red,
sudbini reći nekoliko prisnih reči
kao ćutljivom prijatelju uz pivo koje se mlači.
Zadobiti naklonost nemirnih snova,
kao što usamljena silueta čamca u sumrak
uliva poverenje mirnoj reci,
pa joj ona dopušta da uskim šavom zaceli
slatkovodni mesec na svom licu.
Uvek
kad se probudiš u ovoj ulici, zauzmeš
isti oblik, posegneš za istim pokretima, za istim glasom,
jer treba biti samerljiv sa zadatim izgledom
i sopstvenim dokumentima – da bi te poznale ptice,
i sunce, da izbegneš neprijatne molbe prosjaka i izbeglica,
da bi uvek na isti način prodavcu na uglu rekao
„dobar dan“ i „dobro veče“, da bi, najzad,
pripitomio život zbunjenog neznanca
u sopstvenoj koži.
isti oblik, posegneš za istim pokretima, za istim glasom,
jer treba biti samerljiv sa zadatim izgledom
i sopstvenim dokumentima – da bi te poznale ptice,
i sunce, da izbegneš neprijatne molbe prosjaka i izbeglica,
da bi uvek na isti način prodavcu na uglu rekao
„dobar dan“ i „dobro veče“, da bi, najzad,
pripitomio život zbunjenog neznanca
u sopstvenoj koži.
Ta
samoća koje se hvataš, samo je oblik tišine
prikladan ljudskom korišćenju,
čapljasta sojenica na kratkom dahu,
i dok se preneš, već poruka puni etar ponoćnog radija:
Pospana noć će zameniti svetove.
prikladan ljudskom korišćenju,
čapljasta sojenica na kratkom dahu,
i dok se preneš, već poruka puni etar ponoćnog radija:
Pospana noć će zameniti svetove.
Nećeš
znati ko je pevao, zaboravićeš da si išta imao,
ne prepoznajući tonove crnih dirki u kupoli
smalaksalog neba, dok ti neželjeno nasledstvo
neprestano raste u rukama.
ne prepoznajući tonove crnih dirki u kupoli
smalaksalog neba, dok ti neželjeno nasledstvo
neprestano raste u rukama.
Szorongás
Az élet apró, befejezetlen magányokból áll.
Feladatlan levélként gyűröd,
visszafogottan egyik zsebből a másikba
rakosgatod –
oda, ahol kevésbé nyom.
Érdemes-e egy-egy sorral megtoldani,
néhány meghitt mondatot intézni a sorshoz,
mint szótlan baráthoz, sörözve.
Elnyerni a nyugtalan álmok jóindulatát,
mint ahogy alkonyatkor a csónak magányos
árnya
a nyugodt folyó bizalmát megszerezve
engedélyt kap, hogy arcán az édesvizi
holdat
leheletnyi öltésekkel gondozza.
Ébredéskor ebben az utcában mindig ugyanazt
az alakot
veszed fel, ugyanazokat a mozdulatokat,
hangokat ismétled,
mert az adott külalakkal és okmányokkal
összhangban kell lenni – hogy megismerjenek
a madarak
és a nap, hogy a koldusok és a menekültek
panaszait elkerüld,
hogy a sarki árusnak „jó napot“ és „jó
estét“
mindig ugyanúgy köszönhess, hogy végül
a bőrödben lakó zaklatott idegen
életét megfékezhesd.
A magány, melyhez ragaszkodsz, csak a csend
emberi használatra alkalmas alakja,
röpke éltű kócsaghoz hasonló lény
és mire feleszmélsz, az űrt már az éjféli
rádió üzenete tölti be:
Bágyadt éj váltja fel a világot.
Nem tudod majd, ki énekelt, elfeleded, hogy
bármid is volt,
a fáradt ég boltozatán nem ismered fel
a fekete billentyűk árnyalatait,
tenyeredben meg egyre csak
a nemkívánatos örökség nő.
Köszönöm Sipos Tamásnak és
Sebestyén Péternek a fordítás során nyújtott értékes kiegészítéseket.
Zahvaljujem
se Tamašu Šipos i Peteru Šebešćen za dobivene korisne savete tokom prevođenja.
Fordította: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése