Keresés ebben a blogban

2019. május 18., szombat

Mihaela Šumić Odrastanje – Felnőtté válás


Mihaela Šumić Banja Luka 31. mart1998. –

Odrastanje

Bila sam živa
Par dana u tjednu,
Zaista, istinski, opipljivo živa,
Rana iz koje neobuzdano pljušti život,
Kipi.
Bila je živa
Svaki dan,
Zaluđeno živa pod mojim prstima
I iznad njih,
Na rubovima mojih zuba je bila toliko živa
Da bih i nakon što napusti njihovu oštrinu
Osjećala okus tog bjesomučnog života
Koji sam pokušavala uhvatiti onim danima kad je to bilo moguće.
Bila sam živa,
Eto tako, povremeno,
U krevetu, u gostionici, u kuhinji, u kadi,
Kad sam poput Eréndire ljuštila bezdušnost sa babine kože,
Ali tad bih bila i baba i Eréndira
I svijet bi bio okrutna pustinja
I život bi se pod tupim udarcima vode
Pretvarao u redove krvoločnih ljubavnika
Koji bi se iživljavali na mom tijelu.
Bila je živa,
Ustreptalo, zaneseno, odbojno živa
Na obali, u plićaku, u jutarnjoj kavi i ponoćnoj zdravici,
Toliko živa da je mogla proći kroz labirint s povezom na očima,
Toliko živa da je mogla dijelove sebe
Ostavljati starim beskućnicima u improvizirane kasice na hladnom pločniku,
Tako mučno i bestidno živa
Bez dodira kolotečine, bez kamena spoticanja, bez mrtvih točaka stvarnosti.
Bila sam živa
Prisjećajući se njenog glasa
I neprestanog ispitivanja smisla života,
Zavjetovanja ikonama i kipovima
Za koje nije znala što znače i koliko ih je života platilo.
Ponekad bih bila tako naivno živa
Kao da je ona još uvijek tu
I sklopila bih ruke prizivajući je.
Ponekad bih bila tako slobodno živa
Da sam na svijet gledala njenim očima
I pred svojim likom u ogledalu razočarano tražila odgovore.
Što joj se desilo?
Što mi se desilo?

Izvor: autor


Felnőtté válás

Éltem,
A hét néhány napján,
Valóban, ténylegesen, tapinthatóan éltem,
Seb voltam, melyből féktelenül áradt, zúdult
Az élet.
Minden nap
Élt,
Ujjaim között és felett
Megigézve élt,
Fogaim élén annyira élt,
Hogy még élüket elhagyva is
Annak a zabolátlan életnek az ízét érezte,
Melyet azokban a napokban, mikor lehetett, megpróbáltam megragadni.
Éltem,
Hát így, időnként,
Az ágyban, a kávéházban, a konyhában, a kádban,
Mikor Eréndiraként* öreganyám bőréről a leleketlenséget hámoztam,
De akkor öreganya is, Eréndira is lennék,
A világ meg kegyetlen pusztaság
És az élet a víz tompa ütései alatt
Vérszomjas szeretővé válna,
Aki ösztöneit testemem élné ki.
Élt,
merengve, lelkesen, berzenkedve élt
A parton, a sekélyben, a reggeli káve és az éjféli köszöntő mellett,
Bekötött szemmel is az útvesztőn keresztülment volna, annyira élt,
Annyira élt, hogy testrészeit
Képes lenne alkalmi hűtőzacskókban öreg hajláktalanoknak osztogatni,
Oly keservesen és szemérmetlenül élt
Keréknyomokat nem érintve, zökkenőmentesen, valós halálkerék nélkül.
Éltem
Visszaidézve hangját
És azt, ahogy az élet értelmét állandóan kutatta,
Ahogy ikonoknak és szobroknak a nélkül tett fogadalmat,
Hogy tudta volna, mit jelentenek, hány életet követeltek.
Elvétve oly hiszékenyen élek
Mintha ő még mindig itt lenne
És összekulcsolt kezekkel szólítom.
Elvétve oly szabadon élek,
Hogy a világot az ő szemével nézem
És a tükörben önmagam előtt csalódottam keresem a válaszokat.
Mi történt vele?
Mi történt velem?

* Gabriel García Márquez:  Hihetetlen és szomorú történet az ártatlan Eréndiráról és lelketlen nagyanyjáról 

Fordította: Fehér Illés

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése