Takács Zsuzsa Budapest 1938. november
23. –
Ha van lelkünk ugyan
Nincs egyetlen alakja. Hát éppen ez!
Bízhatunk-e abban, aki szüntelenül változtatja
külsejét: a Vak Remény? Hol koldus az utca-
sarkon, hol fiatal nő, mások szolgálója, aki
gazdáival együtt Auschwitzba megy, a Duna-
deltába vagy Vorkutára, és szolgálja ott is
őket: kikaparja a hó alól a gyökeret vagy kukázik
nekik. Aggastyán, aki történeteket mond, hogy
a lelket tartsa bennünk, ha van lelkünk ugyan,
és nem fajfenttartó állatok vagyunk csak.
Bízhatunk-e abban, aki szüntelenül változtatja
külsejét: a Vak Remény? Hol koldus az utca-
sarkon, hol fiatal nő, mások szolgálója, aki
gazdáival együtt Auschwitzba megy, a Duna-
deltába vagy Vorkutára, és szolgálja ott is
őket: kikaparja a hó alól a gyökeret vagy kukázik
nekik. Aggastyán, aki történeteket mond, hogy
a lelket tartsa bennünk, ha van lelkünk ugyan,
és nem fajfenttartó állatok vagyunk csak.
Mikor a szokásos nyolc óra helyett hetekig tart
az éjjel vagy éveken keresztül, évtizedeken át,
s ha feltűnik a nap, csak tévedésből virrad ránk,
bízzunk-e benne még? Amikor klímás buszaikkal
megérkeznek a katasztrófaturisták lepusztult
városunkba, és zsarnokunk heréltje körbevezeti
őket a luxusszállodában, és megnyitja az arany-
csapokat, de: nem ezért fizettek – verik az asztalt –
hogy whiskyt vedeljenek a Patyomkin faluban,
hanem találkozni akarnak velünk is – mondják.
az éjjel vagy éveken keresztül, évtizedeken át,
s ha feltűnik a nap, csak tévedésből virrad ránk,
bízzunk-e benne még? Amikor klímás buszaikkal
megérkeznek a katasztrófaturisták lepusztult
városunkba, és zsarnokunk heréltje körbevezeti
őket a luxusszállodában, és megnyitja az arany-
csapokat, de: nem ezért fizettek – verik az asztalt –
hogy whiskyt vedeljenek a Patyomkin faluban,
hanem találkozni akarnak velünk is – mondják.
Vannak-e jogaink, szappanunk, vannak-e könyveink?
Fizetett túlóra, kórházak, iskola? – kérdezik.
Az árvaházakról faggatnak különösképp, mert
olyanban már jártak valahol, és legcikibb emlékük
az maradt. S hogy volna-e kedvünk utazni, ahogyan
ők teszik? Egy ázsiai szökőárról mesélnek, fotókat
mutogatnak: ott láthatók maguk is, magyarázzák,
nyakukban a Sony-felvevőgéppel az iszapba ragadt
tetemek fölött. Hellyel kínálnak és lazacot hozatnak:
eszünk-e velük? S mi állunk csak a bekamerázott
Fizetett túlóra, kórházak, iskola? – kérdezik.
Az árvaházakról faggatnak különösképp, mert
olyanban már jártak valahol, és legcikibb emlékük
az maradt. S hogy volna-e kedvünk utazni, ahogyan
ők teszik? Egy ázsiai szökőárról mesélnek, fotókat
mutogatnak: ott láthatók maguk is, magyarázzák,
nyakukban a Sony-felvevőgéppel az iszapba ragadt
tetemek fölött. Hellyel kínálnak és lazacot hozatnak:
eszünk-e velük? S mi állunk csak a bekamerázott
étteremben,
kopog a szemünk, de nem eszünk.
Ha zavar, hogy néznek, elfordulnak inkább –
ajánlják – de hiszen minket mindig néznek! –
feleljük, s csak bámuljuk őket: milyen szépek.
Reménykedünk-e még? – kérdezik, s eszünkbe
jut a koldus a Petőfi Sándor utca sarkán, a fiatal
nő, aki Auschwitzba jött velünk, a Duna-deltába
vagy Vorkutára. És villognak a vakuk,
kattognak a gépek, hogy ne keverjenek össze
másokkal minket, fölírják a helyet és az évet.
Ha zavar, hogy néznek, elfordulnak inkább –
ajánlják – de hiszen minket mindig néznek! –
feleljük, s csak bámuljuk őket: milyen szépek.
Reménykedünk-e még? – kérdezik, s eszünkbe
jut a koldus a Petőfi Sándor utca sarkán, a fiatal
nő, aki Auschwitzba jött velünk, a Duna-deltába
vagy Vorkutára. És villognak a vakuk,
kattognak a gépek, hogy ne keverjenek össze
másokkal minket, fölírják a helyet és az évet.
Ako dušu uopšte imamo
Oblik ne poseduje. Pa baš je to!
Možemo li uzdati se u onom ko vanjštinu
neprestano
menja: Slepa Nada? Čaš je prosjak na uglu
ulice, čas je mlada žena, služavka drugih
koja zajedno sa gazdama u Aušvic, delta
Dunava
ili Vorkutu ide i njih i tamo služi:
ispod
snega koren vadi ili otpad pretura.
Starac
koji događaje priča da u nama
dušu
drži, ako dušu ustvari imamo
i nismo
tek rasplodne životinje.
Kad
umesto uobičajenih osam sati noć
sedmicama
ili godinama, desetlećima traje
i kad se
sunce pojavi, samo zabludom svane,
dal da još u njoj uzdamo? Kad klimatiziranim
autobusima u naš opustošen grad katastrofaturisti
stignu i škopilac našeg diktatora ih u luksuzan
hotel vodi
i zlatne slavine otvara,
ali;
nisu zato platitli – o stol udaraju –
da u Paćomkin-selu viski ispijaju
nego i
sa nama žele susresti se – kažu.
Postoji
li naše pravo, naš sapun, postoje li naše knjige?
Plaćen
prekovremeni sat, bolnica, škola? – pitaju.
Pogotovo
o sirotištima me pitaju jer
jednom su već negde tamo bili i ostalo im je
u neugodnom
sećanju. I dal bi i mi voleli putovati
kao što
oni rade? O jednoj azijskoj poplavi pričaju,
fotografije
pokazuju: i oni su tamo, objašnjavaju,
sa kamerom marke Soni na vratima iznad u blato
zaglavljenih
leševa. Mesto mi nude i losos naručuju:
dal ćemo
s njima jesti? A mi u kamarema punom
restoranu
samo stojimo, gladni smo ali ne jedemo.
Ako
smeta da nas gledaju, rađe će se okrenuti –
nude – ali, za ime boga, nas uvek gledaju! –
odgovaramo
i divimo im se: kako su lepi.
Dal se
još uzdamo? – pitaju i setimo se
prosjaka
na uglu Šandora Petefija, mlade
žene
koja je s nama u Aušvic, delta Dunava
ili
Vorkutu došla. I blicevi sevaju,
mašine
slike prave, da nas sa drugima
ne
pomešaju, mesto i godinu zabeleže.
Prevod:
Fehér Illés