Darko Daničić Равнодушност – Közöny

Darko Daničić Ljig 21. januar 1961. –

 Равнодушност
 
Кад говоримо о прошлости, ми говоримо о животу.
                                                        Маргарет Јурсенар
 
Пријатељицу из детињства
нисам видео много година:
На састанку сам – рекла је – позваћу те касније.
Није се јавила, ништа се није догодило,
остало је замрзнуто црно – бело поље
на старој фотографији:
ја, у џемперу са веверицама,
озбиљан већ са три године
и она, насмејана, чучи у трави.
Простор оспорен часовима
остао је између нас неупрљан
општим местима и згуснутом јавом.
Од заједничког сећања узели смо оно што смо желели.
Сад се испражњена и напуштена љуштура
лелуја у заборављеном ваздуху старих фотографија.
 
Нисам више покушавао.
Равнодушност ослобађа обавезе да будеш присан
са људима и стварима, остаје тек мала брига
према несавладивости надмоћног времена
којег обзири затварају као стаклене витрине музеја.
 
Увек сам више имао
него што сам мислио да ће ми бити потребно.
Потреба да оправдам тај вишак предмета и мисли
које сам поседовао као претешку гравитацију
није ми дозвољавао да видим чиста лица
заробљена у ћилибарске боје ливадског меда,
у којима је дечија граја сусрела опрезну тишину,
неповерљиво као у сусрету савезника на Лаби.
Прошлост је онај живот који је доступан меланхолији,
где сећање зараста у отврдли шав на месту где је била
сачувана слика, у безнадежној савршености тренутака
који су предуго држани неотворени
и који више ником нису од користи.
 
Izvor: Дарко Даничић: Царски часови, Народна библиотека „Стефан Првобенчани“ Кралјево, 2018. стр. 16-17.
 
 
Közöny
 
Ha a múltról beszélünk, az életről beszélünk.
                                   Marguerite Yourcenar
 
Gyerekkori barátnőmet
évek óta nem láttam:
Ülésen vagyok – mondta – majd később felhívlak.
Nem jelentkezett, semmi sem történt,
a régi fényképen a fekete – fehér mező
érintetlen maradt:
én, mókusokkal tarkított pulóverben,
a komoly, már vagy hároméves,
és a fűben guggoló mosolygós lány.
Az idővel kétségbe vont kettőnk közti teret
a megszokott helyek és a sűrű valóság
nem piszkolta be.
A közös emlékekből a kívántat vettük el.
Most az üres, elhagyatott burok
a régi fényképek elfeledett légterében lebeg.
 
Többször nem hívtam.
A közöny az emberek- és tárgyakhoz
való meghitt viszonytól felment, kisebb gondot
csak a fölényes idő legyőzhetetlensége okoz,
melyet múzeumi vitrinként előzékenység zár be.
 
A javakból,
a tényleges szükségestől mindig több jutott.
Az igény, hogy a gravitációtól súlyos többlet tárgyak,
gondolatok iránti szükségletem szükségességét igazoljam,
a borostyánszínű mezei mézben foglyul ejtett
tiszta arcok elém tárulását nem engedélyezte.
Azokét, melyekben a gyerekzsivaj a csenddel találkozik,
bizalmatlanul, mint a szövetségesek elbai találkozóján.
A múlt az az élet, melyet a reményvesztettség ural,
ahol az emlékezet a képet megőrző hely megkeményedett
varratával összeforr, a túl soká zárva tartott
pillanat reménytelen tökéletessége,
mely immár senkinek sem használ.
 
Fordította: Fehér Illés

 

Darko Daničić Časovi – Órák

Darko Daničić Ljig 21. januar 1961. –

Časovi

1.
Ništa ne mere, časovi samo pričaju priče
kojima ograničavaju svet u nama. Trenuci
od kojih smo brižljivo sazdani rastu
kao pljusak usred noći, mokri stub koji u blesku
premosti čekanje između udaljenih svetova.
Sati i minuti, telefonski pozivi, žive u neumerenosti,
od neumerenosti, u lakomoj peni nečitkih glasova.
Teško je dosanjati vreme koje je preostalo,
rasaditi sate u spora sećanja, kao u prolećne vrtove
pune polena i iskričavog vazduha.
Od svega što živi samo mi želimo
više života od ovog što imamo.

Usplahireni tom navalom neispričanih priča,
skriveni pod nevericom zauzdanih senki,
osećamo hipnotičku moć pozlaćenih zupčanika
čije nas kazaljke bešumno brišu.

.

2.
Otkako su prošle godine, svet je utihnuo
a neučinjeno raste u tebi.
Samo se verzije događaja množe.
Toliko sekundi i minuta ne možeš
držati u sebi i izlaziš kao kad mladi zečevi
napuštaju legla da bi osetili navalu života
u trenu kad prasne pucanj.

Trči, zeko, trči,
lavež je prekrio nebo nadimljeno barutom,
pa je ono ugljen koji će jednom izgoreti
i otkriti gde je utrnula svetlost susrela slepe oči
Zevsovih i Temidinih kćeri.

Trči, samo trči,
oči goniča sevaju,
tvoj život mere brži otkucaji
od mog kasnog razumevanja:
život je spora spoznaja,
pogasiće se monitori
igrica će se završiti,
a novi ljudi dobiće
stara imena.

Izvor: http://eckermann.org.rs/article/masta-onostranog/

Órák

1.

Tehetetlenek vagyunk, az idő egyre csak meséli

világunkat korlátozó meséit. A pillanatok

gondosan összeválogatott alkotórészeink

éjféli zuhatagként nőnek, a villanásban távoli világok

közötti várkozást áthidaló nyirokoszlop.

Az órák és percek, telefonhívások a kusza hangok

könnyed habjában, a szertelen szertelenségében élnek.

Maradék időnket megálmodni, az órákat

a lassú emlékezetbe oly nehéz szétültetni, akár

a virágporral és rikoltó levegővel telt tavaszi kertbe.

Attól, amit nyújt az élet, az élők közül

egyedül mi akarunk többet.

Az el nem mesélt mesék támadásától riadtan,

a megfékezett árnyak bizalmatlansága alá rejtőzve

érezzük az aranyozott küllők hipnotikus hatalmát,

melyek mutatói nesztelenül törölnek bennünket.

2.

Évek múltán elcsendesedik a világ,

benned meg az elmulasztott tettek áradnak.

Csak a történet változatai szaporodnak.

Annyi pillanatotot és percet nem tudsz

magadban tartani, hát úgy lépsz, mint

kotorékból a növendéknyulak, hogy a puskalövésben

megérzzék az élet lüktetését.

Szaladj, nyuszi, szaladj,

az ugatás lőporfüsttel takarta be az eget,

nem más, mint szén, egyszer ellobban

és kideríti: az eloltott fény Zeusz és Themisz lányai

vak szemével hol találkozott.

Szaladj, szaladj csak,

villog a hajcsár szeme,

életedet késő eszmélésemtől

gyorsabb dobbanások mérik:

lassú felimerés a lét,

a képernyők kialszanak,

megszakad a játék,

az új emberek meg

a régi neveket kapják.

Fordította: Fehér Illés

Darko Daničić Lek – Gyógyszer

Darko Daničić Ljig 21. januar 1961. –

Lek U proleće, pisali smo duge, sirove pesme, (sve što ti padne na pamet), a onda ih ređali na colove daske sa čvornovatim znamenjima kroz koja su se videli rodoslovi čamove prošlosti. Poezija je prosejavanje svetlosti, zato je dugo treba sušiti na suncu i vetru dok nam ne ostanu samo krte, lomljive reči koje zimi potapamo u vrelu vodu i pijemo kao čaj koji ozdravljuje putnike i leči zvezde od nesanice.

Gyógyszer Tavasszal hosszú, nyers verseket írtunk, (mindent, ami eszünkbe jutott), azután csomókkal tele colos deszkákra sorakoztattuk, amelyeken a csüggedt múlt származása látszott. A költészet fényhintés, napon és szélben sokáig kell szárítani, hogy csak törékeny, száraz szavak maradjanak, amelyeket télen forró vízbe mártva, vándorokat, virrasztó csillagokat gyógyító teaként fogyasztunk. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://eckermann.org.rs/article/masta-onostranog/

Darko Daničić Nelagodnost – Szorongás

Darko Daničić Ljig 21. januar 1961. –

Nelagodnost

Život se sastoji od malih nedovršenih usamljenosti.
Gužvaš ga kao neposlato pismo,
diskretno ga premećeš iz džepa u džep –
tamo gde će manje da žulja.
Ima li svrhe dopisati po neki red,
sudbini reći nekoliko prisnih reči
kao ćutljivom prijatelju uz pivo koje se mlači.
Zadobiti naklonost nemirnih snova,
kao što usamljena silueta čamca u sumrak
uliva poverenje mirnoj reci,
pa joj ona dopušta da uskim šavom zaceli
slatkovodni mesec na svom licu.

Uvek kad se probudiš u ovoj ulici, zauzmeš
isti oblik, posegneš za istim pokretima, za istim glasom,
jer treba biti samerljiv sa zadatim izgledom
i sopstvenim dokumentima – da bi te poznale ptice,
i sunce, da izbegneš neprijatne molbe prosjaka i izbeglica,
da bi uvek na isti način prodavcu na uglu rekao
„dobar dan“ i „dobro veče“, da bi, najzad,
pripitomio život zbunjenog neznanca
u sopstvenoj koži.

Ta samoća koje se hvataš, samo je oblik tišine
prikladan ljudskom korišćenju,
čapljasta sojenica na kratkom dahu,
i dok se preneš, već poruka puni etar ponoćnog radija:
Pospana noć će zameniti svetove.

Nećeš znati ko je pevao, zaboravićeš da si išta imao,
ne prepoznajući tonove crnih dirki u kupoli
smalaksalog neba, dok ti neželjeno nasledstvo
neprestano raste u rukama.

Izvor: http://eckermann.org.rs/article/masta-onostranog/

Szorongás

Az élet apró, befejezetlen magányokból áll.

Feladatlan levélként gyűröd,

visszafogottan egyik zsebből a másikba rakosgatod –

oda, ahol kevésbé nyom.

Érdemes-e egy-egy sorral megtoldani,

néhány meghitt mondatot intézni a sorshoz,

mint szótlan baráthoz, sörözve.

Elnyerni a nyugtalan álmok jóindulatát,

mint ahogy alkonyatkor a csónak magányos árnya

a nyugodt folyó bizalmát megszerezve

engedélyt kap, hogy arcán az édesvizi holdat

leheletnyi öltésekkel gondozza.

Ébredéskor ebben az utcában mindig ugyanazt az alakot

veszed fel, ugyanazokat a mozdulatokat, hangokat ismétled,

mert az adott külalakkal és okmányokkal

összhangban kell lenni – hogy megismerjenek a madarak

és a nap, hogy a koldusok és a menekültek panaszait elkerüld,

hogy a sarki árusnak „jó napot“ és „jó estét“

mindig ugyanúgy köszönhess, hogy végül

a bőrödben lakó zaklatott idegen

életét megfékezhesd.

A magány, melyhez ragaszkodsz, csak a csend

emberi használatra alkalmas alakja,

röpke éltű kócsaghoz hasonló lény

és mire feleszmélsz, az űrt már az éjféli rádió üzenete tölti be:

Bágyadt éj váltja fel a világot.

Nem tudod majd, ki énekelt, elfeleded, hogy bármid is volt,

a fáradt ég boltozatán nem ismered fel

a fekete billentyűk árnyalatait, tenyeredben meg egyre csak

a nemkívánatos örökség nő.

Köszönöm Sipos Tamásnak és Sebestyén Péternek a fordítás során nyújtott értékes kiegészítéseket.

Zahvaljujem se Tamašu Šipos i Peteru Šebešćen za dobivene korisne savete tokom prevođenja.

Fordította: Fehér Illés