Takács Zsuzsa Ha van lelkünk ugyan – Ako dušu uopšte imamo

Takács Zsuzsa Budapest 1938. november 23.  –

Ha van lelkünk ugyan

Nincs egyetlen alakja. Hát éppen ez!
Bízhatunk-e abban, aki szüntelenül változtatja
külsejét: a Vak Remény? Hol koldus az utca-
sarkon, hol fiatal nő, mások szolgálója, aki
gazdáival együtt Auschwitzba megy, a Duna-
deltába vagy Vorkutára, és szolgálja ott is
őket: kikaparja a hó alól a gyökeret vagy kukázik
nekik. Aggastyán, aki történeteket mond, hogy
a lelket tartsa bennünk, ha van lelkünk ugyan,
és nem fajfenttartó állatok vagyunk csak.

Mikor a szokásos nyolc óra helyett hetekig tart
az éjjel vagy éveken keresztül, évtizedeken át,
s ha feltűnik a nap, csak tévedésből virrad ránk,
bízzunk-e benne még? Amikor klímás buszaikkal
megérkeznek a katasztrófaturisták lepusztult
városunkba, és zsarnokunk heréltje körbevezeti
őket a luxusszállodában, és megnyitja az arany-
csapokat, de: nem ezért fizettek – verik az asztalt –
hogy whiskyt vedeljenek a Patyomkin faluban,
hanem találkozni akarnak velünk is – mondják.

Vannak-e jogaink, szappanunk, vannak-e könyveink?
Fizetett túlóra, kórházak, iskola? – kérdezik.
Az árvaházakról faggatnak különösképp, mert
olyanban már jártak valahol, és legcikibb emlékük
az maradt. S hogy volna-e kedvünk utazni, ahogyan
ők teszik? Egy ázsiai szökőárról mesélnek, fotókat
mutogatnak: ott láthatók maguk is, magyarázzák,
nyakukban a Sony-felvevőgéppel az iszapba ragadt
tetemek fölött. Hellyel kínálnak és lazacot hozatnak:
eszünk-e velük? S mi állunk csak a bekamerázott

étteremben, kopog a szemünk, de nem eszünk.
Ha zavar, hogy néznek, elfordulnak inkább –
ajánlják – de hiszen minket mindig néznek! –
feleljük, s csak bámuljuk őket: milyen szépek.
Reménykedünk-e még? – kérdezik, s eszünkbe
jut a koldus a Petőfi Sándor utca sarkán, a fiatal
nő, aki Auschwitzba jött velünk, a Duna-deltába
vagy Vorkutára. És villognak a vakuk,
kattognak a gépek, hogy ne keverjenek össze
másokkal minket, fölírják a helyet és az évet.

Forrás: https://444.hu/2017/12/27/ez-a-vers-valamiert-nagyon-eltalalt-tobb-ezer-embert

Ako dušu uopšte imamo

Oblik ne poseduje. Pa baš je to!

Možemo li uzdati se u onom ko vanjštinu neprestano

menja: Slepa Nada? Čaš je prosjak na uglu

ulice, čas je mlada žena, služavka drugih

koja zajedno sa gazdama u Aušvic, delta

Dunava ili Vorkutu ide i njih i tamo služi:

ispod snega koren vadi ili otpad pretura.

Starac koji događaje priča da u nama

dušu drži, ako dušu ustvari imamo

i nismo tek rasplodne životinje.

Kad umesto uobičajenih osam sati noć

sedmicama ili godinama, desetlećima traje

i kad se sunce pojavi, samo zabludom svane,

dal da još u njoj uzdamo? Kad klimatiziranim

autobusima u naš opustošen grad katastrofaturisti

stignu i škopilac našeg diktatora ih u luksuzan

hotel vodi i zlatne slavine otvara,

ali; nisu zato platitli – o stol udaraju –

da u Paćomkin-selu viski ispijaju

nego i sa nama žele susresti se – kažu.

Postoji li naše pravo, naš sapun, postoje li naše knjige?

Plaćen prekovremeni sat, bolnica, škola? – pitaju.

Pogotovo o sirotištima me pitaju jer

jednom su već negde tamo bili i ostalo im je

u neugodnom sećanju. I dal bi i mi voleli putovati

kao što oni rade? O jednoj azijskoj poplavi pričaju,

fotografije pokazuju: i oni su tamo, objašnjavaju,

sa kamerom marke Soni na vratima iznad u blato

zaglavljenih leševa. Mesto mi nude i losos naručuju:

dal ćemo s njima jesti? A mi u kamarema punom

restoranu samo stojimo, gladni smo ali ne jedemo.

Ako smeta da nas gledaju, rađe će se okrenuti –

nude – ali, za ime boga, nas uvek gledaju! –

odgovaramo i divimo im se: kako su lepi.

Dal se još uzdamo? – pitaju i setimo se

prosjaka na uglu Šandora Petefija, mlade

žene koja je s nama u Aušvic, delta Dunava

ili Vorkutu došla. I blicevi sevaju,

mašine slike prave, da nas sa drugima

ne pomešaju, mesto i godinu zabeleže.

Prevod: Fehér Illés