Kristina
Babić Berane 19. maj 1994. –
Sada, kada te
istinski gledam, bojim se da ništa ne vidim
Sada,
kada
sam konačno
mirno
i bez
puno buke
digla
ruke od nas
koji uistinu nikada nismo ni
postojali
sada,
kada sam
kao nikada prije shvatila
da nisi
čudnovat
poseban
i
čaroban
već
samo mrgud koji me nikada nije volio
sada,
kao
nikada prije,
želim
da ti saspem u lice
sve istine
koje sam ćutala
sve snove koje
sam sanjala
sve greške
koje nisam napravila
a za koje sam osuđivana,
odbačena,
upirao
si prstom u mene
kad god
ti se prohtje
vječita
meta tvojih zlobnih strijela
nisi ti nikakav čovjek
ma koliko se ja trudila da ne kvarim
idealnu zamisao
o tebi
koju godinama brižno čuvam
sada,
dok te istinski gledam
onakvog kakav si
sa svim tvojim slabostima
ljubavi
vječita,
postaješ smiješan
postaješ toliko smiješan
da mi više nije čak ni žao
što nisam
uspjela da me zavoliš
što sam omanula u jedinom cilju
koji sam imala
jedinom pravcu
u kom sam se zaputila
sada,
kada te istinski gledam
bojim se da
ništa ne vidim
osim očajne olupine
sujetnog
polumuškarca
koji se nikada nije usudio
koji se apsolutno nikada nije osmjelio
koji nije uspio da bude čak ni kukavica do kraja
sada,
kada te istinski gledam,
dođe mi da prstima iskopam sebi oči
beskorisne su
kad su slijepe.
|
Most, mikor
elfogulatlanul nézlek, félek semmit se látok
Most,
mikor végre
nyugodtan
különösebb felhajtás nélkül
lemondtam rólunk
a tulajdonképpen
sosem létezőkről
most,
mikor
mint eddig soha rádöbbentem
nem vagy csodálatos
különleges
lenyűgöző
csak engem sosem szerető mufurc
most,
mint eddig soha,
szeretném rád zúdítani
minden elhallgatott igazamat
minden megálmodott álmomat
minden elkövetett hibámat
amelyek miatt elitéltél,
elvetettél,
kedved szerint
ujjal mutoggatál rám
gúnyos megjegyzéseid állandó
célpontjára
senki vagy
bármennyire is törekedtem rólad
az évek óta féltve őrzött
makulátlan ember képét megtartani
most,
mikor
hibáiddal együtt
elfogulatlanul nézlek
örök szerelmem,
nevetséges vagy
oly nevetséges
többé már nem is bánom
hogy nem sikerült
megszerettetni magam
hogy a számomra
egyetlen létező célt
egyetlen irányt eltévesztettem
most,
hogy elfogulatlanul nézlek, félek
a hetyke félférfi
kétségbeesett roncsán kívül
aki sosem mert
aki bármit is tenni sosem
merészelt
aki valójában még gyáva sem
tudott lenni
semmit se látok
most,
hogy elfogulatlanul nézlek
tán mindkét szemem
kikaparnám,
haszontalanok,
hisz vakok.
Fordította:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése