Kristina Babić Da si ti neko moj – Ha te az enyém lennél

 

Kristina Babić Berane 19. maj 1994. – 

Da si ti neko moj   Da si ti neko moj i da sam ja eto, kojim slučajem, kao što oduvijek na neki čudan način i jesam - pomalo tvoja, naučila bih da pletem pa ti isplela topli šal da te od mraza čuva.   Da si ti neko moj, ustajala bih zorom da ti spremim doručak i umijesim topli hljeb. Budila bih te stihovima i čim otvoriš oči zapalila bih ti cigaru.   Da si neko moj, a ja, eto, kojim slučajem, da sam tvoja, ne bi imalo potrebe da imamo ikoga više, osim jednog malog, nestašnog sina jednog psa pored kamina, golubova na prozoru, i porodice koja bi se okupljala vikendom kod nas.   Da si ti neko moj, pisala bih ti pisma i ostavljala u džepu od kaputa, da znaš gdje da se vratiš ako ikada igdje zalutaš, da te opomene da neko tvoj čeka kraj toplog ognjišta, u cvjetnoj posteljini, i čita Anu Karenjinu ili kakav drugi ljubavni roman srećna što imamo baš takvu ali isto takvu magičnu ludu neizrecivu neobuzdanu nesvakidašnju ljubav.   Da si neko moj, ja bih te budila zorom da ideš u Badnjake i čekala na pragu sa pšenicom i sa čašom rakije umilostila bih snjegove i vjetar i januar da ne bude ti hladno, jer si neko moj ko je zorom otišao po Sveto drvo, kao sto su očevi vjekovima radili, a onda bismo jeli toplu pogaču sa malo sira i bili smiješni od zadovoljstva.   Da si ti neko moj, nikada više ne bih bila tužna za Božić, slavila bih život pjevala na sav glas ubjeđivala ljude da sreća ipak postoji da je vidljiva svakog jutra sa prvim zracima sunca da se može poljubiti zagrliti da se kraj nje moze leći da može okrijepiti od svakog umora i od svake nedaće spasti od svake boli izliječiti.   Da si ti neko moj, i da sam ja, eto, kakvim slučajem, kao što jesam, pomalo tvoja.

Ha te az enyém lennél   Ha te az enyém lennél én meg, íme, véletlenül, ahogyan mindig is valamilyen furcsa módon vagyok is – kicsit a tiéd, kötni tanulnék, hogy a hidegtől védjen, neked sálat kötnék.   Ha te az enyém lennél, hajnalban kelnék, hogy reggelit készítsek és kenyeret dagasszak. Költeménnyel ébresztenélek, és ahogy szemed kinyitnád cigarettát neked gyújtanék.   Ha az enyém lennél, én meg, íme, véletlenül a tiéd, másra bizony nem lenne szükségünk, kivéve egy csintalan lurkót, a kályha mellett egy kutyát, az ablakban egy galambot és a hétvégeken nálunk gyülekező családot.   Ha te az enyém lennél, leveleket neked írnék és kabátzsebedbe tenném, hogy tudjad, ha valamikor is eltévedsz, hová térj vissza, hogy figyelmeztessen, valaki a meleg kandalló mellett, virággal dísztett nyoszolyán Anna Karenyinát vagy hasonló regényt olvasva vár, és boldog, hogy ilyen, pontosan ilyen mágikus, bolondos, kimondhatatlan, szertelen, nem mindennapi szerelem részesei vagyunk.   Ha az enyém lennél, hajnalban keltenélek, hogy Badnjákért1 menj, a küszöbön búzával és pálinkával várnálak, havat, szelet, januárt szelídítenék, hogy ne fázzál, hisz az enyém vagy, aki reggel a Szent fáért ment, ahogy elődeink századokon át tették, majd kevés sajttal meleg pogácsát ennénk és örömünkben mulatságosak lennénk.   Ha te az enyém lennél, Karácsonykor sosem szomorkodnék, az életet ünnepelném, hangosan énekelnék, állítanám, öröm mégis létezik, a nap első sugaraival minden reggel látható, meg lehet csókolni, ölelni, mellé lehet heveredni, a fáradtságot elfeledni, minden bajtól megszabadulni, betegségből kigyógyulni.   Ha te az enyém lennél, én meg, íme, véletlenül, mint ahogy vagyok, kicsit a tiéd.   1Badnjak (ejtsd: Badnyak) – Szent fa. Faág vagy egész fa, központi szerepet játszik a szerb karácsonyi ünnepségeken. A házigazda fiaival napkelte előtt vágja ki a fiatal tölgyet különös szertartással. A fát három fejszecsapással kell kivágni, az első csapást kötelezően keletről kell mérni. Élő emberként tisztelik, haza vállon viszik, napközben kinn áll, majd este szintén szertartással égetik el. Manapság a többség megelégszik egy piacon vett, száraz levelekkel tele csokor tölgyfaággal.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.facebook.com/inspmagazine/posts/480831708752440/

Kristina Babić Sada, kada te istinski gledam, bojim se da ništa ne vidim – Most, mikor elfogulatlanul nézlek, félek semmit se látok

Kristina Babić Berane 19. maj 1994. –

Sada, kada te istinski gledam, bojim se da ništa ne vidim Sada, kada sam konačno mirno i bez puno buke digla ruke od nas koji uistinu nikada nismo ni postojali sada, kada sam kao nikada prije shvatila da nisi čudnovat poseban i čaroban već samo mrgud koji me nikada nije volio sada, kao nikada prije, želim da ti saspem u lice sve istine koje sam ćutala sve snove koje sam sanjala sve greške koje nisam napravila a za koje sam osuđivana, odbačena, upirao si prstom u mene kad god ti se prohtje vječita meta tvojih zlobnih strijela nisi ti nikakav čovjek ma koliko se ja trudila da ne kvarim idealnu zamisao o tebi koju godinama brižno čuvam sada, dok te istinski gledam onakvog kakav si sa svim tvojim slabostima ljubavi vječita, postaješ smiješan postaješ toliko smiješan da mi više nije čak ni žao što nisam uspjela da me zavoliš što sam omanula u jedinom cilju koji sam imala jedinom pravcu u kom sam se zaputila sada, kada te istinski gledam bojim se da ništa ne vidim osim očajne olupine sujetnog polumuškarca koji se nikada nije usudio koji se apsolutno nikada nije osmjelio koji nije uspio da bude čak ni kukavica do kraja sada, kada te istinski gledam, dođe mi da prstima iskopam sebi oči beskorisne su kad su slijepe.

Most, mikor elfogulatlanul nézlek, félek semmit se látok Most, mikor végre nyugodtan különösebb felhajtás nélkül lemondtam rólunk a tulajdonképpen sosem létezőkről most, mikor mint eddig soha rádöbbentem nem vagy csodálatos különleges lenyűgöző csak engem sosem szerető mufurc most, mint eddig soha, szeretném rád zúdítani minden elhallgatott igazamat minden megálmodott álmomat minden elkövetett hibámat amelyek miatt elitéltél, elvetettél, kedved szerint ujjal mutoggatál rám gúnyos megjegyzéseid állandó célpontjára senki vagy bármennyire is törekedtem rólad az évek óta féltve őrzött makulátlan ember képét megtartani most, mikor hibáiddal együtt elfogulatlanul nézlek örök szerelmem, nevetséges vagy oly nevetséges többé már nem is bánom hogy nem sikerült megszerettetni magam hogy a számomra egyetlen létező célt egyetlen irányt eltévesztettem most, hogy elfogulatlanul nézlek,  félek a hetyke félférfi kétségbeesett roncsán kívül aki sosem mert aki bármit is tenni sosem merészelt aki valójában még gyáva sem tudott lenni semmit se látok most, hogy elfogulatlanul nézlek tán mindkét szemem kikaparnám, haszontalanok, hisz vakok. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.insp.rs/2017/02/kristina-babic-sada-kada-te-istinski.html

Kristina Babić Tri sata posle ponoći – Éjfél után három órakor

Kristina Babić Berane 19. maj 1994. – 

Tri sata posle ponoći Tri sata posle ponoći. Kiša bijesno bije u okno prozora moje male sobe, mog skrovišta i skloništa. Zovem samo da ti kazem još ovo, znaš, nikada ti neću oprostiti Tišinu, ona je bila jača od svake moje buke, od svake ljutnje, teža od svakog tvog prijekog pogleda. Tri sata je posle ponoći, ti si pogasio zvijezde sve i pošao na spavanje, kao da se ama baš ništa promijenilo nije. Tri sata je posle ponoći, kiša će potopiti svijet, zovem te samo da ti kažem još jednu stvar, a Tišina svira sa druge strane slušalice, vjetar šapuće riječima koje ne razumijem. I najednom, čujem ti glas, otrgnut iz sna, i odjednom je sve nevažno. I kiša i jesen, i ova hladna, prazna soba, i to što me nerviraš, što nas prodaješ za sitan novac i što mi nikada nećeš reći neku lijepu riječ, pa makar i slagao. Odjednom je nevažno to što ne umiješ jednom rukom da naručuješ pjesmu, a drugom da mi zapališ cigaretu, odjednom sam zaboravila tvoju crnu jaknu koju ne volim, jer ti je u njoj uvijek hladno, i to što ne gledaš ni lijevo ni desno dok prelaziš ulicu, što ti oči nikada ne zasijaju kad me ugledaš, i što stalno okreneš glavu od mene, kao da se ne poznajemo, što nikada nisi okrenuo moj broj, da čuješ moju neku tišinu, koja bi ti mnogo rekla. Čujem ti glas i zaboravim kako zvučiš kad si ljut, zaboravim koliko puta si izgovorio zbogom, umjesto da mi kažeš da ostanem. Zaboravim koliko puta sam promrzla na tvojoj hladnoći, a ti nisi ponudio zagrljaj. A nije trebalo tako. Nije smjelo tako. I zato nikada nemoj da me pitaš zašto sam te zvala u tri sata posle ponoći, i šta sam to toliko važno htjela da ti kažem, jer ne znam, zaboravim, omamljena, opijena, hipnotisana, dok kiša bijesno bije u okno prozora moje sobe, mog skrovišta i skloništa, nikada nemoj da me pitaš, jer jednom ću skupiti hrabrosti da ne zaboravim.

Éjfél után három órakor Éjfél után három órakor. Kis szobám, mentsváram, rejtekhelyem ablakát eső áztatja. Hívlak, csak még ezt akarom megmondani, tudd, sosem bocsátom meg neked a Csendet, minden harsogásomnál, minden haragomnál hangosabb volt, becsmérlő tekintetedtől súlyosabb volt. Éjfél után három órakor, eloltottad a csillagokat és aludni tértél, mintha éppen semmi sem változott volna Éjfél után három órakor, az eső elárasztja a világot, hívlak, csak egy valamit akarok mondani, a vonal másik végén a Csend szól, a szél érthetetlen szavakat suttog. És egyszerre, hallom hangodat, az álomból felvertet, és egyszerre semmi sem fontos. Se az eső, se az ősz, se ez a rideg, üres szoba, se az, hogy bosszantasz, hogy aprópénzért adsz el bennünket, hogy még hazudva sem mondasz egyetlen kedves szót se. Egyszerre az sem fontos, hogy képes vagy egyik kezeddel nótát rendelni, a másikkal meg cigarettámat meggyújtani, egyszerre megfeledkeztem a nem szeretett fekete dzsekidről, mert abban mindig fáztál, és kelekótyaságodról, ahogyan az utcán mégy át, hogy meglátva engem, szemed sosem csillan és fejed tőlem elfordítod, mintha egymást nem ismernénk, és hívószámomat sosem tárcsázod, hogy sokatmondó csendemet meghallgassad. Hallom hangodat és elfeledem milyen, mikor dühös vagy, elfeledem, marasztalás helyett hányszor mondtad, isten veled. Elfeledem, jéghideg környezetedben hányszor fagytam meg és ölelésed menedéket nem nyújtott. Pedig nem kellett volna így. Nem lett volna szabad. Ezért sose kérdezd éjfél után három órakor miért hívtalak és mi az a nagyon fontos, amit mondani akrtam, mert nem tudom, megbabonázva, megigézve, hipnotizálva elfeledem, míg az eső kis szobám,  mentsváram, rejtekhelyem ablakát áztatja és sosem kérdezz, mert egyszer összeszedve bátorságom nem feledek. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.insp.rs/2017/10/kristina-babic-tri-sata-posle-ponoci.html

Kristina Babić Svojom stranom pođi, kao nekada i kao uvijek – Azon az oldalon menj, mint egykor, mint mindig

Kristina Babić Berane 19. maj 1994. – 

Svojom stranom pođi, kao nekada i kao uvijek Bila je ono naša jesen, poslednja u nizu srećnih jeseni – pamti me po njoj… Možda moje nebo, najednom, dosegne smisao postojanja, možda je naša nit sazdana od pukih slučajnosti, što neprestano se prepliću između moje i tvoje težnje da prevladamo jedno drugo. Naprosto me cijelim našim putem iznenađuješ, zapanjuješ banalnim stvarima, gledaš u mjesec, brojiš korake odustajanja, postavljaš zamke. Sunovraćemo se stranputicama koje sami odabrasmo. Možda se na onom raskršćcu susretnemo, Ko zna, već jednom, nenajavljeno, jesmo. Slutim da je ono naše. Svojom stranom pođi, kao nekada i kao uvijek, nemoj me slučajno iznenaditi, ne bih povjerovala, ne, ne bi to bio ti. Navikla sam na sječivo tvog odlaska. Navikla na hod po tvom trnju.  Svakog pjesnika iscrpjela sam do kraja, bojim se da više nemam pokriće a i naša zvijezda slabašno je ostala bez sjaja. Lucidno se sjećam prstiju tvojih nesputanih, nešto mi govori da je ovo tek jedan od života u kojim smo se sreli. Neki od njih je čak trajao čitavu vječnost, i malo mi bilo. Nekada mi se čini da odlutaš, nikako te ne mogu vratiti. Onda nastanu tvoji dani otuđenja, no, nikada mi ne mozeš biti dalji no što si, pa me ne pomjera. Već su ti oči sanjive i Aurori nestaje rumenilo sa obraza, tragom njenih bisernih suza hodismo onog jutra, jedinog sunčanog jutra mog bitisanja, bila je ono naša jesen, tetovirana iglama tvojih riječi, pamti me po njoj. Ostavljam pero za neki drugi put, možda tad te zagolica. Sjetim se riječi koje ti ne rekoh, pa zaboravim. Neka, doći ćeš ti meni, nijedna zora nije zaboravila da svane.

Azon az oldalon menj, mint egykor, mint mindig Az a mi őszünk volt, a boldog őszök sorában az utolsó – arról jegyezzél meg... Egem talán egyszer, váratlanul, megleli a lét értelmét, talán vezetékünk merő véletlenekből áll, és hogy egymást legyőzzük, állandóan kívánságaink között botladozik. Egész utunk alatt egyszerűen tetten érsz, elcsépelt dolgokkal  képesztesz el, a holdat bámulod, a véget-értek lépteit számlálod, csapdákat állítasz. A saját magunk által választott tévútba bukunk. Talán találkozunk azon a kereszteződésen, Ki tudja, egyszer már, bejelentetlenül, összefutottunk. Sejtem, az a miénk. Azon az oldalon menj, mint egykor, mint mindig, véletlenül ne lepj meg, el sem hinném, nem, az nem te lennél. Megszoktam távozásaid élét. Megszoktam, tüskéiden járok. A költőket kimerítettem, félek, menekülnöm nincs hova és csillagunk halovány fénye is kialudt. Élénken őrzöm ujjaid emlékét, valami azt súgja, ez csak egy az életek sorából melyben találkoztunk. Egy-egy egész örökkévalóság és számomra az is kevés lenne. Néha úgy érzem, bolyongsz, téged visszahozni képtelen vagyok. Majd elidegenedésed napjai következnek, de sosem tudsz messzebb lenni, mint vagy, hát nem mozdít. Szemed már álmodozó, Aurora arcáról is eltűnt a pír, azon a reggelen gyöngykönnycseppjei nyomán jártunk, létem egyetlen verőfényes reggelén, az a mi őszünk volt, kifejezéseid tűszúrásaival tetovált, arról jegyezzél meg. A tollat egy másik alkalomra hagyom, talán majd érdekel. A neked ki nem mondott szavakra emlékezem, majd feledem. Sebaj, eljössz te még, hajnalodni egyetlen hajnal sem felejtett el. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.insp.rs/2017/07/kristina-babic-svojom-stranom-poi-kao.html